Esztergom és Vidéke, 1899

1899-11-23 / 94.szám

ESZTERGOM es TIDEKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. JILLŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYUliA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések SzécfyeQyi-tér, 330. szán) Kéziratot nem adunk vissza, „Az Isten is megsegít!" Esztergom, november 21. Ma nyolc napja, hogy a város tanácstermét megtöltő nagy közönség szokatlan érzelmekkel jött le a Bottyán-kúria kikopott, beh sokszor megjárt kőlépcsőin! Künn a legszebb őszi verőfény fogadta, biztató s enyhe napsugár. És a november természetével oly ellentétes ez a fényesség visszatükröződött az arcokon is, visszavillant az elégedett tekintetű szemekben. Ünnepi volt a hangulat, mely uralkodott, ahogy ünnepet jeleztek a városháza tetején kibontott lobogók is. Valamennyien az elmúlt egy óra lefolyása alatt állottak. Nem volt az nagyszabású ünnepség, nem jellemezte a színek, képek tarkasága, nem volt vállraemelés, de komoly, méltóságos s nyugodalmas volt lefolyása, amely jelenségektől a városházán már egészen elszoktunk s akik még odatévedtek, vagy a legteljesebb fásultság, vagy a méltó harag, vagy a lelki utálat le nem küzdhető érzeteivel kellett, hogy távozzanak. Tudtuk, éreztük, hogy az egész várostest — lévén a fej az — szervezete kevés

1 bé nemes részeivel együtt, nagy beteg s ha nem akad mielőbb egy kiváló speczialista doktora, szánalmasan belepusztul betegségébe. De amint a nagy betegek: tehetetlenek, végleg elcsüggedtek is voltunk, csak feküdtünk mozdulatlanul, kétségbeesve, vagy mivel sem törődve kórágyunkon. Rábíztuk egészen a famíliára; csináljon az, amit tetszik, keressen az doktort, akit akar. A gyógyithatlan beteg iránt a família sem túlságosan érdeklődött; aggódott a régi nevü és renoméjú orvosokért, hogy nem vál be terápiájuk, hát megfogott egy ujabbat, aki véletlenül útjába került. A beteg pedig, a nagy beteg, aki teljesen elvesztette már bizalmát minden Aesculap-tanitványban, bizalmatlanul, érdeklődés nélkül fogadta az uj doktort is, mindaddig — mig az beszélni, bajával foglalkozni, gyógymódját feltárni nem kezdette . . . Akkor kezdett figyelni, egyre jobban, már fel is ült párnáiról és mosolygott . . . Megnyugvást, megkönnyebbülést érzett és amikor a doktor kifejtette, hogy az ő konzultácziói, medicinái, egész kezelése mit sem érnek, ha a beteg nem fogadja meg tanácsait, nem tesz meg mindent, amit az orvos dolgának előmozdítására tennie kell, — már bólintgatott a fejével. Bizony úgy I van! — gondolta és hisszük, tett is erős fogadást magában, hogy úgy fog cselekedni. Hiszen mi volt a mult szerdai nap? Csak az uj doktor első vizitje, hát határozott bírálatot mondani sem a doktor kvalitásáról, sem gyógykezelési terve helyességéről és megfelelősségéről nem lehet. És pedig főleg azért nem, mert krónikus, elhanyagolt, elmakacsosodott sebről van szó, amelyet legtöbbször nem lehet poradagolással, borogatással gyógyítani, ott ismételten kell tz .Eszteroom és wU tárcája. Rapszódia. Szeretlek 1 Nem törődöm jövendővel S hogy a válás mikor jő el, Nem lesem azt a bús napot — Boldog vagyok I Mért gondolnék a jövőre ? Nem vonz és nem félek tőle. Oh, ven uzsorás a végzet; Ha ád is egy gyűszü mézet, Tenger könnyet sajtol érte Bakója: a gyötrelem . . . Jer bakó, bánj el velem! Szeress és ne esküdj, drága. Tndom, el fogsz hagyni engem. Üres eskü mindhiába, Ha hűtlenség kél szivedben. Futó felhőt hő ima Nem állított meg soha S üres eskü nem maraszt Múló, hervadó tavaszt. Szeress és ne esküdj, édes. Mihelyt hűség, — mindjárt véges. Nagy Endre. A kapitány leánya. . (Elbeszélés.) — Az «£sztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — (Vége.) — Ki volt az az ember aki a szép Kláráért rajongott? — Mátyás király legszebb testőrkapitánya: Tarkóczy Andorás. Ide látszanak kastélyának romjai, a tarkóczi vár volt az övé, — ott az alatt a violakék felhődarab alatt. Mikor elbúcsúzott menyasszonyától, a szép Klárától, ide véste nevét a belső ablaküvegbe nagy, rubintköves gyűrűjével. A név még jól látszott a homályos ablaküvegen, a nagy idomtalan betűkből összeróva : Tarkótzi Andorás. — Talán a szép Klára nem viszonozta a vitéz lovag szive érzelmeit? — De sőt igen. Nem tudnak ma már ugy szeretni az emberek, mint akkor. — Azt hiszi ? — Meg vagyok győződve róla. Mikor béke volt az országban, s Tarkóczy Andorás itthon tartózkodott, . mindennap átlovagolt ide az oromhegyi kastélyba, hogy lássa szép menyasszonyát, s hogy elhozza neki azokat a gyönyörű teli, nyiló szegfűket, a melyek ankor csak a tarkóéi várkertben nyíltak s melyeknek magját maga Tarkóczy hozta Törökországból, mikor fogságából kiszabadult. Hanem egyszer hiába várta a szép menyasszony a deli vőlegényt, elesett a török elleni csatában, s régen ott porlad valahol a szemendrői csatatéren. De azért menyasszonya hű maradt emlékéhez, mert ámbátor rajongott kezeért j az ország fiatal lovagjainak színe, virága, azért nem ment férjhez soha, hanem lassan-lassan elhervadt, mint azok a virágok, melyeket a doktor rakosgat nagy buzgósággal a kép sarkába. No ugy-e nem tudnak ma igy szeretni az emberek ? — De talán ... Én hiszem. a szikét használni, amely kegyetlenni lemetsz egy — már romlott testrészt, hogy az egész testet megmentse ... De a doktor imponáló, ügyes fellépése az első viziten, határozott, világos és részletes tanácsai, szavai, amelyeket a beteghez intézett, erélyessége és mégis figyelmessége felébresztették a reményt, a bizalmat: minden gyógyulás egyik alapfeltételét. Ott hallottuk a választó közgyűlésen: »Segíts magadon, az Isten is megsegít.* Ott hallottuk és ezt is megjegyeztük. Bizony igaz, elcsüggedésünkben már erről is megfeledkeztünk. Nem elég, ha mi csak panaszkodunk, még talán átkozódunk is; magunknak ís kell tenni valamit . . . Fülünkbe csengett a doktor biztatása, Ígérete, szemünkbe szökött az aranyos verőfény s egész új vérpezsgést érezve, mondogattuk : — Segíteni fogunk magunkon és az Isten is megsegít! Alulról csendes beszélgetés hallatszott fel, néha egy-egy hevesebben kiejtett szó, tisztán kivehető volt. Kihajoltunk az ablakon. Stammberg, meg a szép társalkodónő beszélgettek közel egymáshoz hajolva, alattunk az erkélyen. A férfi az egyik oszlophoz dőlve beszélt, elfojtott szenvedélylyel, a nő kipirulva, lesütött szem-<f mel hallgatta őt. — Ugy-e, mindig kértelek Eliz, mindig ! De te örökösen feltételekhez kötöd, a mit Ígérsz, mintha csak örömöd telnék az én kínlódásaimban. Tudod, hogy el kell vennem azt a naiv babát, — mert ezt az apám érdekei ugy kivánják, s ellenkező esetben képes lesz megtenni azt, amit igért. A leány nem szólt, csak remegett, vergődött, mint a galamb a sólyom kar- \ mai közt, — látszott rajta, hogy a gyehennák tüzébe is képes lenne elmenni ezzel az emberrel. A férfi köze-1 lebb hajolt; arcaik csaknem érintették egymást, s a halk, szenvedélyes beszéd elfojtott suttogásba csapott át. — Eliz, édes Eliz . . . mond, hogy eljösz; maradj r régi; ne bánd meg! azt, ami már elmúlt, a változhatatlan megtörténtet. Azt mondod: elég volt, megutáltad a bünt, amit elkövettél; adod a bűnbánó Magdolnát, s elakarnád felejteni, hogy még itt vagyok én . . . Eliz, édes Eliz, alszik a te szived ? . . . Ne akard mutatni azt, hisz' érzem a véred forróságát, a szived lüktetését, s bár lecsukva tartod szemed, de tüze éget . . . Eliz . . . A férfi átölelte a lányt, az nem ellenkezett, — aztán suttogva folytatta. — Elveszem őt, el kell vennem. Elmegyünk Parisba, te jösz utánnunk, hisz' ismered ott az én kis lakásomat a rue Saint — Etienne-ben, a hol annyit csevegtünk, daloltunk együtt verőfényes boldog szerelemről . . . Lassú pihegés, csók. A leány, a férfi menyasszonya, mindezt hallotta idefönn. Rám nézett, mint egy tűnődve. A szemeiből elveszett a tüz ; az arca fehér lett, mint a remegő testét födő battiszt ruhája, azt hittem elájul, — de csak zokogott csendesen, szakgatottan ... A könyei ráhulladoztak a kezében tartott hervadó búzavirágokra, s a mint igy állt mellettem, remegve az indulattól, a fájdalomtól, végtelenül megsajnáltam őt. Úgy szerettem volna megvigasztalni, de éreztem, hogy gyenge vagyok arra, nem lehet elferditeni, menteni, az ilyen borzasztó igazságot. Megfogtam remegő kezét, hagyta. — Margit . . . édes Margit. . . Ugy-e, hogy nem tudnak ma ugy szeretni az emberek ?. . . Rámnézett könytől ázott fekete, bánatos szemeivel, s zokogva kért: — Köszönöm, ön jó ember . . . van szive ... de ne vigasztaljon, — zokogta tovább — már vége!. . . hiába . . . hiába ... Kivülről beszélgetés hallatszott, a szerelmesek jöttek felfelé, hétköznapi dolgokról beszélgetve. Néha behallatszott jóizü kacagásuk.