Esztergom és Vidéke, 1899

1899-12-24 / 103.szám

Melléklet az „Esztergom és Vidéke" karácsonyi 103. számához. KARÁCSON Y. Itatandó j,iai, 'Sídnek SstcM? ayctmchc. RÁKOSI JENŐ A „HÉ T" JUBILÁRIS SZÁMÁBÓL*) Egy ifjú halt meg . . . Egy ifjú halt meg bűnei teljében, A pezsgőmámor még égett szemében, Még fel se szikkadt a csók ajakán — Sirassam talán t A temetésen ott volt kedvese, Lestem, a szeme vajon nedves-e f Mosolygott, szép volt, bűvös volt a lány — Sirassam talán f A kocsisa a bakon sírdogált, Siratta benne a jó cimborát A sok szép kalandos, szines éjszakán — Sirassam talán t Vagdostunk mi is falhoz poharat, Csepp üröm az alján mindig megmaradt, Arany-könnyelműség él csak igazán — Sirassam talán ? Kiss József. DdL A nyomorúság országútján Magányos vándor ballagok. Akik szerettek, messze tőlem, Akit szerettem, elhagyott. Akikkel együtt álmodoztam Már révbe értek rendre mind, Én az örök küzdést, bolyongást Elölről kezdhetem megint. Nagy küzdelem, csekély dicsőség Mégis, hiába, szép a lét! A rózsa, melyet magam téptem Mindig megérte tövisét. — Paris. — - Heltai Jenő. Jó az Isten! — Egy fi&tal özvegy karácsonyfájára. — Mikor isten bút teremtett S b'ölcsesége megengedte, Hogy e földön vérző sebtől Sajogjon az ember keble : Egyúttal a bölcs Teremtő, — Kinek neve legyen áldott, — Teremtett is ugyanakkor Minden sebre — orvosságot. Rád is, ifjú szőke asszony, Rád szakadt az élet gyásza : Szemed fénye, — ifjú férjed Sírba hullott, sír bezárta. Földig érő sötét fátyol Borult bűvös alakodra. Merre csak jársz, sötét árnyként Bánat jár a nyomdokodba. Kisebb lélek, mint a minő A Te fényes magas lelked, Elviselni dehogy birná Ezt a nagy bút, ezt a terhet. De a Te nagy, erős lelked Le nem roskadt, el nem csüggedt, Hogy aki lát onnan felül, — Örömét hadd lelje benned. S bárha nincs is ő melletted, — Van a terhet ki megosztja: Viruló szép, üde ifjú, Kis családod büszke sarja. Férfi észszel, majd idővel — Tűnve évek, jőve évek — Dicsőséget szerez egykor O is majd az ősi névnek. Kívüle még, mint ugyanegy Rózsatőnek friss hajtása — Vigasz gyanánt áll melletted Szőke-fürtü, bájos lányka. Látva őket, — bánat enyhül. Oh, nem vagy te elhagyatva • Szivük gyengéd szeretete: Balzsam a te fájdalmadra. Nyugodjál meg

y — jó az Isten ! Esőt ád a tar mezőre, S ahol előbb ptisztaság volt Üde pázsit sarjad tőle. S aki a bút oly nemesen Tudja tűrni, a miként Te, — — Elő szent az már e főidőn, Tisztelettel körülvéve ! Vargyas Endre. *) Holnap, vasárnap jelenik meg a *Hét> jubiláris száma. Ahogy meggyőződtünk róla, oly tartalómmal, olyan előkelő formában s oly szenzációkkal, amilyent hetilap nálunk még nem produkált. Legnagyobb bálával vagyunk eltelve a jubiláló lap zseniális szerkesztője iránt, hogy lapja volt szerény belső dolgozótár ának megengedte, e remek, hat ives számból előzetesen mutatványt közölni. A számot ismertetni fogjuk. A szerkesztő. (* Mutató a szerednek legközelebbb megjelenő ,Studiumok<t cimü könyvéből. Temérdek sorvasztó fájdalom egybeolvadott a lelkében és vitte-vitte, lázas vágyakozással a meggyöngült embert a megsemmisülés örvénye felé, a tonnán — hogy zavaros tekintetével beiélátott — hívó, sürgető karok nyúltak fel hozzá. Agyát-szivét elbódította az ismeretlen uj világnak a megérzése; idegei ennek a világnak látására megbámultak; a mi gondolata, érzése még volt, azt sejtelmek foglalkoztatták. Ezekben azután gyönyörködött megtépett lelke: kuszált képek, forró víziók lebegtek körösztül agyán, nem állapodtak meg gondolatnyi időre; csak rohanó igyekezettel siettek a tépelődő embert szándékában megerősíteni. A csábítás démona izgatta a szenvedőt, vérforralón súgott neki a földi nyoszolya titkairól. Beletemetkezni a föld porába, a hol dermedt a test, nincs kínos gondolat, nincs sajgató fájdalom, a hol elillan az ember, rög lesz, melyet a futó szél szétdúl, széjjelszór . . . A tovaillanó percek alatt győzelmes érzés keletkezett a lelkében, melyre mindezideig csak egyre-egyre hullott a csapás csapás után, de felviharzott most, a mint érezte erejét a nehéz percekben, hogy elfognak örökre némulni benne a kinok. A fáradt ember mámorosan ült a párázatos levegőben, a kád mellett, melybe lármás csobogással folyott a meleg viz. A vaskályha hevesen árasztotta magából a hőséget, hirtelen fűtötte át a hideg, kicsinyke szobácskát és az ömlő viz páráival ködössé tette a levegőt. A jégvirágos ablakon fojtva tűzött be a téli napsugár és amint elérte az imbolygó gőzfelhőket, színekre bomolva, árnyalatokkal olvadt belé a ködbe. A bánatos környezet csöndesitette a boldogtalan ember indulatait, rákönyökölt a kád szélére, merengett. A langyos harmat megszállta forró homlokát, égő tekintetét szelíd csókokkal könnyesekké tette, a könnyeken át pedig szivárványosan kavargott előtte a kád fölött, a gőz. Lomha járásban, foszlányokra tépett sok-sok fantasztikus képet. A megviselt ember félgondolatai, fátyolosan: mint csábító tündérek, igézetes titkok, szálltak ki feléje a homályból. Mámorító ígéretek, megrajzolt boldogság villantak ki a fehéres lepel alól. mely, úgy érezte, hogy bevonja áthatolhatatlan ködbe ezt az egész világot, őt pedig eltakarja ettől a világtól, hogy semmise állítsa meg utolsó percekben a gondolkozását, mely immáron viszi; biztosan, de gyöngéden tereli, a pihenésre vágyó meggyötörtet az elmúlás boldogító országaiba. A kádból kiáradó langyos ölelgetések hívták a fáfiut, csendes, kéjes belémerülésre, a vizbe, . . . Roskatag testét puhán érintették a meleg hullámok, halk locsolással simultak a lázas tagokhoz, elvonták belőlük a forróságot és meghozták neki az édes bágyadtságot, a mitől szomorúbb, boldogabb lőn. A feldúlt idegeket gyönyörködtetve csitítgatta a furösztő langyosság. Belédült egészen a hullámokba, fáradtan, — rajongva az elmúlás gondolatán,. . . Mellette nyugodott a zsöllyén a fényes, tükrös kés. Végigsiklott rajta a tekintete és rajta nyugodott. Forró pillantásai szikrázva törtek meg a csillogó pengén, melyből, hogy mohón, epedve nézett rája, világosságok pattantak ki egymásután, lobogással, színek törtek elé belőle, mig vad tűzben égett előtte a gyilkos szerszám, mely csodásan világította be neki « nagyszerű utat. Sapssodia a haláuröl.*) Irta : RE VESZ BÉLA. Kopár lelke már csak egy homályos gondolattal foglalkozott: a halál gondolatával. Beleszédült az örök elmúlás érzésébe: nem élni! nem élni!