Esztergom és Vidéke, 1899

1899-11-09 / 90.szám

ESZTERGOM es VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. MeáJetefÚk Vasárnap és csütörtökön. j^LŐFIZETÉSI ÁRAK \ Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULA­Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széctteijyi-tér, 330. szánj. ~£H Kéziratot nem adunk vlaaza. HÉ­.Polgári Egyesület." Esztergom, november 7. Még az ál-Barrison-nővérek is ki­kuplézták s nagyon zsebbevágóan tudjuk valamennyien: mennyire nem szűkölködik városunk társa­dalmi-, kultur-, felekezeti egyesüle­tekben s az évi budget összeállítá­sánál a középosztálynak úgyszóllván minden tagja megdöbbenve látja, milyen összeget nyel el az egyesü­leti dijakból alakuló társadalmi adó. Valamint az is tény, hogy mint az üzletek tulbősége a kereskedelem hanyatlását okozza, — ezt is ta­pasztalhatjuk egy-két év óta váro­sunkban —, épugy a sok külön­böző cimü, de azonos célú, alap­eszméjű egyesület egyikében sincs igazi pezsgő, eleven, kivánatos élet. ... Es vasárnap mégis egy uj egye­sület alakult * Polgári Egyesület t cí­men. S ez egyesület létesítését — a fenn elmondottak dacára szíve­sen látjuk, örömmel üdvözöljük — Az „Esztergom és fitté 1 tárcája. a sok testvér dacára — születése napján az egyesületi nagy család­ban. Es pedig nem csak azért, mert tulajdonképen az egyesületi létszám nem növekedett, lévén a »Polgári Egyesület* bölcsője a > Tarkaság* koporsója, de főleg azért, mert amíg az anyaegyesület, amelyekből az uj sarjadt, túlélte magát s komolyabb missziót egy­általán nem teljesített, addig az uj egyesületre, ha hivatását betölti s feladata magaslatára emelkedik, határozottan szükség volt. Mert eddig városunkban nem volt a polgári elemnek, amely két­ségkívül nagy és tekintélyes részét képezi a lakosságnak, oly gyülekező helye, oly társasköre, amely par excellenSe az ő szórakozásuk, szel­lemi művelődésük helye lenne, ahol összetartásuk megtartásán, fejleszté­sén munkálkodhatnának, ahol a ma­guk ügyeit — bajait, érdekeit, óhaj­tásait egymás között zavartalanul, kényelmesen és otthoniasan tárgyal­hatnák. A te sziVcd. Azt álmodtam, hogy az eget Sötét szinü fellegek takarták, Majd egyszerre tüzes eső Zúditá le lobogó patakját. A nagy világ lángtenger volt, S rajta úszott egy piros jégdarab: — Megismertem : a szived volt! Minden égett, — az mégis jég maradt! . Farkas Antal. A kapitány leánya. (Elbeszélés.) — Az «Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Kint ültünk ketten a vendéglő kerti terraszán, a doktor, meg én. A doktor nem beszélt semmit, csak ivott, és én híven követtem őt. Hátradőlt a székén, csendesen himbálva azt, s borongós han­gulattal bámult cigarett-je füstjén keresz­tül, a délutáni napsugárban fürdő orom­hegyi kastély repedezett, repkénybefu­totta tornyaira. Tudtam, miről gondolkozik, nem akar­tam zavarni. A lelke ott kalandozott valahol a düledező kastély homályos, kongó termeiben, — visszaidézvén az elmúlt, régi, romantikus idők annyi ked­ves, költői emlékét, mikor még itt büszke várurak tanyáztak s aranykesz­tyüs várkisasszonyok hallgatták csendes, méla éjszakákon, a kiugró donjonok vaspántos ablakába dőlve, az erre kó­száló vándor, szerelmes, minnesángerek és karcsú troubadourok ábrándos, epedő dalait. Oh, hányszor viszhangozták e hegyek, e völgyek, a büszke bárók, s a gazdag grófok hallali-ra fújó kürtjeinek bugó hangjait! Még áll a várkastély mohlepte köveivel; még állanak a nagy, ősi fák j is akkörül, a melyeknek suttogó lomb-, jai alatt hányszor, óh, de hányszor val-, lottak suttogva szerelmet furfangos kó- j bor lovagok és szöghajú, halványképü, I apródok, a lebegő ruhájú, mosolygó képű várkisasszonyoknak... De a szigorú váru­rak, s a szelid várkisasszonyok régen ott porladoznak már sorban a bubánati völgy ciprus temetőjében. A szép Zöböghy Klára is, akinek ked­véért a király is oly gyakran el vadász­gatott a kastélyt körülölelő ősrengeteg­ben, s akinek egészségére a nagy király, hány de hány kupa bort leöntöge­tett a cserfaasztalos, tágas refektórium­ban. Pedig csupa hiába ivott meg annyi teméntelen bort a szép Klára egészsé­gére, mert az is csak elmúlt, elfogyott egyszer, — mint a kupából a bor, s azóta ott porladozik ő is a bubánatvölgyi, hajladozó ciprusok alatt. A legutolsó volt az öreg Béla ur, igy maradt meg a neve a hagyományokban, mert igy hittak őt szerte-szét. Aggle­gény volt az öreg, és nagy bolond, a mi igaz is lehetett valamelyest, ha el­Szét voltak eddig szórva a Ka­szinó-ban is, a Katolikus Körben is, az Olvasókörökben, a Katolikus Legényegyesületben, de részben mindenütt csak egy töredéket ké­peztek, részben ez egyesületek célja egészen más, mint amilyet egy polgári egyesületnek, egy polgári kaszinó­nak kell maga elé tűzni. Az aze­lőtt szintén minden társadalmi osz­tályból összetoborzott > Tarkaság* ujabban ugyan tisztán a polgári elem tagjaiból állott, de számban erősen megfogyott, az érdeklődés majdnem teljesen megszűnt irányá­ban s úgyszóllván egy kis, nagy időközökben együtt vacsorázó tár­sasággá változott. Mindeddig, kétségtelen, nehéz, sőt lehetetlen lett volna egy olyan pol­gári egyesületet alakítani, amely­ben az összes polgárság tagjai képviselve lettek volna. Nehéz, sőt lehetetlen az áldatlan politikai ellen­tétek miatt, amelyek társadalmunk minden osztályát két részre szakí­tották s valósággal elbarrikadiroz­gondoljuk, hogy majd fél uradalmát (pedig vala jókora) odatta egy német órás mesternek, (akkor talán jobban szerettük a németeket) egy schvarzvaldi zenélő óráért. De szinte tudom, hogy ha az öreg sejditette volna, hogy há­romszáz egynehány év múlva, ugyan­olyan féle órát három frt ötven krért veszteget Sternberg Ármin és tsa, sőt a tetejébe még egy cimbalomverőt is ad, — menten karóba huzattá volna a jám­bor német órást. — Hja! tempóra mu­tantur! Mind ott nyugosznak már a temetőben, vadrózsa bokorral benőtt sirdombok alatt . . . Most már csak a düledező várkastély, százados fáival képviseli a romantikát, — no, meg a doktor, a kinek az esze mindig ott kering a nádszál vékony várkisasszonyok körül és nem szól soha egy szót is, csak néz merően a kastély felé, — mintha csak a Béla ur muzsikáló óráját hallaná . . . Üldögéltünk, és idogáltunk még egy ideig, mig t. i. egy bögöly a doktor orrára nem röpült, a mely eset gondolatait, melyek valahol a 15-ik században kódo­rogtak, vissza terelte a mai, börziáner szagú világba, s kényszeritette annak a kijelentésére, hogy talán mehetnénk ? Elindultunk hát a százados házsor alatt a várkastély felé, ez volt nekünk a mindennapi sétánk, mert nagyon szeret­tünk mind a ketten a kastély ódon termeiben és folyosóin kóborolni, s mig a doktor órákig elmerengett egy-egy idő­barnitotta kép előtt, melyek itt-ott a falakon lógtak, addig én gyönyörrel ták egymástól. Ha ezelőtt csak két ével is alakulóban van ily egye­sület, az általános vélemény mind­járt politikai célzatot sejt, ahogy volt a »Városi Kör* alakításánál is, bár konstatálnunk kell, hogy e gyanú utólag nem bizonyult alaposnak, amennyiben a Kör vagy két évig ülést sem tartott, Az országos po­litikai helyzet szerencsés kiala­kulásával, ha nem is egyszerre, a helyi antagonizmusnak is el kell simulnia s ma, azt hisszük, csak a túlságosan konzervatív gondolkozá­súak keresnek valahol politikát azért, mert ott Frey Ferenc, Dóczy Fe­renc stb. nevét látják. A két párt egy lett elvekben, mi akadálya volna hogy egy legyen érzelemben, sze­retetben, közcélú munkálkodásban is! . . . Ez az időpont alkalmas volt az egyesület megalakulására s igy csak örvendhetünk, hogy a belügymi­nisztériumban mostanáig késett az alapszabályok megerősítése. Ha a vasárnapi közgyűlésen az egyesület szemléltem valamelyik ablakból, az alat­tam elterülő vidéket, a kanyargó Vág­gal, egészen addig, mig az el nem ve­szett a láthatár homályában, egészen a kodolányi szürke havasokig. Az öreg kertész, a kastély gondozója, most is, mint rendesen, igen előzékenyen adta át nekünk a kulcsokat, — megszo­kott már bennünket régtől. Beléptünk a tágas udvarra, a hol valamikor lovagi tornákban mérkőztek meg a környék urai és vitéz lovagjai. Most már, buja zöld fü nőtte be arany­sarkantyús csizmáik nyomát. Az udvar sarkában, az ősi szilfa alatt, még áll a nagy malomkő-asztal, a sok üléstől ki­kopott kőpaddal együtt, a melyen nagy­bajuszu, kaján Csatlósok idogáltak, öb­lös czin kupákból, a mikor vérlepetten, fáradtan megtértek a csatákból, hogy kipihenjék magukat, s erőt gyűjtsenek ujabb diadalokra. A nagy ólmozott ablakok még itt-ott épek, máshol már lehullottak, s némelyi­ket csak a felfutó borostyán tartja fenn, a mint átszövődött rajta. Lépteinket mély kongassál viszhangozzák a meg­barnult falak, mintha nem volnának hozzászokva a mi furcsa cipőink kopo­gásához. Fent, a nagyteremben, a falakon lóg­nak az ősi várurak és családtagjaiknak a szürkeségtől immáron alig felismerhető képei. Egyiket, másikat egészen beszőtte a pók, csak egy gyönyörű női arckép áll tisztán és ragyogón, a szép Zöböghy Kláráé, a melyiket a doktor gondosan letörölget mindig, ha ide jövünk, s a

Next

/
Thumbnails
Contents