Esztergom és Vidéke, 1899

1899-01-15 / 5.szám

és TIME AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 12 kor. — fii. Fel évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért; MUNKÁGSY KÁLcMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések Szécttepyi-tér, 330. szám -JM Kéziratot uem adunk vissza. HJtf Pór Antal. Esztergom, január 14. Öreg Toldi Miklós, hogy meghasonlott az egész neki nem tetsző világgal, kis házi sátorába vonult vissza, de mikor a haza veszélyben forgott, bizony mindig előjött e sátorából. Nekünk is van egy Toldi Miklósunk, aki ugyancsak visszavonult, de mint a másik, mindig előveszi buzogányát, mikor avval komolyan sújtani oka van. Ez a mi Toldink Pór Antal kanonok úr, aki érett meghiggadtsággal, bölcs visszatartással, visszavonulva a profán zajtól magasabb szempontból itéli a mai szomorú viszonyokat. Megnyilatkozott legutóbb is ott, a hol alkalma volt: az > Óvoda egyesülete közgyűlésén. És a buzogánya jól talált. Megnyilatkozásához kommentárt egészen felesleges fűzni. Itt következik, a hogy mondotta : > Kevés vigaszt nyújt a sivár élet, mely körülöttünk kibontakozik. Akár merre tekint szemünk, meg nem nyughatik azokon, melyek eléje tárulnak. Lesujtólag kell, hogy hasson a tapasztalatok hosszú sora . . . Eletem alkonyán szomurúan kell bevallanom, hogy mind azon remények, melyeket az emberiség jövője iránt tizenhárom lustrumon át szeretettel szőttem, gondosan táp^Jtam, foszladoznak. Kies kertben, a szabadság kövér talajában vert gyöke ret és a Gondviselésbe vetett hatá „ talán bizalmam által istápolva, izmosodott meg életem fája; feleb ID rá - szeretet, a törvény alkotm ányos tisztelete képezték kerítését" melyen belül jól esett tehetségem szerint munkálkodnom embertársaim javán és hazánk dicsőítésén, jólétén . . . Pesszimista soha sem voltam ugyan, lehet mégis, hogy az aggkor szemüvegén át, túlsötéten látom a jelent és tekintek a jövőbe. Azonban, ha fölsajog bennem a fanyar fájdalom, midőn az emberiség virágának, nemzetünk édes anyjának, királynénknak gyászos elhunytára gondolok és elgondolom, hogy nem a vérszomjas bosszú, vagy más bűnös szenvedélyek döfték át a legnemesebb szivet, mely csakis szeretni tudott, hanem egy fölfoghatatlan ádáz tan, melyet — sajnos — Es habár az isteni gondviselésbe vetett hitem tiltja, hogy kétségbe essem, mégis aggódva kérdem, nem zúdulunk-e feltartóztatlanul az örvénybe, mely felé szédületes gyorsasággal sodor — nem a végzet, — de önnön vétkünk ?« I A komolyan gondolkozó, leljkiismeretes h zaíiak hogy felellnek erre a feltett kérdésre ? „A polgármester ellen." Esztergom, január 14. Az »Esztergomi Közlöny*, legutóbbi, január hó 8-ikán megjelent számában fenti cím alatt a következő hír olvasható : > Néhány héttel ezelőtt egyik helybeli lapban nyilt levelet intéztek Esztergom vármegye alispánjához, a melyben a polgármester ellen, de csak általánosságban, súlyos vádak emeltettek. Az alispán ezen jelentés folytán, jelentésre hívta fel Maiinát, aki alaposan megokolt jelentésben mutatta ki a vádak alaptalanságát s meggyőzte arról, hogy ő az adott viszonyok között (f) nagyon is sokat tesz s a legnagyobb jóakaratú buzgalmat fejt ki. Az a 63,000 frtos függő kölcsön ügye is a méltányosság szemüvegén nézve, más szint mutat, mint amiben az ma a nagyközönség elé állíttatott.« Dacára, hogy az emiitett hirben érintett »helybeli lapc mi vagyunk, nem Az .Eszteroom és Vidéke* tarcá & Ixaura>-dalokból. Addig, addig száll a lepke Egytk ágról másra, Mig a tavasz ősszé vénül, S csupasz ágon, levél nélkül Nem talál virágra. Az után az egy lány után Én is addig járok, Mig a többit elszalasztom, S aztán, aki csókot adjon, Egyet sem találok. Erdélyi Zoltán. Bolondok. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti közleménye. — Irta: RÉVÉSZ BÉLA. (Folytatás.) Impozáns vállú, magasra termett legényalak. A ket roppant váll között kemény nagy fej emelkedett, az olajos barna arcon erős hajlású sasorr, a kuszált szemöldök alatt nagyokat villantak szürke szemei, a mint testet rázkódtató kacagással nézte a leány és legény hüledezését, a mint azok el kezdtek futni be a faluba, minden útközben lévőnek meg oda kiáltották »hazajött a Vas Barnabás*, mire azután azok belenéztek az ut mélyébe és ők is vitték a nagy hírt »jön a Vas Barnabás* és mire az fenn volt a hegyvidéken a kis házikók között, maga előtt találta az összesereglett embereket. — Adjon Isten jónapot kelméteknek. — Kendnek is, szálltak feléje az üdvözlések ; a büszkeség és kíváncsiság rezgett meg a kérdésben. — Hát mi járatban van erre mifelénk ? Vas Barnabás széket ragadott magának, ráült és nagyokat fujt ; ezzel is pihenni akart és mosolygott, amint a temérdek nyájas kérdések mindenfelől megtámadták. — Hosszú útról jövök komám uraim, nagy annak a sora, hogy hazajöttem ebbe a csöndös faluba. — Hát biz igazat szólva — szólalt meg egy atyafi — föJ nem érthetjük, mi bírhatott téged árva fiu létedre arra, hogy hát egyszer közibénk is hazajöjj, rnert hát kendnek sok dolga akadhatott abba a rengeteg nagy városba, ahonnan mégis csak ide tudott szállni a hír, hogy nagyra nőtt kend, hogy nagy ur ott kend. Vas Barnabás megelégedő mosolygással hallgatta a szapora beszédű atyafit és dévajkodva szólt oda neki. — Hát olyart sok mindent hallottatok annyian vallanak ; ha naponkint olvassuk, hogy azok, kik tüntetőleg keresztényeknek vallják magukat, e dicső nevet azzal gyalázzák meg, hogy a gyűlölséget hirdetik, gyűlölettel telitik meg az Üdvözítő véghetetlen szeretete által megváltott népek lelkét és győzelmüket akkora tartják biztosítottnak, ha a gyűlölet szelleme majd a hadsereget is megmételyezte ; ha fájdalommal szemléljük, hogy azok, kiket az ország a szabadság, az alkotmányosság őreiül választott, megfeledkezve a méltóságról, melyet a nemzet rájuk ruházott, az ország szentelt csarnokát lealacsonyítani nem átallják és a nemzet legvitálisabb érdekeit vétkes merénynyel kockára tették, ha ahová tekintünk, mindenütt az erkölcsiség lazulását, a munkakedv megcsappanását, az anyagelvüség diadalát, a szennyes önérdek uralmát tapasz- j táljuk, és azt észleljük, hogy az igaztalanul megkaparitott krajcár sokaknál kedvesebb, mint a tisztességes munkával szerzett forint, mert a becsületesség, kötelesség- j tudás, önérzet, önbecsülés fogalmai elhomályosodtak : nehéz elhinnem, hogy szemüvegemben van a hiba és nem inkább maguk a tárgyak ferdék, melyeket vele szemlélek. rólam, hát mi minden szörnyűséget tudtok felőlem ? — Hát öcsém nagy a szeri-száma mindannak, a mit most elmondhatnék, hát mondjuk, akár azt is hallottuk rólad, olyan sok pénzt szereztél magadnak, hogy házad is van az ország fővárosában. Vas Barnabás idegesen megrándult, összevonta a szemöldökét és nyersen felelt. — Az nem igaz. — Aztán hallottunk mi még rólad szebbeket is. A széken ülő ember hirtelen felállt és sürgetve kérdezte. — Mit, mit? — Hát nagy szó is az, hallod, ami veled ott abba a nagy városba megtörtént, egy gróíné ! egy aranyos hintóiu grófné szeressen beléd — de hát azért vagy te — Vas Barnabás. Haraggal tört ki a 'szó e hallgató alakból, meg-megszakadt a beszéd a nagy sietségtől, — Ez mind nem igaz, olyan szegény ember vagyok, mint kelmétek, hazugság, hogy nekem valami közöm volna holmi grófi frajlához, nincs nekem házam, nincs nekem pénzem — de van a szegény ember sorsával együtt érző meleg szivem. — Hat ez többet ér ? hangzott felé a sok kérdés. Pír feküdt az arcon, közelebb lépett az emberekhez. — Hogyan kérdhetik ezt kendtek tőlem. Ha valakinek hideg a szive, nem törődik embertársaival, de ha melegség lakozik abban, segíteni akar a felebarátján és ezen fordul meg a szegény emberek baja, hogy egymást segítsük, lássák azért kerültem én haza, azért kellett ott hagynom az ország fővárosát, mert a nagy uraknak sehogysem tetszett az én szerető szivem. — Miért? — Hát mert tanítottam és tanítani akartam a munkás, szegény embert, hogy ne hagyja azt, a mi neki dukál, ne hagyja egészségét elrabolni, mikor nincs semmije, amivel azt gyarapithatná, kiakartam nyitni a sok nyomort megszokott ember becsukott szemeit és ez a kényes nagy uraknak nem tetszett, hát kitiltottak a fővárosból, soha oda többet a lábam be nem tehetem. Vas Barnabás hangja fölindulásában recsegett és a karjaival hadonászott. — De vannak szegény emberek másutt is, kelmétekre gondoltam, tudom, hogy elégedetlenek sorsukkal és nehéz az életük folyása, kifogjuk nyerni, a mi megadatott az embernek : a jusst, hogy kezünk munkájának gyümölcséből, mint emberek élhessünk. — Szépen beszélsz Barnabás öcsém, de mi nem tudjuk azt megérteni — szó-