Esztergom és Vidéke, 1899

1899-09-24 / 77.szám

alig volt rá eddig eset, hogy Esztergomnak árvíz ellen kellett volna védekeznie. Akkor pedig az utcák talaja is jóval mélyebben feküdt a jelenlegieknél. Nyilván a mérnöki tudomány által agyonszabályozott vizmedrek szűkítései okozzák a bajt.*) A modern gazdasági kultúra sok száz és ezer holdnyi területet árvizmentesit gátak és körtöltések emelése által s ugyanakkor azok a területek, melyek az ártér körzetébe tartoznak, ha hasonló védelmi vonallal nem lesznek biztosítva, az árvíz pusztításának okvetlen kiteszik magukat. Igy van ősi városunk is, melynek területét régi rendszerű, többnyire hevenyében összedobált, hitvány földsáncok védik, melyek csak ideigóráig birnak eilentállani, sőt rendszerint a vizbeütéseknek kínálkozó alkalmul szolgálnak. Már az 1897-ik év árvize megtaníthatta volna a város vezetőségét arra, hogy itt minden halogatás keserűen megboszulja magát. Mibe is került akkor augusztusban az eredménytelen védekezés? Magyaros szalmalángként hangoztatták utána, hogy a város nem marad tovább tétlen és megteszi védelmi kötelességét. És alig felejtették el az árvíz okozta kellemetlenséget és károkat, ismét a régi nemtörődöttségbe esett vissza a közönség, vezető íérfiaival együtt. Csak most látjuk és sajnosán tapasztaljuk, hogy mulasztásuk mily károkat hozott e városra. Még csak annyira sem terjedt figyelmük, hogy legalább az utcák ésszerű, idejében eszközölt eltorlaszolásának kérdésével komolyan foglalkoztak volna. Igy pl. a Kis-utcán egy csepp viz sem volna, ha a Tóth József és az átellenes Szörszön-ház közötti részt idejében feltöltik és a belvizet levezetésre alkalmas zsilipkével kieresztik. Az is szégyene a városnak, hogy fő utvonala : a Buda-utca alsó része, *) Lásd vezércikküuket. Szerk. valóságos költői dicsfényben ragyog: ifjúságunk. Rózsás, vidám képpel jönnek a napok egymásután s keblünkre tűzik virágaikat. Verőfény, gyönyör környez, IelKünket kellem füröszti s öröm ; lágy, üde harmat, balzsamlehelletü szellő csókdossa arcunkat. Véljük, mintha szivünk égi mámortól ittasulna s hevülne dicső érzemények izzó csillámai között. Erőinkben való bizodalmunk szilárd, akadályokat nem ismerünk. Képzeletünk tündérvilágokat teremt, gondolataink édelegve szövik az ábrándok himes fátyolát .. . Igaz, Hogy nagyhamar eliramlik mindez, de legalább egy rövidke ideig hangulatokat keltve, elringat varázslathoz hasonló állapotba, melynek bűvöleténél tiszta élvektől zsong kebelünk. Sajnos, hogy sejtelmeket, hangulatot, érzelmeket oly dúsan fakasztó ifjúi kedélyünk szirmait csakhamar lefonnyasztja a csalódások korai dere s lelkesedésünk erejét elzsibbasztják az életküzdelmek viszontagságai. Eltűnik a derű, szétfoszlik az árny, leáldozik a nap, múlnak az órák: igy suhannak tova az élvek is. Ami megmarad: — emlék. Áldott, kinek emlékei épek és élénken rajzók ! Az ilyen üdvöt merít a múltból s jó reménységgel tekint a jövő felé. Dallos Sándor. mely a keresztben elfutó árokkal érintkezik, ma sincs még áthidalva, pedig ezt már régesrégen elvégezhették volna. Természetesen ezen hídnak állandó jellegűnek, utcaszélességében kőből épültnek kellene lenni, melyre nemcsak árviz, hanem záporok idején is égető szükség volna. Megírtam egykoron azt is, hogy a mai Angyal-utca elején kétrészre osztott csapóhidnak kellene lenni, melynek egyike a Schultheisz-ház falához, a másik fele pedig Viszolaiszkiház falához erősítve, szükség idején leereszthető volna. A sürgős közlekedés és forgalom akadálya ilyeténkép el volna hárítva. Hát a vasútra való utat szabad-e gátolva látnunk és ha látni kénytelenek vagyunk : kit okolhatunk mást, mint a fej nélkül veszteglő város magisztrátusát? A plébánia-teret is meglehetett volna tartani a forgalomnak, ha a csatornája fölött, idejében hasonló kéményt csinálnak, mint az Obermayer-közben. Azt mondják, hogy a munkás nép bámulatot keltő tétlensége a védekezés körül páratlanul áll az országban. Vörös plakátokon szólították a polgárságot a védekezés sürgősségére, mert a katonaság önfeláldozó, emberfeletti munkájában teljesen kimerült s nehéz verejtékes fáradozásaiban nem levén, aki felváltsa, pihenést igényelt. A piros felhívásra vagy 2 anyavárosi, 10 szenttamási lakos ment ki a sáncokhoz, a kik a nagy hosszú ságra terjedő sáncok védelmére még csak nem is gondolhattak, hát ők is ott hagyták a tért és csak jelezni visszaérkeztek, hogy a töltéseken át vastag sugarakban tör elő a viz (ami igaz is volt akkor), sebes vágtatva iramlik Tabán városrésze felé. A híradást vagy 4.0. életerős férfi tétlenül várta Tabán felső részén 1 mondogatva, hogy hát a védekezést nem az utolsó órákban kellett volna megkezdeni, hanem az elmúlt 2 évi enyhe tél legjobb alkalmul szolgált volna a munkálat rendszeres és sikeres bevégzésére. Hangoztatták, hogy 3—3 naponkint 200 embert kellett volna felváltva a sáncok elkészítésére utasítani, a sáncokat begyepesitení, a mi aztán kellő védelmet nyújtott volna. Ámde ezen kirendelés és felügyelet gondot okozott volna a városházán ! Jobb volt csendes tétlenségben élni és semmit sem rendelkezni, s most pedig annál kényelmesebb a nép lethargiáját szidni s az utolsó órában felhajszolt népre hárítani az ódiumot. Akkor volna a nép igazán hibás és megróható, ha a téli mnnkaszünetek idején saját jóvoltát elhanyagolva, — nem tette volna meg a sáncok emelése körül teljesítendő kötelességét. Kérdezősködéseinkre : hogy miért maradnak vissza, vagy mi indolenciájuk főforrása, azt felelték, hogy ők saját házuk táján vannak hivatva védekezni, nem a távoli sáncokon, a melyet a friss földdel való védekezéssel a viz áttörése ellen épségben tartani, erős átszürődéseket visszafojtani ugy sem lehet. Tessék most Ítélni: kinek van igaza ? A lethargiába merült népnek-e, a mely a város vezetőségét okolja, hogy annak idején nem rendelkezett velük, vagy a városi elöljáróságnak, mely a népet itéli el, amiért az utolsó órában nem sietett a sáncokra ?« Egy öreg polgár. * Ami ez utóbbi kérdést illeti, azt hisszük, egyik félnek sincs igaza. . A városi magisztrátus sokat mulasztott e tekintetben, de a veszedelem napjaiban mindent megtett S ha mulasztott volna most is, egy okos, előrelátó, felebaráti érzelmű lakosságnak még akkor is mindent el kellett volna követnie, hogy e mulasztásokat lehetőleg ellensúlyozza. Indolenciájuknak mentsége nincs. Az árvízvédelem. — Szeptember 21—23. — Csütörtök. Szerdán délután a védőmunkálatok vezetői resignálni kezdettek s estefelé minden reményt feladtak. Az volt a szakvélemény, hogy az átázott sáncok nem birják tovább s legkésőbb éjfélkor benn lesz az ár Tabánban. A vészbizottság e véleményről értesítette a helyőrség parancsnokságát, amely erre már fél 8 órakor takarodót fúvatott, hogy a legénység idejében készenlétben legyen. A szokatlan időben tartott s a központi kaszárnya minden oldalán elhangzott trombitaszó, valamint a vészbizottsági üléséről kiszivárgott hirek nagyon felizgatták a lakosságot, amely bizonyosra vette, hogy a katasztrófa immár megtörtént. A szakvélemény azonban — szerencsére — tévedett. Tény, hogy a künn levő száz utásznak, Kulcsár műszaki hadnagy fáradhatlan, ezerszemű, szakavatott vezetése alatt, a folyton szivárgó sáncokkal rendkívüli munkája volt, de ksikerült a veszedelmet elhárítani. Éjfél előtt azonban megüzentették a városházára a folyton cirkáló ordenanceal, hogy sokáig már nem birják, teljesen magukra lévén a munkában hagyatva. Szerdán este 8 órakor együtt ült az árvizbizottság, köztük Kollár Károly, Frey Ferenc, Niedermann József, Oltósy Ferenc, Brutsy János, Rothnagel Ferenc, Dóczy Ferenc, Laiszky János, Schuller Pál stb. és csendes beszélgetések, majd erősebben hangzó vitatkozások mellett lestek, várták a híreket, Pozsonyból, Győrből, Komáromból, Piszkéről érkező távirati értesítéseket, melyek óráról-órára mind válságosabb híreket hoztak, mindannyian a víznek folytonos emelkedését jelezték, melyek természetszerűleg a bizottság tagjainál mindnagyobb izgatottságot szültek. Ily állapotok közt érkezett meg a városház tanácstermébe Hauzlohner István rendőrfogalmazó éjjeli II órakor, a városi mérnöktől vett azon üzenettel, hogy a borjumezei sánezok alatt és pedig több helyen karvastagságú viz ömlik át, minélfogva a viz tovább nem tartható lévén, az ott dolgozó katonaság a táncokat ott hagyta s bevonult a kaszárnyába, a Tabán pedig egy óra múlva viz alatt fog állani. Ez a nagyon is szomorú jelentés, a bizottság tagjaira leirhatlan hatást gyakorolt, az előbb még oly élénk vitatkozástól hangzó tanácsterem, a legnagyobb némaságnak lett otthona, sápadt arczal néztek egymásra a vészbizottság tagjai, s ebből a néma tekintetből kérdőjelként ült ki az arezokra ama kérdés, mi Iessz ezután a teendő. A rendőrkapitány azonban kötelességének ebben az izgalommal teljes pillanatában sem vesztette el lélekjelenlétét, hanem a jelentás vétele után Hauslóhner István rendőrfogalmazó és Modróczky János rendőrtizedes kíséretében kocsira pattant, nagy gyorsasággal a helyszínén termett s a helyzet gondos áttekintése után Hauzloner István által a következő üzenetet küldötte a vészbizottságnak „Száz embert kérek, a sáncz helyreállítható, tabán az árviz borzalmaitól megmenthető* Az árvizbizottság megtette kötelességét, fél óra múlva kint volt a katonaság, elsőnek jött vissza a városi mérnök és 150 ember a lakosságból. Az átkozódó, szitkozódó lakosságból, igy is csak százötvenet (dacára, hogy 1 frt fizetést, kenyeret, pálinkát ígértek) de ezek is csak úgy úgy, hogy hogy minden egyest két szuronyos baka kisért. Alig távoztak el a katonák, a százötvenek száma fogyni kezdett, még jobban az idő előtt adott pálinka és kenyér, ugy hogy vagy másfélóra múlva már csak 15—20 szenttamási ember dolgozott. A megszököttek névsora azonban meg van s elveszik méltóan megérdemlett bűnhődésüket. A katonák azonban megmentették a várost. A városban, főleg Buda utcán, az egész éjjel oly elevenség volt, hogy a lakosok általában képtelenek voltak aludni, még azok is, akiknek semmi félteni valójuk nincs. A szénával, szalmával, kapás növénynyl megrakott terhes szekerek folyton dübörögtek. Reggel a távíró Komáromból 665 cm., Győrből 618 cm. vízállást jelentett, nálunk a nap folyamán majdnem állandó volt a 638 cm, magasság, amelyet csak egy téves jelzés szöktetett fel időközben — általános konsternációt okozva — 645-re. Sőt délután 2 cm. apadás is volt. Nehéz küzdelemmel telt el a délelőtt, (az erős szél miatt is) délben a reggel kivonult katonaságnak újra pihenésre volt szüksége. Szelid plakátokon szinte könyörgött a vészbizottság a polgárságnak, hogy még csak másfél napig segítsen s elmúlik a veszedelem, jöjjön kapával, ásóval a veszedelmes pontokra. Ki is jöttek vagy tizen s ezek is hogy látták, hogy a sáncon itt-ott már erős sugárban tör át a viz, szépen hazamentek. A veszedelem ekkor volt tetőpontján; hogy be nem következett, csak annak a nyúlgátnak köszönhető, amely a Pap- és Veres-érnél Marosi József vésíbizottsági tag, aki igen buzgó részt vett a védekezési munkálatokban s Dóczy Antal számvevő — a csak akadékoskodó földművesek ellenkező véleménye , dacára saját felelősségére rendelt el. Ha ezt nem csinálják, 5—6 órakor úszik Tabán. Az enyhe délutáni órákban természetesen nézőközönség is akadt; ezeket azután — nagyon helyesen — utasították, hogy legalább a friss töltés megtaposásával segítsenek. Kivonultak a nagyobb gimnazisták, realisták és praeparandisták is s igazán buzgón segédkeztek. A város fiatal tisztviselői közül igen sokat fáradtak: Osváth Andor, Kottra Kálmán aki a városmajorban inspekciónált és Koksa Tivadar, a szükséges cikkek beszerzője, aki nagy sietségében este biciklijéről is lebukott és súlyosabb zúzódást szenvedett; térdig vizben dolgozott Pollák Vilmos. Az éj folyamán ötven katona dolgozott a sáncokon ; a szakfelügyeletet az agyoncsigázott városi mérnöktől, szép kollegialitással, ifjabb Eggenhoffer József mérnök vette át. Éjfélig a védelmi munkálatoknál kétezer darab cement-zsákot használtak el. az ismert >Körtefa*-féle veszedelmes pont maga 200-at nyelt el. A füzitői vonalon a közlekedés aka-