Esztergom és Vidéke, 1900
1900-09-20 / 73.szám
ESZTERGOM és Vitt AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M e áí e ^ CI >í^ VasáPpap és CSÜtÖptÖkÖXl. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: , I MUNKÁGSYKÁLr&IÁN- (Hov* a kéziratok, előfizetések, nylltterok és blrdatések Uldendffk) ELŐFIZETÉSI ARAK : Egész évre — — — — 12 kor. — Öl. Laptalajdonos kiadókért: S^échenyí-tér, 330. SZáDf). Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. ^ 1 ™ 1 N.gy.dé™ KKy-„ 4ára j 4flL 3 *»'•-<»• DR- PROKOPP GYUlrA- »™ i , Egy egyesület sírjánál. Esztergom, szeptember 18. A mindennapi élet zajában talán fel sem tűnve, észrevétlen kimúlik egy egyesületünk, amelynek pedig Esztergom város polgársága oly sok kellemes órát, annyi kedélyviditó szórakoztatást köszönhetett s amely egy időben országos névvel birt. Az esztergomi egyesületek sorában ugyanott látjuk az »Esztergomi Dal és Zenekedvelők Egyesülete cimét is, de sajnos : ez egyesület nem több puszta cimnél, üres fogalomnál, mert tényleg nem létezik, mert működése megszűnt s életjelének már jelét sem képes adni, a zeneiskola fentartásáért tavaly a költségvetésbe felvett segélyösszeg már kiszolgálható nem volt s az eddigi állandó segélyösszeg a jövő évi költségvetésbe fel sem vétetett. A legutóbbi közgyűlésen a képviselők teljes közömbösséggel vették tudomásul a körülményt, pedig az a bejelentés halottnak szóló csengetés volt, egy dédelgetett büszkeségünk kedvencünk gyászjelentése, amelyet a holnapi választmányi ülés imprimál. A Dalárda halott. Megölte őt tagjainak közönye, amely megölt annyi egyesületet, amely a szép és jó kultiválást tűzte ki feladatul. Erről a páratlan apátiáról hasábokat irtunk már, de Esztergom város közönségének közönyössége oly fokú, hogy ezen régen oly féltve ápolt egyesületünk feltámadásában alig merünk hinni. Csak pár hóval ezelőtt irtunk e tárgyról. Akkoriban azt reméltük, hogy tán még ez év folyamán regenerálni próbálják dalegyesületünket. De ma, amidőn kilátásunk erre még inkább kevesbedétt, újból kénytelenek vagyunk ezt a sokat hánytvetett kérdést napirendre tűzni. Mikor elődeink pár évtized előtt az esztergomi dalegyletet megalkották, mily ujjonva fogadta annak első felléptét a közönség, hogy bátorította tömeges jelenlétével a dalestélyek rendezésében a fiatal egyletet a polgárság ? Mily szép jövőt jósolt mindenki annak az egyesületnek, amely csak kellemes órákat szerzett mindenkinek ? Mily jótétemény volt szegényebb sorsú muzsikális ifjaknak az ének- és zeneiskola 1 Mily büszkék voltunk eredményére ! Mire kell magyaráznunk a fokonkénti elhidegülést, mely az egyesületet a feloszlás útjára terelte ? Bár kétségtelen, hogy az egye.sülét nagyérdemű és zseniális vezetőjének betegsége, visszavonulása napjánkezdődött megavégsőfeloszlási processzus, tény, hogy annak csírái már előbb megvoltak s lassan, de biztosan pusztítottak. Mi a közönségre vagyunk kénytelenek hárítani a nagyobb felelősséget. Láttuk azt a pár év előtt rendezett legutolsó hangversenyek alkalmával is. A dalegyesület saját tőkéjének csorbításával, művészi színvonalon álló műsorral, rendezett hangversenyeket, estélyeket — pár embernek. Nem volt, aki meghallgassa, aki rendkívüli fáradozásaiért illő bátorító tapssal meg is jutalmazza. A régi oszlopok kidőltek, kifáradtak ; új nem vállalkozott. S a legutolsó Dalárdaestélyen, (amelyek csak a nyolcvanas években, a kilencvenes évek kezdetén a legelőkelőbb mulatságok voltak s nem volt négyes, amelyet nem ötven-hatvan pár táncolt,) — most nyolc pár forgott a kólóimban. De a Dalárda legutóbbi tagjainak vállát is nyomja egy kis felelősség. Az ujabb egyesület sem volt a régi dalárda. Az uj tagok kedélyét nem hevítette az alapítók nemes ambíciója. Hogy képzelhetni egy egyesület fennállását, a melynek belső életében a tagok működése nem kölcsönös, nem összevágó ? Lehet, hogy az indolens közönség részvétlensége hangolta le a jó szándékot és szerelte le a legjobb tehetségeket is, mindazonáltal a tagnak, ki szivén hordozza egyesülete sorsát, nem szabad meghátrálnia a kívülről jövő nyomás előtt, mert az első lépés hátrafelé a jövendő vereség bizonyos előjele. Hiszen a dal, a zene oly szép, oly Iz .Eszterrjom \\ Mii teája. Mikor a hold . . . Mikor a hold langy sugara Ráesik a rózsafára, Kinyílik a rózsabimbó, Szerelmesét csókra várva. Az ábrándos csendes éjjel Csókot adnak csókra kéjjel, Nem gondolják, nem is nézik, Mikor tépik szivük széjjel. Hajnalban a ragyogó nap, Nyílt vtrágot látva, hasad * Jegyesem volt a hűtelen U S gyilkos tüze rózsát arat. Révész Béla. A tutajosok országútja. Irta: CSÁKÁNY SÁNDOR. I Strecsno, 1900. IX. 8. | A Vág. A mit én a Vágból ismerek,] az a turócmegyei és a trencs én megyenek Strecsnóig futó része. A többi Vá-j got is láttam, de csak a robogó gyors- \ vonat panorámájában. Ez nem ismerő-! söm. A másik igen. A mit én a Vágból j ismerek, az oly szép, oly fenséges, és, olyan változatos, hogy a nagyszerű im- \ pressziókat egyszeri látásra képtelen vagyok megőrizni. Hosszas szemlélet és a szépnek részletezése által azonban olyan emlékeket viszek magamnak, mint egy epopeia olvasásából. A Tátra északi nyúlványai és a Beszkidek legdélibb lejtői alkotják a folyam e völgyét. Keskeny völgy. A csattogva rohanó folyó partján alig talál helyet egy-egy tenyérnyi kaszáló. Két oldalt erdőpalástos, meredek hegyhát. A palást itt-ott kilyukadt; néhol a gerincen, néhol az oldalon és ott mohos, vagy kopár szirtek merednek ki. Magasan, sasok tanyájául szolgáló helyen várromok. Óvár, Sztrecsno. Daliás időknek podagrás emlékei. Düledező falaikon moha, kövi rózsa és silány gyep ütött tanyát. Harci kürt helyett vércse-vijjogás, bagoly-huhogás. Mint a vénülő nő, aggódva néz a tükörbe, hogy veszendő bájaiból van-e még valami: úgy bámulnak a romok a kristály folyóba. Ez pedig nem bókol. Csattogása, sziklamedrében való dübörgő rohanása, mint goromba őszinteség kiálltja oda, hogy >a ti időtök már lejárt*. Vasút szalad át a völgyön, nincs szükség sziklafalakra lakásul. Ott ődöngök e beszédes élettelenség körül. Ki tudja, most hányadszor ? Ugy képzelem, hogy e tájképet lelkembe kell vésnem a szépről való fogalmam gazdagításáért. A hegyeket sötét zöld, néhol rongyos talárjukkal; a kanyargó, Örvényes, bősz, hegyi folyót, mely átlátszó vizének tükörében a hegyhát haragos zöldjét élénk smaragd színűre enyhíti; a régi daliás idők, vagy tán az uri passzióként űzött rablások*) korának szomorkodó emlékeit, a várromokat; a sziklafalakon csörtetve, nyaktörő esésekkel szaladó pajkos patakokat ; az ős vadságnak e fenséges egymásmellettiségét, áttörve az ész alkotásával, a vasúttal : mindezeket gondosan rögzitem meg emlékezetem vásznán, a Duna partjáról, az Alföldről, s székely-hazámnak tájairól felvett képeim mellé. Már egy egész képtáram van. És szaporítom mindig. Szenvedélyesen, talán egész az utolsó utamig. A napokban is jártam a Tátra lejtőit. Mint a kifinomult izlésü müélvező a képcsarnokban, meg-megálltam egy-egy szebb részlet előtt. Valami magas élvezet annak, akL szereti: a természet művészetét boncolni. A hogy a közönséges dolgok: fa, kő, viz, levegő vannak csoportosítva egy kis darabon. Ugy, hogy a szép benyomását teszik. Már bele fáradtam volt. Azt a szellemi fáradtságot éreztem, mikor a homlok közepe — mintha állandó nyomás alatt állana — sajog. Ilyenkor olyan kellemes lehunyni a szemet. Mikor felnyitottam a szememet, a Vágón leereszkedő tutajosokat vettem *) Sztrecsno vára, most már festői rom, de hajdanában hírhedt, rettegett rablófészek volt s I. Lipót király romboltatta le. észre. Leszaladtam a völgybe, hogy elkísérjem a parton őket. Különösen egy kíváncsiság sarkalt. A sztrecsnói szorosban a Vág nekiszalad egy hegyhátnak. Az eidő rongyos takarója alól idomtalan nagy sziklatömbök merednek ki. A folyam iránya itt derékszög alatt törik meg, neki üt.közvén a sziklafalnak, Epen azon a ré szen, hol a Ks. Od. vasút alagutja töri át a sziklabástyát. Az irányából kitérített folyam rémes csattogással paskolja, dühösen ökleli az erősebb ellenfelet, a sziklahátat. Csapkodó habjai apró gyöngyökben hullanak vissza. A túlsó part menedékes és sekély. Közbül hatalmas örvény, mely veszett forgással, morogva kavarog. i A tulajosok országutjának e része rettegett és fételmetes, mint egy rablótanya. Mikor a tutajos megtekinti, keresztet vet magára és minden erejét a kormányrudra feszíti. E hely veszélyességét fokozza az, hogy fölötte alig 15—20 öllel a túlsó parttól kell óvakodni. Most még minden erővel a bal part felé kell tartani az otromba úszót s a következő pillanatban, fürgén, mint a pisztráng a kormányrúd túlsó oldalára ugrani s inaszakadtáig menő erő megfeszítéssel arra törekedni, hogy a vészes fordulónál oda ne vágódjék a tutaj. Arra voltam kíváncsi, hogy itt hogyan mennek el a szegény tótok, Mindössze nyolc tutaj volt. Mindeniken két tót. A
