Esztergom és Vidéke, 1899

1899-09-28 / 78.szám

ESZTERGOM es VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. JLLŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁIrMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések Széchenyi-tér, 330. szánj. -$M Kéziratot nem adunk vissza. H~ Esztergomi órák. Esztergom, szeptember 25. Amint halljuk: nagy interpelláció készül a legközelebbi közgyűlésre. Azt fogják tudakolni, miért fizet a város közönsége évenkint elég szép átalány-összeget a kir. városi plébánia templom órájának felhúzásáért, amikor azt ismételten elfeledik felhúzni s ha jár is, rosszul jár. Nagy a harag e miatt . . . Nos, ez a harag fordulópontot jelent Esztergomban, ahol talán senki sem tudja: hány az óra. Mindenkinek vagy siet, vagy késik az órája. Talán nincs is több olyan város, ahol egyebeken kivül még azt is oly kevéssé tudnák, hogy mennyi az idő, mint nálunk. Az esztergomi ember vagy lekésik, vagy sokáig várakozik, aminek különös erkölcsi hatása van. Mivel senki sem íoghat pontosan a munkához, mindenki később fog hozzá. A pontosság nem esztergomi szokás. Az .Esitaom is Vidéke" tárcája. Szeptember Végén. Romfödte ormon egymagamban állva Csak nézek, nézek szerte a világba. Alant a lombját vesztő sárga erdőn Titokzatos sirám tör át kesergőn És mintha rám ezüst haraszt csörögne : Rikoltva tördelt madárfütty riad. Még egy rideg csillám rezdül a földre . . Szemem káprázva béntíl ködbe, könybe, Valami titkos, nagy bánat miatt. Hunyt szemmel is ellátok messze innen : ösz és rom szerte a tájon s a szivben 1 Oh, járhatod már a vadont, a várost, Sivár lesz mindig, amilyen sivár most. Szőhet száz ifjú szív álmot! Mi haszna ! Majd lesznek ők is fáradt emberek . . . Holdbéli telkük a tél behavazza S közömbösen néz itt mind új tavaszra S képzelt vetése vesztén kesereg. S ah, az ő őszük mégsem az a végső ! Bukott ábránd csak, melyre feledés jő. A te nagy őszöd — az egy örök élet, Hol a jövő : csak mult, mely újra éled. Ott az egész nagy mindenség szivedben S lelkedből soha ki nem vetheted. Egy titka sem marad megfejthetetlen, Bölcsőn és síron át elődbe lebben . . . S minden tied, — de mit sem ér neked! Úgy hajt az erdőn a sirám keresztül. Fejemre lombok permetegje rezdül. S mit ember szive csak érezhet: érzem. Ah minden kéjt és minden kínt egészen I S zord árnyak kelnek erdőn, völgyön, ormon, Suhanva űznek a vén hídon át. Az emberek nem veszik komolyan az óramutató járását. Mindig az hiszik, hogy amúgy sem jár jól, nem érdemes tehát szerinte igazodni. A hivatalba későn megyünk, a találkozókról lekésünk, még az ebédre se érünk haza pontosan. (Tanúim reá a háziasszonyok Szentgyörgymezőtől a Kenderföldekig.) S egy óra mindig akad, amelyre hivatkozhatnak s amely a későnjövőnek ad igazat. Még pedig nyilvános templomi óra, amelynek tekintélye, sőt rendesen pártja is van. Nincs is olyan nyilvános óra, amelynek hivei ne volnának. Az egyik a kir. városi templom tornyára esküszik, más meg a vízivárosi fehér-zöld óralapon keresi az útbaigazítást: van olyan, aki aki a takarékpénztári bérház órája üveglapjának mutatóira alapítja élete főfolyását, vagy valamelyik órás üzlet kirakat-órájára. (Pedig ezek közül is az egyik csak legutóbb 8 napig mutatott hat és fél órát, déli Utánam küldi baglyát a m.ihos rom Es lábamnál a szakadék, a zordon, Ásítva kivan még jő éjszakát. Telekes Béla. Baké Kázmér életéből. — Az cEsztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — A jó izlés ellen vétenék, ha magamat be nem mutatnám, mielőtt beszédbe ereszkedünk. Van szerencsém tehát magamat bemutatni. A nevem Dákó Kázmér; termetem öles, sugár; mandula-metszetü szemeim az ég kékjével versenyeznek és csókra termett ajkaim fölé az istenek szép fekete bajuszt teremtettek. De mindezen előnyeim dacára, távolról sem vagyok elbizakodott. Pedig, amint tetszik látni, ha valakinek van oka képzelődni, úgy nekem van. Vegyük csak például azt: mikor egy csinos, fiatal hölgygyei találkozom, csak a bajuszomat pödröm meg az én sajátos, utolérhetlen eleganciámmal, ajkaimra hamiskás, sőt a biztosabb eredmény kedvéért, egy kissé szemtelen mosolyt csalok, hölgyem szeme közé nézek s a következő pillanatban nagy — pofont kapok, ez a ritkább eset, — vagy pedig meghódítottam őt: ez a gyakoribb eset. Ugy érezheti magát meghódított hölgyem, mint a szárnyát pörkölt éjjeli lepke, mely a baleset után röpdös, vergődik, de menekülni nem bír . . . tehát könnyen foglyul lehet ejteni. Altalános a vélemény, hogy a hölgyek körül szerencsés kópé vagyok. harangszókor úgy, mint az estéli idején.) Hogy is mondják a költők ? Az idő végtelen tenger. Ebben az óceánban az óramutató az irányító tű. Csakhogy a mi nyilványos óramutatóinkat nem az idő tolja, hanem hol a szél, hogy egy ügyetlen inasgyerek, hol valamelyik olyan madár, amelyik röpülés közben rajta pihen meg. Talán nem is igaz, de a kételkedők között régóta keringő legenda, hogy a verebeknek nálunk nagy befolyásuk van az idők járására. A verebeken kivül persze kissé annak a hanyagságnak is, amely nem bánja, késik-e, siet-e az óra s vagy csak felhúzza, vagy egyáltalán nem húzza fel, de megigazítani sohasem igazittatja meg. (Azaz a kir vároait pl. 1897 decemberében, miután vagy két hónapig állott, mégis meg kellett igazítani.) Tudjuk klastromba vonult Ötödik Károlyról, hogy nagyon elszomorodott, amiért az óráit nem tudta úgy igazítani, hogy egyformán járjanak. Irigyeim — mert hisz' mint minden szépnek, jónak, nemesnek — nekem is vannak irigyeim, majd megpukkadnak mérgükben. Az egyik ócsárolja magas, nyúlánk termetemet, meszelőnyélnek mondván azt; a másiknak ugy tetszik, mintha szemüregeimben nem is szemek,, hanem kávéscsészék ülnének; no, a harmadik, a szemtelen! azt merte mondani, hogy mikor engem egy hölgyre mosolyogni lát, nem tud megkülönböztetni a — merinoi juhtól. A gazember! Pedig jól tudja, hogy a juhok nem tudnak mosolyogni . . . De mondom, igy csak irigyeim beszélnek, szavaik természetesen semmi, de semmi hitelt sem érdemelnek. Számtalan bizonyítékát tudnám felmutatni sikerült hódításaimnak, diszkrécióm azonban nem engedi, hogy azokkal visszaéljek. Szinte látom az érdeklődést melyet hölgyeimben fölkeltettem de szerénységem tiltja, hogy gyöngysor fogaimról, kis kezeimről, keskeny és nagyon elegáns formájú lábfejeimről csak egy szót is mondjak. Lám! lám! Kedves bőbeszédüségemben nem vettem észre, hogy mennyire eltértem attól, mit tulajdonképen mondani akarok. Fönnebb ugyanis elfelejtettem megmondani, hogy én egy ügyvédi irodában vagyok alkalmazásban, a jelenben csak mint gyakornok, akiből idővel esetleg még ügyvéd is lehet. Egy napon egyedül ültem az irodában, — principálisom nem volt otthon Ertjük a dolgot, mert nagyon sok volt az órája. Esztergomnak soha sem volt sok órája, kettő meg soha olyan, amelyik valamelyest egyformán járna. S éppen ezért sem most, sem ezelőtt a harangszó után sem lehetett igazodni, mert a harangozok mindegyike is csak a toronyóra ütését lesi, vagy a legközelebbi kollégája után indul. Még legártatlanabb pl. a városházi torony vak óralapja. Mutatók nélkül néz be a semmiségbe. A római számok lekoptak róla, ha ugyan voltak valaha. De hát mit ér az olyan toronyóra, amely csak azért nem késik, vagy siet, mert egyáltalán nem jár! Senkit sem téveszt meg, senki sem bizik benne, senki sem késik el miatta. Olyan, mint a címzetes tanácsos, aki soha semmi tanácsot nem ad. Se jót, se rosszat, se semmifélét. Diszes cafrang a tornyon, amely rászolgált a komoly s a közönségnek hasznothajtó óradiszre. Ilyen a Ferenciek templomáé is. — midőn az ajtón szerény kopogást hallottam. — Szabad! — kiáltám. j Szegényesen öltözött napszámos ember lépett be és mint illik, szépen köszönt. — Mi járatban van barátom ? kérdeztem. Felelet helyett elkezdett a zsebeiben kotorászni s onnan nagy fáradtsággal egy irást halászott elő, a melyet — gondolom — feleletül a markomba nyomott. Össze-vissza ipt papírlap volt, amelyen nem az én gyakorlatlan szemem, de még a legélesebb szemű fiskális sem igazodott volna el egyhamar. Néztem, vizsgáltam, forgattam és egy bölcshöz méltó kitartással mélyen hallgattam, mert az egészből egy árva kukkot nem értettem. —• Ha az ember valamiből egy kukkot sem ért! — a fő a hidegvér. Fontoskodó arcot vágtam te| hát, lélekjelenlétemet lehetőleg iparkodtam el nem veszíteni, sőt vakmerőségemben annyira mentem, hogy a fejemet is megcsóváltam egyszer-kétszer. Felem — ügy látszik — ebből rosszat sejtett. — Hát meg kell fizetnem mégis azt a százötven forintot tekintetes uram ? — kérdezte. A logika örök törvényei alapján ugy gondoltam, hogy ez a szerencsétlen — ludas valamiben. Ha jól sejtem, tartozik valakinek és fizetni nem akar. Újra, még behatóbban megvizsgáltam az irást, még I komolyabb arcot öltvén, — végre minden szót különösen megnyomva — megszólaltam :