Esztergom és Vidéke, 1899

1899-06-18 / 49.szám

ESZTERGOM ésTIMSKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. jlLŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egész évre — — — — 12 kor. — ül. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — S kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUlrA Szerkesztőség és kiadóhivatal: (nova a kéziratok, előfizetését, nyiltterek és hirdetések Szécl>ei>yi-tér, 330. száin. ~£H Kéziratot nem adunk viasza. Esztergom kulturérzéke. Esztergom, június 17. Hazafiúi örömmel és mégis eltagadhatlan irigységgel olvassuk egy nagy magyar város lapjában annak a kulturális ünnepnek a leirását, mely ott a napokban lefolyt. A muzeumok és könyvtárak országos főfelügyelője diszes társaság élén megérkezett abba a városba, hogy felavassa kultúrpalotájának uj berendezését, uj intézményét, melyre az a város sokat áldozott: a városi muzeumot. Hazafias örömmel és mégis az irigység egy nemével olvassuk az országos főfelügyelőnek, Fraknói püspöknek nyilatkozatát, melyben elragadtatással szól ama város kulturézéke és áldozatkészsége felől. Ez a kulturérzék az, amibén mi — egyebek között — rettenetesen hátra maradtunk. Hátra annyira, hogy még a kezdet kezdetén sem vagyunk. Ujabban mégis csak igyekszünk megteremteni az intézményeket és létesítményeket, melyek városunkra Az JMep és Vidéke* tárcája. Bolyongva... Bolyongva itt a fák alatt, Lelkembe vésem e nyarat, Bevésem szerelmes szavát, Beszívom minden balzsamát. Betelni nem tudok vele Oly szép az éje, reggele, Rajongva, féltve élvezem . . . És harmatos lesz két szemem; Mert mire ez a lomb lehull, A távozó útjára hull, S ha visszatérek, hátha már, Hiába lesz a dal, a nyár f / Csákány Sándor. Megnyugvás. Megnyugszom a sors végzésébe én Nem zúgolódom ellene. Hadd teljesüljön mit fejemre mért Isten keze. Legyen jövőm olyan, Miként a nap, Mély játszadozva hinti a Fénysugarat, Vagy oly sötét, mint a tenger Mély feneke: Mindegy nekem! szívem nyugodt marad, Sem öröm, sem bútól meg nem szakadt... ráütik a modem jelzőt. Alkotunk és fizetünk, hogy biztosítsuk a város népének a kenyérkeresetet, hogy biztosítsuk városunknak a jövőjét, a jövőben az existenciát. De csupa reális kérdésekkel foglalkozunk néha sikerül megoldanunk egyiket-másikat, többször nem, mégis kétségtelen, hogy e téren az utolsó évtizedben eredményekkel is dicsekedhetünk, bár nem tagadható, hogy a polgárságnak — bár tudta, hogy verejtékével fizeti meg — kierőszakolni kellett azokat. Mégis megtette, de a realitásokon túl nem gondolt. A tudomány, az irodalom, a művészet nálunk nem tartoznak azon kérdések közé, melyekért a közélet tényezőinek a szive a közélet terén való munkálkodás közben feldobog. Mindezek a kérdések másodrendű szaktényezők vállaira vannak félretolva s e vállak a saját súlyukat is alig bírják. Abban a városban, ahol a városi muzeumot most felavatták, e muzem el van látva : j óriási könyvtárral, tudományos gyűjteményekkel, képtárral és szoborteremmel, érem- és régiséggyüjteménynyell Van azonkívül a városban gyöjnyörü színház, van irodalmi társaság s a kulturéletnnk minden fajához megfelelő tűzhely, a tűzhely körül megfelelő férfiakkal és a város által táplált dús éléskamrával. | Az egész össze van foglalva egy j kultúrpalotába, melyet az a város térre a célra építtetett. | Ami mindezt létesítette, azt ugy hívj ák, hogy kulturérzék. Ami pedig nálunk mindebből semmit se létesített, az a kulturérzék hiánya. Mert mindig a szegénységet nem lehet védő pajzsul magunk elé tartani. Amint a magánéletben vannak szegény házak, melyek szegénységükben tudnak kultárális, irodalmi és művészeti érdekeknek áldozni, mig vannak ismét gazdag házak, melyek a faragott butor-óriások és kárpitkitkiállitásaik mellett is rideg fényűző-pajták, — úgy a városoknál is csak másodsorban függ a Mért háborognék f hisz a végzetet Nem tartja vissza semmi sem, S ki védene meg jobban engemet, Mint Istenem! Ő mérte rám, ó, jól tudom, A bánatot, De hajh, a búra örömet Csak ő adott. És bármiként is játszadoz A sors velem: Mindegy nekem / szívem nyugodt marad, Sem öröm, sem bútól meg nem szakad! Lovas Gyula. Szerelemből — szerelemről. — Az >Essstergom és Vidéket eredeti tárcája. — Mély, mint a tenger, erősebb, mint az akarat: mert az akaratot szüli. Jő, senki nem tudja, miként ? A szem világán át a szivbe s onnan az egész valóba ? . . . Fegyvere nincs, mégis győz. Ezer talányt nyújt és mégse tudják megfejteni, mióta ember lakja a földet. Olyan, mint a delej: nem látjuk, de érezzük, a mint átgyujt, átreszket a szivén; — örök rejtély. Itt gyönyör s reménység, ott bánat s aggodalom, — de még a bánatja is szép. Értünk egyetlen boldogítója, a fény, a mi rajta átsugárzik, a gyönyörteli perc, mely, ha évek szenvedéseit kárpótolja, nem mondhatjuk, hogy hasztalan tűrtünk; az álom, mely az ébrenlétet elfeledteti; a láng, melyben, mint tűz között, még a salak is ragyog ; a világ, melyben valónknak isteni része él, s melylyel elvész. Egy kicsinyke rózsabimbó, mely illattal tele mosolyog reánk; ragyogó csillag, melyben keressük a mennyet és a boldogságot ; tündöklő szivárvány, mely a semmiből ragyogó színekkel vonul fel az ég boltozatán ; — tavaszi napok hajnalában pirosló rózsabimbó. Alkotója minden nemesnek és jónak, isteni szikra, nap a csillagok miriádjai közt, a mitől a rege a paradicsomról való lehet e földi világon .. . Neked irok szerelemről. De mit lehet a szerelemről írni, a mit már százszor és ezerszer el ne mondtak volna ? Thalésztől azt kérdezték egyszer, hogy mi az Isten ? s a bölcs három napot kért a gondolkozásra, aztán ismét há! rom, végre még három napot, s utoljára ; is azt felelte, hogy minél tovább gondolkozik e kérdés felett, annál megfoghatatlan abb ez előtte. Igy vagyok én is a szerelemmel; de, ha definiálni akarnám, nem határozhatnám meg másként, mint az erényt Aristoteles: hogy középút két véglet közt, melyeknek mindegyike a túlságig vive, hibává válik, mint a takarékosság: a fösvénység és pazarlás, vagy a bátorság : a vakmerőség és óvatosság között. Sem nem rajongás, sem nem hidegség, — rajongás is, hidegség is. Csodás vegyüléke mindkettőnek, és mégis egyik sem. Öröm és bánat, remény és aggogazdagságtól a kultúra terén való lakályos berendezkedés első kelléke', a hultur-érzék. Színházról nem is beszélünk; talán unokáink sem fognak és még mindég visszavágyjuk az eltűnt Huttarénát. Kevesen vagyunk ahhoz, hogy állandó székhelyet állítsunk Thalia papjainak. Nem szám szerint kevesen, de kvalitásban. A legutóbb itt járt kitűnő társulat eiőadásai alatt eléggé megmutattuk, hogy nagy nekünk a > Fürdő* terme is. De a mi városunkban nincs egy nyilvános könyvtár. Mert a főpapi könyvtárak úgyszóllván elzárvák a nyilvánosság elől. A városi mehetne könyvtárszámba; értékes, becses művek vannak benne. Az meg pusztul őrizés hiányában, használhatlan, mert helyiséget nem tudunk adni neki. A rendőrbiztos kaphat két konyhát; minek a könyveknek ? . . . Elvégez azokkal a por és az egér y az uraknak megártana az azokból szívható tudomány. Volna elég gazdag muzeumunk (amelynek felállásában ugyan semmi érdemünk nincs), képtár is; de hádalom, álom és ébrenlét és mégsem az és mégis mindegyik: középút két véglet között. De nem irok én essay-t a szerelemről, s nem akarnám, mint talányt, sem fejtegetni ; hiszen olyan az, mint az ezeregyéjszakai halacska, mely nyomtalanul kisiklik az ember kezei közül, — távolról tündéri alak, de közelről aranyfüst, pára és szines semmiség, s ha utána jársz, találsz te egész köteteket róla, a miktől bizony egy cseppet se leszesz okosabb, — mintha csak arról hallanál, hogy mi az a kék, vagy piros ? . . . Mást irok róla. Hogy kinek a gazdagsága, kinek a szegénysége ? ... A fiatalok gazdagsága s az öregek szegénysége. A szegények gazdagsága s a gazdagok szegénysége . . . Minden népnek van egy bizonyos időszaka, melyben története: költemény. Egy, istenekkel benépesített költemény, melyben ég és föld szivárványos hiddal egybeolvadni látszik. S minden embernek meg van az ideje, midőn az élete ily költemény. Világos, ragyogó abban minden, mintha a nap örökké fenn az égbolton járna; jól mondja egy iró, hogy a hajnal, a fülemüle-dal, a vihar, a tenger hullámverése mind semmi, csak az ifjúság valami, s Byron: >ha eltemetted ifjúságodat, minek akarsz még tovább élni ?« (Vége köv.) Baross Kálmán.