Esztergom és Vidéke, 1899

1899-08-13 / 65.szám

Esztergom, 1899. XXI. évfolyam. 65. szám. Vasárnap, augusztus 13. ESZTERGOM es AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. MeáJetetik Vasárnap és csütörtökön. *l ti gr ELŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egész évre — — — — 12 kor. — fll. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁIxMAN. Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYülíA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széc^epyi-tér, 330. szánj ->i Kéziratot nem adunk viasza. A városházi számlák. Esztergom, augusztus 13. A közönséges embert, a mikor a számlával jelentkező kereskedőt, vagy iparost harmadszor is elküldi, összeszidják. Nagy patáliát csapnak neki, azonkívül hogy bepörlik és nagy perköltséget varrnak a nyakába. Pedig nem kért egyebet, csak türelmet. Valamicskét a rózsatermő türelemből. A pénz nem vész el, csak éppen ma nincs meg, de meglesz. Ha holnap nem, hát holnapután. Hanem a hitelező a közönséges embernek nem hitelez még türelmet sem. Nem vár tovább, mert nem is várhat. Magának is szüksége van pénzre, és máson nem veheti meg, csakis a közönséges vásárlón vagy megrendelőn. Nagyságos vevőjét csak nem zaklathatja, sem azokat a hivatalokat, a melyek szintén a megrendelői közé tartoznak. A nagyságos ur kilöki az embert, ha számlával alkalmatlankodik nála, a hivatalban pedig azt mondják neki, hogy még nem készült el a végelszámolás. A mesterembernek, vagy iparosnak fölkopnék az álla, ha, szerencsére, olyan közönséges vásárlói nem volnának, a kiket irgalmatlanul bepörölhet. A számlát csakis a közönséges ember veszi komolyan. Ha van pénze, rögtön kifizeti, ha nincs, rös| télkedve kér valamelyes halasztást. Akárhány olyan becsületes embert ismerek, a ki soha máskor nem hazudott, csak olyankor, a mikor a számlával bekopogtató hitelezőt arra akarta rábírni, hogy jöjjön inkább holnapután. A városnak már nem imponál senki számlája, bármennyiről szól is. Nem röstéli a mesterembert százszor is elküldeni. Nem is azzal, hogy holnapután jöjjön, hanem ugy, hogy néz|zen be majd valamikor, a mikor a számla már ugy végigjárta a hivatalokat, hogy végelszámolás I lett belőle. A mesterember, a ki a közönséges ember előszobájában az ilyen halogatás után legalább is néhány kellemetlen megjegyzést szokott tenni, erre a hivatalos halogatásra azt mondja, hogy semmit sem mond. Udvariasan eltávozik s csak odakint, az utcán, szorítja ökölbe a kezét. | Azt mondja a város, hogy a tőle járó pénz jó pénz, de a legAz .Esztergom és Ifiig

1 tárcája. Falusi idyl. — Nyári történet. — Estimára kondul a falu harangja, S messze kibarangol a pusztára hangja; Derűs, tiszta égről apró csillaglángok Tele szórják fénynyel az egész világot. *Patyolat karjára korsót ölt szép Lenke, S ugy jár a patakhoz csöndes éjjelente, Kerüli az álom, mi leli, — nem tudja . . . Csak riad szüntelen, ha szemét lecsukja. Ki is ér, le is ül zöldfülepte partra S égő fejecskéjét kezére lehajtja Bementi pici, fehér lábacskáit Be a tiszta habba, — egészen bokáig. Tele van a tükör kacér csillaglánggal, Folborzolja Lenke egy hajlós husánggal: >Igy, kis eszemadták, most semmit se láttok, Még bizony megérném, hogy ellocsognátok k Rezzen a rekettyés, a sás ketté válik, >Én Uram teremtőm ! jaj, vájjon ki jár itt! ?« » Vájjon ki járhat itt; ha az úrfi lenne? De mik kóborolnak ma az én fejembe !« — Az bizony az úrfi, csak ugy egymagába, Neki sincsen éje, nyugta mostanába. Egy kis vizecskéért esd az istenadta ! Szégyenkedik Lenke, mégis megitatja A fiu fellángol s nagy, epedő szemmel Tekintnek egymásra igaz szerelemmel, S mint megsebzett törzsről ifjú, üde hajtás, Néma ajkaikra reppen egy sóhajtás. Végre szava megjön a bohó leánynak : »Menjen már dolgára, mi kéne magának ?« »Csak egy csók, csak egy csók, csak egy csókot [édes 1 Harmatos gyepágyon oh, a csők mi édes ! . . . Erőt vesz a méreg a kis vadvirágon : »Látja ezt a korsót? — A fejéhez vágom! . . . De a sors kegyetlen, kegyetlen a sors . . .óh! Megcsnszamlik Lenke s eltörik a korsó . . , * Estimára kondul'a falu harangja, Messze kibarangol a pusztára hangja, S derűs, tiszta égről apró csillaglángok Fénynyel, szerelemmel hintik a világot. Zaphir. A nyomok. — Az >Esztergom és Vidékes eredeti tárcája. — Ruttka, augusztus 10. Két oldalt magas hegyek, sürü erdő rajtuk. A keskeny völgyön sietve szalad a Vág. Sziklás ágya hullámossá teszi felszinét; itt-ott a homokos fenék fölött sima tükre van. Néhány méter magasságban a hegyoldal szikláiba van bevágva a megyei ut. A délutáni nap nem éri ez utat. A szemközt levő hegyoldal gyertyános, bükkös lombozatán törnek számtalan kis kévére sugarai. Amint haladok az árnyékos uton, a kezdő biciklisták szokása szerint, nagy erővel markolom a kormányt s a hol ez ut átmenet nélkül emelkedik nagyot, ott leszállok és tolom a gépet. Pompás kilátás kötötte le figyelmemet egy ilyen emelkedésre való kutyagolárosszabb pénz is, ha megvan, többet ér az olyan jónál, a mely egyre csak késik. Nem egy mesterember, vállalkozó, szállító került már nagy bajba, mert a városnál levő jó pénzét sehogy sem tudta idején megkapni. Az üzletember nem küldheti el azokat, a kiknek ő rajta követelésük van ; se kifogással, se a hivatalos nagyképűségével. A városnál levő számlájára hiába hivatkozik, az üzletvilág nem ad rá semmit. Mert az üzletvilág nem számithat a jövő század eshetőségeire. A városon való követelés nem menti meg a bajba került mesterembert. A kinek ma kell fizetnie és nem tud, megbukhatik, bármennyi követelése van is a városon. Mert az a követelés csak papiros és tinta, a mig végig nem megy a leszámolás bonyodalmas masináin. Az a számla csakis ügyirat, a melyet szép sorjában el kell intézni, nem pedig kereskedelmi követelés, a melyet ki kell fizetni. A kisebbszabásu mesterségek és kereskedelem nem is kereshetnek a városon semmit, ha csak tönkre nem akarnak menni. Az a végtelen leszámolás a vállalkozó-rendszernek som után. Az útnak épen hajlása volt itten s a Vág fölött eltekintve, Sztrecsno várának romjai látszottak. Az ut korlátjához támaszkodva néztem sokáig, s a táj szépségeit gyűjtögették elmémbe kereső, az élvezetben kéjelgő szemeim. Mikor igy a tájképet részleteiben is kidolgozva agyamba lemásoltam s ép az a cinikus gondolatom támadt, hogy megfesteni, vagy leirni banális lenne és németes izü, lepillantok az ut porába. Két nyomot láttam közvetlen közelemben. Picike, finom, amolyan piskóta-lábak nyoma volt az egyik, széles talp és lapos sarok nyomása a másik. Egészen természetes, hogy ^tájképem tovább nem érdekelt. Ezt a kétféle nyomót néztem. A hogy e hely felé közeledek, oly közel vannak egymáshoz a porban, hogy szakértő szemmel rögtön megállapítható az ok is. »Kart karba fűzve . . .« stb. Itt a korlát mellett pedig vannak szembe fordult nyomok is. Én nem gondolom, hogy a táj szépségeinek megvitatása közben kerültek ezek szembe. Én másra gondolok. Egy páfrány-levél is van itt, de szétszedve. > Szeret, nem szeret, szeret . . .« Elmosolyodom, kedves emlékek jutnak eszembe. Akáclevél . . . szeret, nem szeret, szeret. Nézem a nyomokat. Arra haladnak, visszafelé egy sincs és frissek. az istápolása az iparosok és kereskedők rovására. Csakis a nagy pénzzel dolgozó ember szállíthat, vagy készíthet valamit a város számára, mert csakis ő győzi a várakozást. Kivárja akár a holnaputánt is, mig a rendes üzleti világnak már holnap is későn jön a mára várt pénz. A számvevői hivatal, akkor is, mikor teltebb a kassza, ugy tesz mint az a mesebeli farkas, a ki a bárányt vádolta a patak megzavarásáért. Azt mondja, hogy a számlákat hamarább is kifizetnék, ha a mesteremberek s kereskedők jókor beterjesztenék. Talán igaza is volna, ha a számlát a munka teljesítése előtt is be lehetne mutatni. De nem lehet. Még a városnál sem, a hol az időről nem tudják, hogy pénz s a pénzről gyakran azt tartják, hogy csakis idő. Abban is igaza van, hogy valamelyes reform szükséges a számlafi| zetés körül. De csakis egyetlen egy reformnak lesz hatása ; annak, a mely a hivatali munkába beviszi az üzleti pontosságot. Egész másfajta pontosság ez, mint a lelkiismeretes hivatalnok pedanteriKi állana meg, hogy ne kövesse őket?! Nem kíváncsiságból; cél nélkül, de ösztönszerűleg. Egymás mellett vannak a porban, boldog közelségben. A finom, piciny és az erős. Nem ülök fel a biciklire, csak ugy viszem magam mellett a nyomok után. Az árnyas uton hűvös szellő hüsitő legyezgetését érzem forró homlokomon és zsong a lelkemben emlékek, álmok harmóniája; s a rythmikusan csobogó Vág, a vadvirágok illata, a rigók fuvolás zenéje édes mámorba kényszerítenek. Sietve megyek a nyomok mellett. Megmagyarázhatlan, érthetlen kegyeletből el nem taposnék egyet se. Miért zavarnám idylljüket ? Egy mohos szikla-tömb áll ki a hegyből, körötte pázsit. Szinte hívogat a leülésre. A nyomok itt megszűnnek. A szikla felett pajkos cinkék pletykáznak a mogyoróbokor ágai között.' A kis imposztorok ! Aztán csodálkozzék az ember az asszonyokon ! A szikla-tömb túlsó oldalától kezdve folytatódnak a nyomok. Itt-ott ferde irányban kimennek az ut széléig. Hogyan ? Itt nincs »kilátásc Szemben a hatalmas hegyoldal rengetegje. Azért nem kell a korláthoz menni. Vagy ugy?! Margaréták vannak a korlát cölöpje tövén. A nyomok mentén fehér kis *zir-