Esztergom és Vidéke, 1899

1899-03-12 / 21.szám

Esztergom, 1899. XXI. évfolyam. 21. szám. 6S AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. MeíÜ

c

l

CÍ

JÍk Vasárnap és csütörtökön, ír » *! ^LŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egész évre — — — — 12 kor. — fii. Fel évre— — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (noYa a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széctjenyi*téi», 330. szánj. —^-t Kéziratot nem adunk viasza. »-^A szabadság születésnapján — Március 15. — Minden napot megáldjon a Teremtő, Melyben nem ér bennünket semmi rossz, De azt legjobban, — mind a két kezével — Mely téged, nagy nap, nékünk visszahoz l Igaz, hogy már csak emlék vagy, letűntél És helyedet rég elfoglalta más. De a mi szent, idő nem árthat annak: Vallássá lesz, mint a feltámadás. * • Forró lelkekből felcsapott az érzés S a bús országot fény ragyogta be; Önként fakadt föl, mint ahogy tavaszszal Virágot hajt a föld mel g szive. Erőszak nem dult, bibor vér nem ömlött, Tüz nem rombolt békés hazfödelet: Nem lángolt más, csnpán a mámor pirja, Mint hajnal fény az ébredők felett. * Szabadság napja volt e nap, sugárzó Tört láncokon s egygyé font sziveken ! A napnak is van foltja, ámde abban Nem volt mocsoknak egy paránya sem. Megváltozott, mint egy varázsütésre Az addig önző, törpe lelkű kor ; Emelkedett mindenki: félistenné Vált a nemes, — és polgárrá a pór. Amit ma tán sokan nem értenek már, Vagy nem hisznek, megtörtént a csoda : Nem volt külömbség gazdag és szegény közt, Együtt örült kunyhó és palota. Mint a keresztség első századában | Minden hivő egymás testvére let t: Nálunk is ! Azt Jézus művelte és ezt j Másik megváltónk : a honszeretet. Szép március! Ihlesd meg a szivünket, Szabadságoddal hadd legyen tele ! Reszkessen át valónkon, mint a napfény, ! Mint ibolyáink édes fűszere. Sértés, viszály, gyűlölködés ne bántson. S ha van sebmik, mely fájó tűzzel ég, Takarjuk azt el! Egy-egy ölelő kar Hadd fogja át, mint élő kötelék. * Mindaz, mi szép volt és fenséges akkor, Lelkünkre hasson és emelje föl! Igy látva minket még az ellenség is — Egy percre bár — feledje, hogy gyűlöl, Tanulja meg tisztelni nemzetünket, \ Népünk előtt emeljen kalapot. Testvéri láncban, jertek ünnepeljük E legdicsőbb, e lánctörő napot! I i8

99

. Ünnepnapok. „Testvéri láncban, jertek ünnepeljük E legdicsőbb, e lánctörő napot!" L. fennebb. Esztergom, március 11. A szabadság márczius 15-én született s szentesítő királyi kézírással april 11-én anyakönyveztetett. Ezért mondta ki a magyar törvényhozás, hogy ápril 11-ike nemzeti ünnep hivatalosan is. De nemzeti nagy ünnep márczius 15-ike is. A szabadság havát megünnepeljük. Márczius a forradalomnak, a felszabadulásnak hava, Caesart márczius idusán döfte le Casca tőre, abban a hiedelemben, hogy a zsarnok meggyilkolásával a régi köztársaság visszaállítható. Nagyon tévedtek; hiába való volt az emberáldozat, mert a korszakok életét nem emberek vezérlik, hanem erkölcsök. Meg lehetett ölni Caesart, de nem lehetett a Cacsarizmus erkölcseit megölni. Március évfordulója a negyvennyolcas bécsi forradalomnak, amelyet utóvégre is vérbe fojtottak. Mert furcsa kis csecsemő az a szabadság; annak anyateje — a vér, az ember vér. Nekünk, magyaroknak is szent ünnepünk március 15-ike és a fórraAz MfiFOöm \\ lile' tárcája. lícányVallomások. — Két levél. — II. Erzsike Ilonkának. Megkaptam, drágám, kedves leveled, Minden sorából szól a szeretet, De bár örültem : szemem könybe lábadt, És ugy epedtem, Ilonkám utánnad, Hogy téged, bárha egyetlen egy percre, Ölelhetnélek, sírig hű szivemre ; Hogy elsírhatnád minden bánatod ; Hogy elmondhatnád, a mi bánthat »ott«, Hol boldogságot lelni vélt szivünk ; Bohó világ ! És mégis, lásd — hiszünk. Én jól tudom, bár szivem most csak sejti, Hogy nem kell, kedves, soká' keseregni, Hogy miről, egykor annyit álmodánk : Feltámad a boldogság napja ránk, És bárha mostan borús még napod, Lesz boldogsággal teljes hajnalod, És nem kell, mint most, álmodozni, lesve, Hogy mikor száll a csillag végtelenbe, És nem kell várnod ablakodba' estig, A bimbó rózsává, hogy mikor is feslik, S nem is kell várnod senkinek vejére, Ha Ő, kit vártál, zár a kebelére. A csókot, kedves, én sem feledém, Emléke most is gyakran int felém, Ha olykor más csók ég is ajkamon, Mindig eszembe jősz, kis angyalom ; Mert bár e csók a »régi«-vel nem egy, A kivitele hidd el, egyre megy ; És bár a lányka, mondják, jobban érti, Valódi mégis csak, mit ad a férfi, : De hallga'! Hagyjuk, kedvesem, e leckét, Még meghallhatják nem »rózsás fülecskék«, És Fáni néni — nincsen másra gondja — Még lekísérhet könnyen a pokolba. Azt kérdezed, hogy milyen itt az élet. Bizony úgy látom, különb, mint felétek ; Még alig ért a mama haza vélem, Még alig, hogy egy kissé feleszméltem, Már annyin jöttek látogatni hozzánk, (Akit nem vártam, még azt is el hozták !) Beszéltek annyit, milyen nagyra nőttem, És nem is járok nagy sarkú cipőben, Hogy milyen szépen hordom hajamat, Hogy milyen jól áll a szalmakalap, És habár kissé halványabb vagyok, Azért a télen már bálozhatok ; Kérdeztek mindent, jövet, s elmenőben Hogy megfelelni bizony — alig győztem . . A Béla gyerek, kiről annyit mondtam A szent falak közt, ugy este, titokban, A mint megtudta, hogy itthon vagyok, Egy csokrot küldött, még pedig nagyot. Bohó fiu, de öröm hallani, Hangjában, tudod, van oly valami! — És bármiről is társalog velem, A téma mindig jó és szeretem ; A múltkor pláne, tán hogy megriasszon, Azt kérdezte, hogy : mikor leszek asszony ? . . A falun, kedves, más mi is lehetne, Oly szük körünk, hogy alig férünk benne; És a kik élünk, mégis megvagyunk, A szivünk érez, és eszmél agyunk, Körét mindenki itten is betölti, Az ember itt is, olyan mint a többi. i Gavallér, ez már böviben akad, I Kivált a nyári szünidők alatt, i És hidd el, ez a csupasszáju gárda Itt sokkal bátrabb, mint az iskolába ; Táncolnak, kérlek, győzik is sokáig, Még olyan is van, a ki csókra vágyik ; Ha véletlenül kebledről egy rózsa, Vagy egy levélke hull is a padlóra: Egy év után is, tárcájába zárva, I Vigyáz a drága, féltett talizmánra ; Ezernyi arra mindeniknek gondja, — De hol találta, tudom, egy se mondja. A fiatalság, már az igazi, Kikről oly sokszor s annyit hallani, Ezek blazirtak, ép' ugy mint felétek, Beszélni róluk, már magába vétsk, Ritkán táncolnak, mindig félre ülnek, S csak lóról, borról hallani a fülnek, Jobban szeretnek inni, »kvaterkázni« (De sokszor szidja őket ezért bácsi!) Hanem ha mégis, ugy fordul a kocka, Még sem maradnak mindig a sarokba, Kiállnak szépen táncra mind egy szálig, Ki karikázik, ki meg ugy bokázik, — De mégis járjuk, mégis táncolok, És hát lányoknál ez a fődolog! Igaz akad, a sok között vad is, Kinek a szeme, szive is hamis, Ki azt sem tudja, mit csináljon, hogyha A »kis kacsókat* két kezébe fogja, Szeme, hol fénylik, hol meg elsötétül, (Pedig én mindig féltem a sötéttül!) S ha ajka nyilik, bár beszéde édes, Az ember, még se tudja, hogy mit érez. Sóhajt is olykor, majd meg mélyen hallgat, Hol szemünk nézi, hol megint az ajkat, S ha szól is, olyan furcsa a beszéd, Hogy alig érteni meg a felét . . . dalmak sorában egyetlen. Ehhez nem tapadt vér, — ennek történelme tiszta, fenséges, mint az eszme maga, lefolyása isteni, mint a teremtés müve. A Teremtő monda, hogy legyen és Iőn! Egy-nehány ifjú kimegy és az isteni „legyen" szónak megteremtőjévé válik; monda: hogy legyen és lön. Lőn a szabadsajtó, az emberi lélek felszabadulásának milliónyelvű, harsogú hangú orgánuma, mely leveszi a köteléket a rabszolgáról, a szégyen folytját a páriáról, mely nemest, polgárt, jobbágyot emberré tesz. Mi is történt ezen a napon? Egy puskalövés sem dördült el; csak egy néhány ifjú, rajongó ember elmennt s kinyomtatta cenzúra nélkül a „Talpra magyar"-t. Aztán fölmentek Budára és kiszabadították a vak humanistát, Tansicsot. Ugy e kevés ? De mekkora hordereje van ennek a semminek l Általa vagyunk és leszünk, Hosszú időn át, az elnyomatás korszakában, március 15-ike is ass üldözött dolgok közé tartozott és mintha ebben az üldöztetés önmagát és korát is túlélte volna. Ma már — hála Istennek — álS gyöngyharmatos mezőkről álmodozva, (Már,szinte várom, mikor szól a kobza!) Magasan szárnyal, holdsugár se késik, (Hidd el hogy oly kín, meghallgatni végig!) Hogy: nő a rózsa; pillangó szavára Gyanútlan keblét vajmi sok kitárja, Egy boldog percért minden elfeledve . . . S hiába a sziv tiszta gerjedelme . . . Hogy nő a rózsa, elhiszem neki, S ő nem pillangó, — de el sem veszi. Ugy kávé mellett itt is szól az ének, Ha össze ülnek délután a vének; És Isten legyen irgalmas a lánynak, Kit ekkor ők tüz nyelveikre hánynak ; De még a férfinak sincs irgalom, Ha ezernyi néni kezdi: »Angyalom«. Es ósdi naptár szedte tudománynyal, Mint szokta, magas régiókba szárnyal; S megkérdi : meddig lesz a nőnem »pára« Meddig a konyha mellé leigázva ; És meddig tűrünk, szenvedünk tovább ; Mikor küzdi ki a nőnem jogát; S meddig fog még a nő vezetni házat, (Csodálja szörnyen azt, hogy fel nem lázad); Es bizton hiszi, megfordul a mult: A mai nő már mind művelt, tanult; És elfoglalja azt a polcot, melyre A Gondviselés a nőt kijelelte ; Mert nincs a földnek olyan tudománya, A melynek kulcsát nő meg ne találja ; Mint ügyvéd, orvos ; hogyha lenne kedve, Egy nő még pap, még püspök is lehetne ! Hisz ott is mindjárt más a világ sorja, A kalapot hol nő, s nem férfi hordja. S férjét, az áldott, szelid öreget Mégis azt mondják, hogy ő ölte meg, Pedig mióta összekeltek ők! . . . ^ S szegény nem hordott mást, csak főkötőt.