Esztergom és Vidéke, 1900

1900-04-01 / 25.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. |CjJelei)Ík Vasári)ap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: , MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és birdetések küldendők) IlLOFIZETESI ARAK I ' S§

é

évre

V- "~ - ~~ - ~ - ~~ - X

\ koí* - flí Laptulajdonos kiadókért: ^é<Z\\ZX\y\~\

i

éX % 330. SZÚlD. DR. PROKOPP GYULA- -» »^.~ (Türelem, szeretet.) . . . Multunkban a fény mellett ott van az árny, a dicsőség mellett a szenvedés is; de ez minden nemzetnek a sorsa. A világtörténelem egy Itáborgó tenger, melynek vérrel festett hullámain felváltva emelkednek, sülyednek, vagy elmerülnek a nemzetek. Minket is ellenségeink, hibáink, bűneink többször elnyomtak, de vallásos buzgóságunk, hazaszeretetünk, ősi erényeink újbólfelmagasztaltak. És jelen helyzetünk? A jelen időkről nem szükséges, hogy szóljunk, hisz mindnyájan látjuk állapotainkat; észleljük: mennyire dúl közöttünk az ellenségeskedés és visszavonás. Szomorodott szívvel, elborult lélekkel ismételhetjük Pál apostolnak a viszálykodé galatákhoz intézett e szavait: *Si invicem mordetis, videte, ne ab invicem consummamini. < >Ha egymást marjátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne emészszétek. Ilyen körülmények között mi a teendőnk t Tán gáncsoljuk, szidalmazzuk korunkat? Nem! A mi föladatunk az, hogy türelemmel, szeretetteljavítsuk... A lierczegprimás beszédéből. — Bpest III. ag. — A „Városi Kir"-rll. Esztergom, március 31. Sokszor gondolkoztam azon, mi az oka annak, hogy annyi életrevaló eszme, terv, intézmény sorsa mindenben hasonló a kései hópehelyhez, mely egyideig á levegőben ideoda himbálódzik, földet is ér, ott | azután mihamarabb elmúlik. Miért kell sok jó eszmének, életrevaló gondolatnak, szükséges intézménynek eltűnni, újból meg újból visszatérnie, mig nem engedik magukat elremettetni s végre — néha-néha — gyökeret is vernek ? Hiszen az életrevaló eszme, gondolat, alkatás már az első feltűnésekor olyan, hogy erősen megragadja a lelkeket s ellenmondás nélkül érvényesül ... a kedélyekben. Mégis mennyi izgatásnak kell megelőznie és úgyszólván kényszerítő szükségnek kell beállania, a mig érvényesülhet ... a valóságban is. Nem találok egyébb megfejtést, mint hogy mindenki annyira el van foglalva a maga apró és nagy bajaival, hogy a közdolgokkal törődni sem ideje, sem kedve. Sokkal kényelmesebbnek tartjuk némán szemlélni, utólag, vagy suba alatt megkritizálni a közdolgok fejlődését, a történteket, mint tevékeny részvétellel a fejlődést elő is segíteni. A közöny, az egyre nagyobb tért foglaló közöny a megölője sok jóravaló gondolatnak, kezdeményezésnek, felbuzdulásnak. De a sajtó hivatása, hogy az egészséges eszméket felszínen tartsa és a közöny légturokja alá rekedni ne engedje. Ilyen egészséges dolognak tartom én egy Városi Kór fenállását is. Sokszor kifejtettem, hogy ez a szervezet mily egészséges irányba terelhetné közügyeink fejlődését, természetesen, ha a kör minden mellékes j szempontokat mellőzve, egyedül feladatának él s ebben a reményben élve — még a megalakulás | kritikus s kétes jellegű idejében is | — minden utógondolat nélkül örömmel fogadtam az uj egyesületet, hangsúlyozván mint akkor, a mai békés, szélcsöndes időben is, hogy minden politikai háttérnek, pártvelleitásnak ez egyesülettől teljesen távol kell állnia. Mert az a tétel, hogy a községi dolgok ügyvitelénél egyedül a közérdek játszhatik szerepet; azt hiszem : nem vitás. Városunk anyagi érdekeinek előmozdítása, anyagi és szellemi téren való előbbre vitele, a létező, még mindig elég sok és súlyos baj orvoslása, egy szebb, egy boldogabb jövő előkészítése oly célok, melyekért lelkesülni kell a város minden polgárának és ebben a törekvésben politikai pártállásra való tekintet nélkül részt vehet, sőt részt is kell vennie — minden, az elkövetkezhető, politikailag legzivatarosabb időben is, — mindazoknak, akik a város közjavát őszintén szivükön hordozzák. Sőt határozottan azt tartom a Az .Esztergom és W tárcája. Siklón. Szerelmünket példázza tán Ex a fürge kis vasút. A te kupéd föl a dombra, Az enyém a völgybe fut

t Be a lejtőn találkozunk, Röpke pillanatra bár

f Tekintetünk összevillan És válnunk kelt újra már. . . . Szerelmünket példázza tán Ez a fürge kis vasút: A te kupéd a magasba, Az enyém a völgybe fut . . . Nagy Endre. Átok. (Vége.) A mama látta leánya hervadását; fájdalmasan nézte, amint napról-napra fonynyadt, de nem szólt semmit; — minek keserítse szegényt jobban. O tisztábban látott, és nem is gondolt rá többé, hogy-az ügyvéd elveszi a leányát. Nézte, hogy játszódik le előttte az a mindennapos történet szomorú végjátéka, hogy egy legény megcsalt egy leányt, és a leány belehal fájdalmába. Ilkának sokat kellé dolgoznia és ez kétszercsen megviselte őt. Csupán a szobaúr és a varrás tartotta, fel kettőjüket, és az öreg asszony már semmit sem segíthetett neki. Semmit, semmit... még vigasztalni sem vigasztalhatta. Néha-néha, ha szivét már nagyon szorította a fájdalom, megkérdezte leányát : — Mért vagy olyan szomorú Ilonkám; arra a csúnya Péterre gondolsz ? . , A leány mosolyogva válaszolt: — O, nem, dehogy . . . Már miért is volnék szomorú ?! És mosolyában annyi a fájdalom, annyi a vértanúi lemondás, hogy az öreg asszony nem is merte faggatni tovább. Félre fordult, hogy ne lássa, és letörülte előszívárgó könnyeit. Igy folyt ez addig, mig megérkezett a bizonyosság. A szomszédasszony hozta be az újságot, amiben benne volt, hogy Kardos Péter feleségül vette Kerekes Etnmi kisasszonyt. A jó szomszédasszony csalódott számításában, mert nem volt semmi jelenet. Ilonka nem is fakadt sírva; csendesen, szomorú egykedvűséggel fogadta a hírt, csak a mama jegyezte meg. — Bizonyosan szerencsét csinál. Aznap nem is esett többé [a dologról szó. Estefelé Ilonka felöltözött. j — Méhesnének viszem a stráfjait haza, mamám. Elbúcsúzott az öreg asszonytól és kiment. Kereste az utat, amelyik odavezet, a hol vége minden szenvedésnek, a honnan nincs többé visszatérés. Leért a Duna partjára. A hajókon, csónakokon, égtek már a jelzőlámpák, és szakgatott fénysávot vetettek a vízre. A leány végignézett a nagy folyón és fájó szivébe tompa nyugalom költözött, íme: csak néhány perc és vége . . . mindennek vége ... És mikor visszagondolt szegény édes anyjára, a ki egyedül marad itt nyomorultan, támasz nélkül, tétovázott kissé, de csak pár pillanatig ... ez sem tartotta öt vissza, nagyon el volt határozva már régen. A szemei ragyogtak a közel levő nyugalom kéjétől és kezeit Összetéve, csendesen imádkozott. — Én Istenem, a ki ilyen gyönge, fájó szivet adtál, bocsáss meg, ha a keresztet nem birom tovább . , . vedd gondviselésedbe szegény anyámat, és ne büntesd őt leánya bűneért ! . . Megindult a vizbe és ment, ment a mig lába földet ért . . . És a hullámok összecsaptak fölötte ... ín. A mama sokáig várta Ilonkát, de nem ott. N agyon türelmetlen lett és nem is tudta elképzelni, hogy mi történhetett a leánykával. Felöltözött, és Sípossal — a mostani szobaúrral — elment Méhesékhez. Kérdezősködésére azt mondták, hogy Ilonka nem is járt ott, nem látta senki. Egy ideig az utcán bolyongtak, minden nőben Ilkát sejtve, és a hasztalan fáradtság után az öreg asszony kétségbeesve a rendőrségre ment, a hol bejelentette leánya eltűnését, és bemondta személy leírását. Fekete ruha volt rajta és sötétkék kabátka. — Ismét támolyogva hazament, az egész uton avval a hiú reménynyel áltatva magát, hogyj Ilonka már otthon lesz. | Hiábavaló remény volt . . . Ilonka se másod, se harmadnap nem került elő, de az eltűnése után való negyedik napon bejelentették az öreg aszszonynak, hogy egy leányt fogtak ki a vízből, akire ráillik az ő leírása. Elment a tetemnézőbe és ájultan omlott a leánya lábaihoz. Mikor felélesztették, fájdalmában szinte őrjöngni kezdett. — Kardos Péter, te vagy az oka mindennek ! . . — siránkozott. — Szerette őt, a gazembert, de az megcsalta . . . és a vízbeölte magát, szegény ... Az emberek vállvonogatva, közönyösen hallgatták a mindennapos tragédiát, hisz őket nem érdekelte az eset. — Az ott ácsorgó újságírók is csak egy tizsoLapunk mai száma 6 oldalra terjed.