Esztergom és Vidéke, 1900
1900-01-28 / 7.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. \le£{elepík Vasárpap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: ; MUNKÁCSY KÁLMÁN- (bora a kéziratod előfizetések, nyilttereii: és hirdetések káldendőic) ELŐFIZETÉSI ARAK : * EgéBS ém — — — — 12 kor. — fll. Laptulajdonos kiadókért: SzécbepVÍ-tcr, 330. SXáll). Fél évre— — — — — 6 kor. — fll. * NweiíTre ^.^-.urn. 3 *'-*- DR. PROKOPP GYULcA- ,^ „Borvásárt Esztergomnak." Esztergom, január 26. Minap egyik helyi sajtóorgánum hasábjain fenti cimű vezércikkely jelent meg. Talán teljesen figyelmen kívül hagytuk volna a cikkíró oinologikus fejtegetéseit, ha közelebb egy uj borértékesitési motívummal nem találkoztunk volna helyi termelőink körében, amely a mai viszonyok között, midőn a borkultúránk a filloxera-vész után újból lábbadozni kezd, eléggé figyelemre méltó. Emiitett cikkíró — aki különben a borvidékek, (22 borvidékre oszlik fel az ország területe) georgrafiájában tájékozatlan, — a budapesi, jelesebben a budai borvásárokkal foglalkozik és sajnálattal tapasztalja, hogy azok évről évre jelentéktelenebbekké válnak s ebben € nemzeti nagylétünk erős bástyáinak omladozásátc látja. Szerinte a borkereskedelem élénkségének és a kedvező átalakulásoknak jelentős tényezője volt e borvásár. Ha a termelők szempontjából nézzük e dolgot, tagadhatlanul helyesnek tűnik fel ez az állítás. Természetes, mert a termelők a különböző vidékekről ide szállitván a boraikat, itt stante pede valóságos kartelt rögtönöznek s így a vevőközönségnek oly árt szabnak, amilyen nekik tetszik, ami természetes, hogy nem volt a vásárlók előnyére. Evidens dolog, hogy nem tehettek másként, mert aki válogatni akart a különböző vidékek terményei között, az a budai borpiacra szorult. Ha meggondoljuk azután azt, hogy itt is jórészt nem producensekkel, hanem kalmárokkal volt dolguk, akik különböző vidékek terményeit összevet| ték és szállították fel a piacra,belátjuk, hogy valóságos zsákmányolás tárgya volt a vevőközönség. Magam, akinek közvetlen alkalma volt e borvásáron résztvennem, saját tapasztalatom alapján állithatom ezt. Természetes, hogy ez a körülmény a mai korban, azaz napjainkban még szembetűnőbb, mert a közlekedési eszközök és viszonyok példátlan fejlődése mellett a kereskedő oly kontingenst, az áruk oly különféleségét képes a piacra hozni, amilyen csak néhány emberöltő előtt el sem volt képzelhető, amikor is termelőink túlnyomóan lehettek képviselve a kereskedőkkel szemben. Közlekedési tényezőinknek az utolsó évtizedekben tapasztalt rohamos haladása, a szállítási viszonyok utólérhetlen gyorsasága, mellett természetesen eltörpül az efféle borvásár közgazdasági jelentősége. Hisz mostanában a borvásárló, legyen az akár kereskedő, akár nagyobb fogyasztó, a szállítási előnyök kedvező alakulása és a szállítási díjtételek, mondhatni, bámulatos olcsósága mellett azon borvidékhez fordul, amelynek terménye igényeinek legjobban megfelel. Ám föltéve, ha ez a terv, mely a higgadt gondolkodó és csak némi közgazdasági körültekintéssel is rendelkező egyén előtt csak képzeletben élhet, megvalósulást nyerhetne, bizony távolról sem érhetnénk el vele azt a célt, amelyet elérni óhajtanánk s cikkíró is véli, t. i.: a mi terményeink kedvezőbb értékesítését. A neszmélyi borvidék, melyhez Esztergom is tartozik, éppen nem elsőrangú s különösen nem mondható el ez speciálisan Esztergom és vidéke boraira, melyek bizony legkevéssé versenyképesek. Ezt igazolta a millenáris kiállítás is, melynek jury-je üléseit és vizsgálatait jelen sorok írója közvetlen figyelemmel kisérte és tanulmányozta s bizony sajnosán kellett tapasztalnia, miszerint borainkkal nagyon hátul vagyunk. Hogy mindazáltal némely esztergomi termelő mégis megfelelő jutalmazásban, vagy kitüntetésben részesült, az csupán a kormány nemes és indokolt azon intenciójának, volt következménye hogy jutalmaival a jövőre nézve termelőinket buzdítsa és tekintve szomorú borkulturális viszonyainkat, további működésre serkentse. Hogy ez a szigorú valóság, azt önáltatásunk elkerülése végett be kell vallanunk. Látni való ezekből, hogy ha itt borpiacot teremteni sikerülne is, az nem a mi boraink kedvező áralakulására lenne befolyással. Nem csekély gazdasági előnye lenne mindazáltal a »borvásár* létesítésének városunkra nézve, hanem ez az előny egész más természetű^ t. i. A város Az .Esztergom és Vidéke" tárcája. Ninon dalaiból. — Tudnál szeretni, édes angyalom ? Kérdé egy úr az utcán egy napon. Fejemet ráztam, villogott a szemem: — »Ne in uram, én Önt nem szerethetem! Szép kort megért s nem tudja ön ma sem, Hogy a szerelem nem utcán terem ? Hanem ha éppen jobbat nem tehet, Meglátogathat egyszer engemet. Az ablakot könnyen megismeri, Virágokkal van rendesen teli, S amerre varrógépem zakatol, Reá akad szobámra valahol. Szépen leül s megvárja csendesen, Mig haza jön az én szerelmesem S amíg mi csüggünk egymás ajakán, Mi a szerelem; — megtudja talán !« Szentessy Gyula. Gyöngyvirág. Irta: MARTOS FERENCZ. A dolog igy történt: Lulli, miközben porcellánfinom ujjacskáival a párolgó teás csészét letette Adolf ur elé, kijelentette, hogy legkedvesebb virága a gyöngyvirág. De nem az üvegházi virágért rajong, maga szereti tépni, künn, szabad ég alatt, harmatos fűben. Ah! Csupán ez igazi élvezet! Több fiatal leány és fiatal ur üldögélt még a teremben, elszórt csoportokra verődve, de kétségtelen, hogy Lulli volt a központ. Legtöbb fiatal ember az ő szavára figyelt, főként pedig az ablaksarokban a gimnazista, kinek hirtelen nőtt, cingár termetén esetlenül szégyenkezett az első szmoking. — Kár, hogy ilyenkor novemberben már nem terem gyöngyvirág a szabad ég alatt — vélte Adolf ur, a szigorló orvos. — Néha mégis előfordul ilyen természeti ritkaság — szólt egy fiatal tanár. — A természetben ma is történnek csodák. A társalgás csakhamar egy eljegyzési hirre tért át, a mikor nagy csö'rémpölés hallatszott. Lángvörös arccal állott a gimnazista egy virágváza cserepei fölött. Észrevétlenül akart kilopózni a társaságból, természetes, hogy leütött egy vázát, — Semmi baj — szólt Lulli — meg akart szökni tőlünk, ez megérdemelt büntetése. Lehajtott fejjel sompolygott ki & szobából a gimnazista. Ábrándos, nyílt kék szeme volt, oly derült és mélységes, hogy felnőtt leányok is szívesen csevegtek vele. De kétségtelenül szórakozott volt e fiu, felsőkabátját s kalapját ott felejtve a fogason, osont az utcára, hol futásnak iramodott. Egy élemedett rendőr űzőbe fogta ugyan, de neki jobb lába volt, baj nélkül elért hát a város végire, hol már néhány törpe vityilló mögött, szétfolyó körvonalaival tátong az alkonyatba borult pusztaság. Meg kell jegyeznem, november volt, csúf, ólmos esővel, nyirkos párázatokkal. Hol vagy ilyenkor, gyöngyvirág? A pusztaság olyan, mint felkorbácsolt tenger : a ködgomolyok, mint lassan mozgó, dermedt hullámhegyek, borítják el a síkot s a levegőben, sőt az égboltozaton is ködszülte óriás torzképek rajzanak. A nyilt, derült kék ég felfelé húzza az embert; a ki belebámul, ugy érzi, szárnyai nőnek s repül fel, a végtelenségbe. De az ilyen sötét est, mint borzalmas mélység, lefelé huz, földalatti, feneketlen szakadékokba, Setét volt, mindenütt ingoványos, esős talaj, mely sülyed a láb alatt. Sokáig botorkált a fiu, mélyen lehajolva. De hol vagy ilyenkor, gyöngyvirág? Köröskörül sár, piszok, sötétség . . a föld jó puha ágy annak, a ki fáradt. Pedig ott villog a csöpp harangalaku, hó fehér kehely . . . csilingel, bólogat . . . De haj, lassan, biztosan sülyed a talaj, hiába nyújtja ki kezét, többé nem éri el . . . Az újságok sokáig irtak még egy tanuló eltűnéséről. Szülői nagy jutalmat tűztek ki annak számára, a ki megtalálja nyomát. De minden hiába volt. Lulli telesírt egy zsebkendőt, hiszen gyermekkori barátja volt az eltűnt. Az eltűnt ezalatt szépen csöndessen szunnyadt az ingovány mélységes fenekén, barátságos szörnyek társaságában. Lassan-lassan porrá omlott fiatal teste. Fönn ezalatt olvadt a hó, közeledett a tavasz. És a fiu porából, március elsején, még csaknem hóolvadáskor, gyönyörű gyöngyvirágszál nőtt fel, fehér, mint az ártatlanság, gyöngéd, mint a sóhajtás. Ekkor történt, hogy Lulli vőlegényével, Adolf úrral, a ki a télen letette a vizsgáit s februárban jegyet váltott véle, künn sétált a réteken. Balzsamos tavaszi nap volt, már rügyeztek a fák. | S im, egyszerre felsikolt Lulli. A mély gödör partján ott tündöklik egy magányos szál kinyílt gyöngyvirág. — Gyöngyvirág ! Márciusban ! — kiált, odafutva. Adolf ur feltette szemüvegét. — Convallaria Maialis, — monda, Lulli letérdelt a virághoz. — O, mily édes, mily illaftos ! Üdvözöllek, kedves kir. virágom ! Harangocskáid a tavasz jöttéről csengenek, meleg napsugárról, boldogságról, szerelemről! Engedd meg, hogy gyengéden kiemelje| lek gyökeredről és hogy az őrömet, melyet nékem okoztál, megosszam azzal, a ki legkedvesebb szivemnek. S letépve a virágot, sugárzó arccal, rózsás mosolygással odatüzte Adolf ur | gomblyukába.
