Esztergom és Vidéke, 1900
1900-01-25 / 6.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDÁSÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: B • '. MUNKÁGSY KÁLMÁN- (hova a köziratok, előfizetősek, nyiltterek is hirdetések küldendők) JSjLOFIZETESI ARA1C Fé1 é "m- - ~ - ~ - ~ — ! I koí* - ül Laptulajdonos kiadókért: S Z éct>ei)yM;él% 330. Száll). X*gy™évre ^- fiJ * kor. - fii! D R- PROKOPP GYUltA- ~* ***** A kir. kat. tanítóképző. Esztergom, január 19. Marthusalem a közmondások világában s igazságában : a jó asszonyról kevés szó esik s akiről sokat beszélnek, többnyire kell, hogy valami bibijelegyen. A legtöbb pletyka, éppen mert pletyka, túlzott, toldott, kihizlalt, de ha lehámozzuk a burkot : egy kis alapot rendesen mégis találunk. Nem kenyerünk a pletykálkodás, utáljuk a kávésibrikek mellett, fogatlan szájjal való emberszólást. A kellemetlen, sajnálatos ügyeket, eseményeket is, kivált ha azok nyilvánosságra hozatala oly személyeknek kellemetlen, akik arra igazán nem szolgáltak reá, mindig elhallgatjuk, amig ezt a közönségünkkel elvállalt kötelezettségünk megengedi. Itt van megint egy kellemetlen, sajnálatos eset! Nem említettük eddig, jóllehet olyan természetű, mint amikor az a bizonyos közmondásos hölgy maga áll ki és kacérkodik nyilt ablakban s viselkedésével provokálja, hogy foglalkozzanak vele, ítéljék meg a szereplését. Ugy vélekedtünk, hogy aki akkorát hibázott,, annyira kompromittálta első sorban önmagát, másodsorban egész házi népét, amelyből még egy asszistálót is vett maga mellé : szégyenkezve, de kellő lelki bátorsággal keresni fogja a módot, hogy viselkedéseért a közvéleményt, első sorban azt, akit inzultált, a legteljesebb mértékben kiengesztelje, megjárja a Canossát, nemcsak setétben, suttyómba: de a reggeli fényességben is. Nem tör,tént meg; az az intézet, amely ismét szóbeszédnek, elitéltetésnek, sőt nevetségességnak tétetett ki általa, az a férfiú, aki iránt való személyes gyűlölségből, mindég módot keresve, hogy bánthassák, kö' vettetett el a baklövés : elvárhatja, hogy a nyilvánosság orgánuma mindkettőjük érdekében felemelje szavát s mindkettő részére elégtételt kérjen. Lapunk újévi számában közöltük azok névsorát, akik az elmúlt tanévben népoktatási célokra kétszáz koronánál kisebb adományokat tettek és akiknek a kir. tanfelügyelők részére kiadott miniszteri utasítás értelmében a kir. tanfelügyelők kötelesek — még pedig a miniszter nevében — köszönetet mondani s a köszönetet a hivatalos >Budapesti Közlöny*-ben ís közzétenni. E kimutatásban szerepelt Gtizsvenits Vilmos képezdei helyettes igazgató s Dreisziger Ferenc képezdei tanár neve is azon adományok révén, amelyekben a képezdei gyakorló iskolát részesítették. Az » Esztergom* következő számában Guzsvenitz Vilmos aláírásával nyilatkozat jelent meg, amely rendkívül éles hangon kvázi hazugságnak bélyegzi a tanfelügyelő köszönétnyilványitását, > amennyiben nem lehettek hivatalos adatai az ő adományozására nézve, mert ő nem adott semmit* — s a lap a nyilatkozatot még jól megkommentározta is. Ám ugyancsak az >Esztergomiban, a vasárnapi számban újból nyilatkozik Guzsvenitz Vilmos. Ezúttal csöndesen és e nyilatkozatot a szerkesztőség nem szedette már kiabáló, ritkított sorokban, meg sem kommentározta, ellenben mint szerény ibolyát, elrejtette egy hasáb tövében. E nyilatkozat kegyeskedik megengedni, hogy a tenfelügyelő, midőn az általa minap büszkén viszszautasitott köszönetet nyilványitotta neki és Dreísziger Ferencnek (aki Guzsvenitz nyilatkozata után szintén tiltakozott a köszönetnyilványitás ellen), >a gyakorlóiskola tanítója által szolgáltatott és általa felterjesztett értesítés alapján egészen helyesen járt el.« A nagy közönség csak ennyit tud ; talán csodálkozik kissé a két külömböző nyilatkozaton, pedig az egészen mást érdemel, mint csodálkozást. Az első nyilatkozat megjelenése után ugyanis a kir. tanfelügyelő kikereste okmányai közül azt a jelentést, amelyben Guzsvenitz Vilmos úr, akite célból annak idején megkeresett, hivatalosan tudomására adja, hogy az elmúlt tanévben a gyakorlóiskoAz .Esztergom és Vidéke" tárcája. A földnek sziVe . . . A földnek szíve megdobbant s enyim Is újra szól . . . Igaz, hogy régi dal, De ékesítve szebb reményeim Uj hajnalt hirdető sugárival. Minden virágtul, minden pompájátul Megfosztom újra szívem tavaszát, S a szebb jövendők édes zálogául — Dalomba kötve — nyújtom neki át. Vakság ... de nem kívánok látni, nem. Hisz' ez a vakság csupa fény, öröm. . Gyönyörtől reszket minden idegem S eltörpül minden régi gyönyöröm. Alig hogy szárnyam újólag kibontám, Egy légió tavasz bubája ront rám, És megköt újra, mint még sohasem, Az újjáébredt első szerelem. Vigyázz, Madonnám! Érzem a tavaszt S szerelmi lázban ég minden tagom. Színlelt közöny már vissza nem riaszt És gúnyos büszkeséged' kacagom. Te is csak lány vagy, édes, Éva lánya . . . S a láncokat már nem téphetni szét . . . S a szenvedelmek fojtott óceánja Hömpölygeti már vészes erejét . . . Martos Ferenc. Éjjel. Mint vihar után a víz hullámai el elsimulnak, míg végre tükör-sima lesz a viz felszíne; ugy csendesedik el az élet zaja, mig teljesen csöndes lesz a világ. Semmi zaj sem zavarja az éjszaka ; csendjét ... A sötétség mint egy óriás j pille, szétteregeti ében-szárnyait az alvó város felett. Az eget fekete felhők borítják, a melyek szakadékai közül itt-ott látszik csak néhány pislogó csillag-szem. Az öreg hold, az éjjeli szerelmek ravasz patrónusa is gyászoló, vezeklő csuhán keresztül néz le birodalmára, néha ki is kukkan ragyogó ábrázata, de csak egy pillanatra, mert hamar ujabb felhő függöny húzódik elébe. Csend van, misztikus csend ... a suhanó szellő megborzogtatja a későn járók hátát ... A szél elhajtja a sötét felhőket egy darabon az égről, és most olyan, mint egy fésülködő asszony, a kinek szép testét eltakarja fekete haja, a mely alól kivillan puha válla, fehér keble . . . A járókelők körvonalait elmossa a homály ... A felizgatott kedély valami titokzatos suttogást hall a fekete semmihői, s messzebb, a hová a szem pillantása csak bizonytalanul ér, fantasztikus alakokat lát az élénk képzelet. Éj! . . titokzatos bűbájos éj! . . A nyári nap melege ott remeg a sötétben, és szinte fullaszt; a pihenő föld teste erős, bódító szagokat áraszt, a mik a szívre szállnak, és ismeretlen vágyakat keltve — hevesebben kering tőlük a vér. Az éjszaka zsolozsmája áhítatra kelti az embert, a millió virág lélegzete, a rög beszédje, a béka-brekegés mind mind alkotó része ennek a hatalmas szimfóniának, és kitérőleg csobban mellé a viz; ritmikusan, egyhangúan, a hogy a pici, kurta életű hullámocskák lágyan odasimulva meghalnak az alacsony vízparton. Néha állathang, vagy tilinkó-szó zavarja a fölséges csendet, de elhal az is az éjszakában és a néma sötétség marad az ur. Ott kígyózik az Ipoly, mint egy lomhatestü ezüstös féreg, a holdsugár megmegcsillan rajta, és reszketve nézik benne magukat a csillagszemek. Csobban a viz, az egyhangú csendet különös zaj zavarja; fürdő ember, vagy evező-csapás csinál ilyen zajt. — Igen, ez evező csapás !.. Gyakorlott kéz egyenletes ütésekkel sebesen viszi a csónakot előre. — Ketten ülnek benne; lehet, hogy szerelmes pár . . . De nem. A csónakból suttogó beszéd hallatszik s ez férfihang . . . Szenvedélytől tompa, féltékenységtől átfült hangon kérdi az egyik, — Hát valóban annyira szeret téged Mariska? ... — Szeret . . » Megszűnik a beszéd. — A két fiatal maga elé bámul. Gondolkoznak . . , Az egyik, a Tóth Sándor arról, hogy menynyire szereti őt az a leány, a másik, a Pál István, arról, hogy mennyire szereti a leányt. A tova suhanó csónakazt élesen metszi a vizet és az evezők egyenletes csapása az egyedüli csendzavaró zörej . . . — Gyere vissza, Pál István, későn lesz már! . . — Nem megyek még, Sándor; — hiszen szép az idő, s nem mindig kap csónakot az ember. Pál István elég nyugodtan mondja a szavakat, de Tóth Sándor makacskodik. — Későn van, vissza akarok menni. — Vár ? . . — Vár. Újból megszakad a szó, és Pál István szemében vad tüz lobog fel. — Hatalmas szenvedély forrhat a szivében. Megfogja társa kezét; ujjai szorítanak, mint a bilincs, és rekedt hangon, — mit forróvá tesz a titkolni próbált indulat, — Őrült beszédbe kezd: I — Azért sem mész vissza, Tóth Sándor ! A legény nem érti meg mindjárt. — Eressz el, ne bolondozz! . . és egyet ránt kezén, hogy megszabadul Pál i Pista szorításától. — Nem fogsz visszamennni, Tóth Sándor, érts meg! — súgta tovább, — én is szeretem Mariskát, nagyon . . . halálig! . . Tóth Sándor megriadt. — Tréfálsz ?! — Nem . . . komolyan beszélek! — De hisz ö nem szeret . . . — Hátha ?! A
