Esztergom és Vidéke, 1900

1900-01-25 / 6.szám

lás jótevői voltak Guzsvenitz Vilmos, Dreisziger Ferencz stb. Természetesen a tanfelügyelő állása, a miniszter méltósága, akit a sértés közvetve ért, nem engedheti, hogy immár az ügy befejezve legyen, amint tudomásunk szerint a hercegprímás is, mint a kormány is, tudomást vett s információt kér az ügyben. A vasárnapi nyilatkozat tehát még sem jelenti az ellenszenv sugalta kirohanás s ezt követő felsülés epilógusát. * És éppen azért foglalkozunk az esettel, mert végre is a bekövetkező folytatás, annak eredménye a nyilványosság előtt eltitkolható úgy sem lesz s mindenesetre csak az intézet igaz jóakaróinak, barátainak megnyugvására fog szolgálni. S e tekintetben csak örülünk, hogy így alkalom nyílik szakértő szemmel, lelkiismeretesen, kellő szabadsággal az intézet belső életébe; igazgatásába újra betekinteni. Akik ezt nem óhajtják, talán félik is kissé, egyre azt hajtogatják, hogy ne feszegesse a sajtó, a publikum az intézet belső ügyeit, mert felboszszantja a hercegprímást, aki az intézet reorganizálására annyit áldozott s áldoz állandóan. Felbosszantják, aminek következménye lesz, hogy a főpap a képzőt egyszerűen általviszi Nagyszombatba. Nem félünk e fenyegetéstől, jobban is ismerjük a főpap bölcsességét, éleslátását, aki nagyon jól tudja, hogy a Nagyszombatba egyszerűen általvitt intézet is csak a mai maradna s igy a sajtó, a közönség észrevé— Nem! nem lehet! Jer vissza . . . kérdezzük meg azonnal ... Az nem lehet! . . — és indulatosan az evezőhöz nyúlt, de társa kiragadta kezéből. — Nem, hát persze, hogy nem engem szeret; de én nem akarom, hogy mást szeressen, — engem, vagy senkit! . . Szemei olyan fenyegetően fénylettek, hogy Tóth Sándor közelebb csúszott hozta. — De hát mit akarsz ?! — Ne légy utamban í . . Te elmész még az éjjel messze, messze, hogy a híred sem hallják soha . . . a [

x — És ha nem ?! Egyszerűen, de kegyetlenül mondta ki a szót : — Akkor megöllek ! . . Mindketten a helyükön ültek, és Pál István ölében nyugtatta az evezőket. — A fűzfákat gyönge szél borzogtatta meg, a víztükör is borzas lett, és valami éjféli madár, talán denevér, repült el felettük. Ott kisértett körülöttük a gyilkos szó : >megöllek!« . . és Tóth Sándor szivét összeszorította az életvágy, a félelem. — Fölordított. — Gyilkos! . .segítség!! . . A másik gonoszul nevetett. — Kiálthatsz! . . közel-távol senki, semmi! . . csak ordíts, a hogy torkodon kifér! Ügyes ugrással odakúszott Tóth Sándorhoz, és mellen ragadta. — Az rémülten védekezett. A halálfélelemtől acélos erővel fogta át derekát s sziveik pillanatra egymáson dobogtak ... A küzdelem megkezdődött az életért, gyilteleinek, kifogásainak ott is mihamarább be kellene következniök. A leghálásabb szívvel, a főpap munificenciáját megcsodálva, ismerjük el, hogy az intézet fejlesztésére, felvirágzására állandósított áldozatok tényleg jelentékenyek s mindenesetre bánthatja a legnemesebb adakozó lelkét, hogy ez áldozatoknak megfelelő gyümölcsök még mindig nem mutatkoznak s e körülménynek kell, hogy gondolkozóba ejtsenek mindenkit, akik csak a népoktatásügy érdekében a haladást óhajtják, de első sorban azokat, akiknek e haladás teljes erőből való előmozdítása, megkivánása hivatalos kötelességük. Kétségtelen, hogy a mai tanári kar összeállítása ab ovo el volt hibázva. Különféle tekintetek érvényesültek, bizonyos protekciók eredményesek voltak, a magasabb kvalifikáció, több tapasztalat, már szerzett kiválóbb érdemek nem billentették le kellőleg a mérlegserpenyőt. Elismerjük : így is több mint középszerű: buzgó, lelkes tanári testületet kapott az újjáalakított, intézet, de tekintettel a szép dotációra, a prímási városra: másmilyet is kaphattunk volna. S még hozzájárult a baj, hogy az uj tanárok egymás iránt sem voltak és vannak a kellő kollegialitással, amint tényleg a tantestület egyik tagjával csak hivatalosan és a legridegebben érintkeznek, egy másikkal — vagy egy éve — megmaradni egyáltalán nem akarták ; mindez semmiesetre sincs a tanítás egyöntetűségének, a sikertalkotó közlelkesedésnek előnyére. kos erővel szoricották egymást, és a síri csendben kísérteties volt hörgő lélegzetvételük ... Végre!! . . Pál István legyűrte ellenfelét; a csónak billenés nagyot csapott a vízen, és Pál Pista gonosz mozdulattal dobta be Tóthot a hullámokba ... Elmerült . . . de csak pillanatra, mert csakhamar fölbukkant, és megragadta a csónak szélét. — Gyilkos! . . hörögte vérben forgó szemekkel, és ereje utoljával fel akarta borítani a csónakot. Pál István lihegve kapott az evezőkhöz és vad erővel ütött a kezére. Jaj kiáltással rogyott vissza Tóth Sándor a vizbe; a teste után gyűrűket vetett a csendes Ipoly, és Pál kétségbeesett félelemmel kezdett evezni. Tóth újra felbukkant, de szólni nem tudott már. Véres kezével vádolólag mutatott gyilkosára, és ez eltakarva egyik kezével szemét, elszántan sújtott felé. A fejét érte . . . vége volt ! . . Várt még egy darabig, hátha újból feljön, de nem . . . semmi, semmi . . . A vizkarikák elsimultak ; csend, . . . csend \ . . A parti fűzfákat megsuhogtatja a szellő, és valami sötét madár röppen ki a bokrok közül . . . Ni! ott valami fényes látszik! . . tán néz valaki ?! . . Ah, nem! a közeli faluból látszik ide egy mécs világa. Hűvös van ... Pál István begombolja kabátját és szapora evezőcsapásokkal siet haza. Hontt Henrik. Mindez ellentéteket azomban elsimíthatta volna, a tanári kar egyetértését, vállvetett működését megteremthette volna s egyénisége súlyával, helyes iránymutatással, képességévei, tapasztalataival az intézet tényleges reneszánszát megteremthette volna — egy helyénvaló, képzett paedagogus-igazgató. Hogy a legutóbbi nem felelt meg állásának: elég megmutatták eltávolításának körülményei. Utódja ugyan nincs még, de már évek óta tart helyettesítése, amely nem sikeresebb. A jelenlegi helyettes — ki kell ezt jelentenünk, bár teljes tisztelettel személye iránt, — csak azt mutatta meg, hogy amiért valaki kitűnő káplán, vagy megfelelő hitoktató is: még semmiesetre sem bir kvalifikációval egy ily nagyjelentőségű tanintézet vezetésére, emelésére, fejlesztésére. Amit elődje megkezdett: folytatta. Beengedte az intézetbe, a zsönge ifjak közé a legintanzigensebb néppárti politikát; a legutóbbi választásnál valósággal terrorizálva lettek a növendékek szülei s most legutóbb is szinte kényszeritették a nö vendékeket, hogy szerezzenek egy példányt Keményfíy Kálmán intézeti hitoktató ur, indifferens cím alá rejtett, de politikai röpiratából. Az 6 regime-je alá esik a felső osztálynak a sztrájkja, ami annak a körűim énynek következménye, hogy amíg az egyik tanár mindenben engedékeny, a másik ugy bánik a vendékekkel, mint a hátulgombolós nadrágu gyerkőcökkel. Meg volt a a sztrájkok történtében ismeretlen sztrájk, de még a főkolompos sem bűnhődött, sőt ma jó állomást élvez A növendékek ma is bosszantó bátorsággal flirtelnek félrébbeső utcákon (pl. Szenttamáson) — a homály beálltával —kalapos és nem kalapos süldő leánykákkal, fújják a járókelők szemébe a cigaretta füstöt. Pedig nem értjük, miért igényelhetnek ez ifjak kevesebb fegyelmet, mint a gimnázium felső osztályosai ?... Az ő regime-je alatt törtónt az áldatlan konfliktus a kir. tanfelügyelővel, aki pedig éppen a mult tanévi évzáró vizsga alatt mutatta meg, hogy igazságérzete adta ajkaira a képezdei taneredményről az erős és elitélő kritikát, ahogy most az örvendetest és elismerőt. S bár meggyőződhetett az igazgató erről, a >kormányképviselőt iránt való eredendő averziója meg nem szűnt, s hogy az intézet cimében a katolikus mellett a királyit még mindég nem akarja respektálni: újból bebizonyította a legutóbbi nem közönséges blamázszsal. Ennek azonban nem maradnak el következményei. Egy-két. szülő' megküldötte az államügyészségnek Keményffy röpiratát, a hercegprímás és a kultuszkormáuy közbelépése, vizsgálata szintén el nem maradhat. E vizsgálat kétségkívül igazolja a sajtó és a közönség felszólalásainak jogosságát és szükségességét s üdvös eredménye csak a személyben, esetleg személyekben való változás lehet. Annyiban tehát csak Örülni tudunk a sajnálatos incidensnek, hogy reményt nyújt mielőbb azzal az elismeréssel, szeretettel, örömmel írhatni az intézetről, amelyet annak bőkezű fentartója, újra alapitója s tanári karának többsége is igazán megérdemel. Árgus. Városi hivatalnokok. Esttergom, január 24. Régi kérdésben készül országos mozgalom. Egy apró csoportokra osztott intelligens osztályra irányul a figyelem. Az újkorban a város a nemzet életének középpontja. A városokban megszületett polgári élet terjed el az egész országban. Szerencsés országok voltak azok, a hol a városok falai lerombolásakor erős polgári osztály állt talpon. Nálunk — fájdalom — a politikai küzdelmek harcaiban elpusztult a városi élet s az uj alkotmányosság, az uj közigazgatás abba egy uj elemet vitt be, melynek minden tradíció, minden útmutatás nélkül, önmagának kell életet teremteni. Ez a hivatalnoki középosztály. Egyik fővárosi laptársunk, a »Magyar Nemzet* a mult hetekben megkérdezte a középosztály e részét bajai felöl. S már is megdöbbenve jelenti, hogy mért annyira egybehangzók e panaszok! Nem az a bizonyos hivatásszerű elégedetlenség hangja ez, melyről Horatius dalol s melylyel mindenki elpanaszolja a saját, legroaszabbnak tartott pályája bajait és nyavalyáit. Nem; adatok, kézzelfogható adatok bizonyítják azt a nagy elhagyatottságot, melylyel diplomás középosztályunk küzd. A kolozsvári tanár, a kassai gyógyszerész, a pécsi lagszerkesztó panaszai s az ezek igazolására felhozott adatok meglepően egybevágók. S meg vagyunk győződve, hogy á ki Nyitrán olvas a pécsi viszonyokról, avagy Szombathelyen a kassai állapotról, a helyi külömbségekkel ugyanazon mizériákat adja tudtunkra. Ugyanazok a panaszok mindenünnen : megértjük egymást. Ennek első és főkövetkezése az, hogy e bajok orvoslására egyesüljenek azok, a kik egymást megértették. Egyesüljenek városi lakosságunk középosztályai sorsuk együttes javítására. S legelőször is az anyagi sorsuk javítására, Angliában ís oly nagy sikerrel működő szövetkezetek e célra a legalkalmasabbak. Ezekben bámulatosan nyilatkozik meg a kölcsönös segély csodálatos ereje. Erről a tervről, amelyet néhányszor már Esztergomban is megpróbáltak, a következőket írja az idézett újság: Nem következik azonban ebből az, hogy mi az államot segélytadó hivatása, sőt kötelessége alól fel akarjuk menteni. Ellenkezőleg ! Az államnak, melynek e középosztály megteremtésében oly nagy része volt, egyenesen kötelessége, — miÁ