Esztergom és Vidéke, 1899
1899-06-01 / 44.szám
ESZTERGOM es VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M«ái c l ei >í^ Vasárnap és csütörtökön. »»<• • JÍLŐFIZETÉSÍ ÁRAK I Egész évre — — — — 12 kor. — fii. Fél évre— — — — - 6 k. - fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MÜNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUlxASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendői) Szécljertyi-tcr, 330. szánj Kéziratot nem adunk vissza. A városházi kripta. Esztergom, május 30. N (y.) Ugy képzelem a városi irattárakat, mint nagyanyánk fehérruhás szekrényeit: levendulaszaggal s az érintetlenség nimbuszával. Kegyetlenséget követ el, aki bennük turkál s aki rájuk nyitja a profán, friss levegőt. Ez ellen a kegyelet ellen legtöbben a helyi lapok vétenek, legkevesebbet a városi tisztviselők. Sokan talán a nagyapó legendás elbeszéléséből tudják, mennyi szellemi kincs van azokba bezárva. S a legtöbb hajlandó legendának venni az erről szálló híreket. A legendák kora pedig lejárt. Hanem azért egyszer-másszor, nagy takarítások alkalmával kiesik egy-két cikk a polcokból s ha hirtelen nem sikerül visszagyömöszölni őket, kész a feltűnés és a csodálkozás. Nem célozok az olyan esetekre, amilyen például a szomszéd Komáromban került ki a poros levéltár titAz Isztwm és Vidéke" toáia. Szerelem virága. — Az >Esztergom és Vidékec eredeti tárcája. — Pünkösd hava. Napsugaras, bimbófakasztó, rügybontó, lágy fuvalommal csókdosó ifjú május, szerelem hava: üdv neked ! Jöttödre mintha poézis szállöngana a légben. A berekben, a szerelem madara, turbékoló vadgalamb megszólal édesen, búsan, szerelemre hivogatóan. Mintha minden csattogó, víg hang elhalna e bűbájos turbékolásra, mikor a hígmalamb hivja epekedve szerelmetesét, az orgonabokrok mögött rejtőzve. Még a lágyszavu, fuvoJahangu sárgarigó is elhallgat. — Nem tudja az ember mi az: de érzi, hogy elfogódik a szive ; valami jóleső fájdalom suhan a lelkén körösztül; csak elbágyad s hallgatja feszült figyelemmel, reszkető szivvel: szerelemre hivó galamb méla bugását. Ez a búgó hang ugy, oly édesen fáj az ember szivének. Miért vájjon ? ki tudná megmondani! ? A levegő illatterhes. Nehéz pézsmaillat kóvályog a légben. Amerre a szem ellát: teljes, szűzfehér pompájában virágzik az akácfa. Rajzik a légben a sok-sok méh s csapodár szerelmű, szines pillangó. Ezeket mind az akácfa mézillata csalta ide s bezzeg megrohanják a kis, kácsaszájú, kaiból, mert ennek legkevésbbé sincs lavendulaszaga, de meg ennél az esetnél is áll az, hogy ki kell porolni hébe-hóba a levéltárakat, mert beléjük veszi magát a moly. Az ily kellemetlen leletektől eltekintve is, érdemes volna az évből legalább egy napot arra fordítani, hogy mint a temetőben, bejárják az élők a sírhantok sorát. Abban a papirostemetőben sok tetszhalott idea és félig kifejtett ügy fekhetik, a referensek, ezek a ravasz sírásók egy-egy számmal jelzik csak a számonkérés anyakönyveiben őket, a nevüket már nem írják reájuk s igy ezt se tudjuk: kit ta- j karnak a papiros hantok. Az ember néha megforgatja a j régibb hírlapokat, ezeket az ellen- | anyakönyveket, melyeknek viszont az a tulajdonságuk, hogy a számokat nem tartalmazzák, hanem minden gyereket a nevén neveznek s csodálkozva kérdi magától egy-egy név láttára: hát ezzel ugyan mi van ? hol lehet ez ? lipeforma, hószin virágocskákat s zabolátlanul szedik a virágocskák mélyéből, a legédesebb illatú mézet. Olyan ez az illat, hogy megrészegedik az ember tőle. Belopja magát a szivbe, éppúgy mint a vadgalamb bugása. Alkonyatkor, amikor a legédesebb az akác illata, ha kiül a pór a kapu előtt levő kőpadkára, felnézvén az előtte mennyasszonyi köntösben pompázó fára: eszébe jut az egész — pedig nyomorusággal terhes — életének, egyszerű, igénytelen boldogsága. Oh, mert különös ez a magyar fa ! Megringatja az esti szellő az ágait; belesusog szerelmesen a fehér fürtök közé s — nézzétek a pajzán gyereknépség arcát, ha a fa alatt állva, az akácfa virága reájuk hull — e kicsi, kicsi hópelyhektől, ez illatoknak tengerétől, minden öröm és élveteg pajzánkodás kiül az arcaikra; a lelkük pedig megittasul a szerelem virágának látásától, illatától, noha még nem tudják, mit tesz az: szeretni a leányt. Vájjon miért szökken az ősz, vagy élte delén levő — ifjakat szemlélő — ember szemébe ilyenkor köny ? Köny, amely fájdalomra vagyon teremtve! Köny, melyet csak a bú s szenvedés sajtol a szemekbe s más egyéb fájdalmak ! Köny, melynek szivárványán keresztül, ha már szabad utat engedtünk folyásának: a szivünkbe lopózik az Úrban való megnyugvás s a távol ködében lappangó vigasz reményének előérzete ! Hogy el van intézve, az bizonyos, mert a jelentések mintaszerüséggel szólnak : > hátralék nincs.« De hogy maga az ügy hol van, melyik temetőben alszik, az asztalfiókban-e, valamely bizottság halottas kamrájában-e, avagy már a római számokkal beszélő végleges temetőben: ki tudná azt megmondani. Egész serege a népszerűségben született gondolatoknak, vagy kezdeményezéseknek, alapításoknak és építkezéseknek tűnik el igy észrevétlen s csak hangtalan árnyként jár vissza-vissza, megkisérteni az álmokat. Ezeket a se élőket, se haltakat, e Dante-lelkeket össze fogjuk gyűjteni a spiritizmus segélyével és helyet fogunk kérni számukra a városház folyosóján. Ott fognak sorfalat állani és közöttük kell elhaladni az ügyek intézőinek, mikor hivatalukba mennek reggel és ebéd után. Aki látta a Rip van Winkle második felvonását, az el tudja képzelni, hogy mint fogják az aktaszellemek felemelni szemrehányólag magukat, amikor elhalad melettük az ő sorsuk embere. Mi, őszintén szólva, sokat várunk ettől a jelenettől s ugyanazért jóakarólag figyelmeztetjük az érdelkelteket, hogy igyekezzenek egyezségre lépni szellemeikkel, igyekezzenek nekik testet adni, mert mihelyt testet ölt: az ördög sem oly félemletes, mint amikor csak a kénkőszagát érzik. Nem tudom: miért szökken ilyenkor érző szivü ember szemébe köny! Nem tudom! . . . Csak azt tudom, hogy jól esik s hogy a deimesztő tél alatt a természet iránt való közöny fagyos kérgével beborított szivem is fölenged, él és repesve dobog. Máris frissebb ütemben pezseg ereimben az elébb lomha vér. Az arcom — érzem — kigyúl; először kicsi pirral, aztán nagy-nagy lángolással. Az a gyémántcsöppnyi örömköny, úgy elszárad arcomról a pir tüze alatt, mintha forró napsugár harmatot csókolna le a virágról. Nem is kering már a vérem, de száguld a maga utján, olyan élénken, mintha kiakarna lövelni pályájából. A lelkem pedig megkönnyebbül és vágyik, vágyik a magas azúrkék égbe, amelynek estenden csóknál édesebb, bóditóbb, csodás illatálmokat regél az akácvirág. Ez az illat mily édes, mily jó!! Végigcsókolja a természetet, az embereket, szomorúkat, vígakat egyaránt, a házakat, mezőket, de különösen — a léget. Belopja magát a szivbe; áthatja az ember egész valóját; lelke, gondolata, vágya, minden parányi érzése rabjául szegődik ez illatnak, mely gyermekké teszi az aggot, derűssé a borongót, viháncolóvá az elernyedtet, dévajjá a számok rideg emberét s mely illat kaleidoszkópot varázsol a világtalan szemei elé. Beh szép köntöst is nyertél magadnak te, olimpusi illat e hópehelynyi négy szárnyas lipékben ! A nagy Alkotó, ki felruházta vala a A tüdovész ellen. — A tanácsorvos javaslata. — Esztegom, május 31. A tüdővész terjedése meggátlása céljából inditott országos mozgalom hullámai városunkba is elértek s ennek eredménye dr. Áldori Mór, a buzgó városi tanácsorvos alábbi jelentése, amelyet egész terjedelmében közlünk s minden egyes olvasónk Kiváló figyelmébe ajánlunk : Tekiatetes Polgármesternek úrnak 1672, eln. sz. a. kélt becses felhivására, hogy a tüdővész pusztítása és terjedésének mezők liliomait: tudta, hogy eme illat nélkül is pompás, gőgös és hiáeg virág, eléggé hat és fost a maga dölyfös kevélységében, fönségében s mily bölcsen cselekvé, hogy ez égi illatot neked ajándékozta, én szűzfehér virágom, akácom, aki azért illat nélkül is kedves, bájos és poétikus lennél, de aki, igy ahogy megalkotta vala az Ur: tökéletesb vagy bárminél, te virággá vált mindmegannyi szárnyacskás, illatos drágagyöngy, virágtestet öltött Urai költemény ! Fehér pompában ha áll az akácfa, elmélyedvén a messze régmúltba : eszembe jut a letűnt, romantikus kor sok-sok szerelmetes, hol bohó, hol tragikus históriája. Mert akácnyiláskor, május havában akkor is kinyillanak vala az emberi szivek a szerelem befogadására. Rég letűnt mesés, szép kor, szertefoszolt illúzió : jősz te ismét elibém, hadd álmodozzam újfent rólad, ama időkről, mikor a leány nem mondhatta szóval szive lovagjának, hogy szereti, de hogy reméljen, hogy meghallgatta szerelmét: nagy titkosan ákácvirágot küldött neki. Ez a virág azt jelképezte: szeretlek. Oh tudom még e mesét, mert szomorú. A vígat haj! rég elfeledtem. ... A másik nemes ifjú, a leánya érzelmeire nem hederitő zsarnok apa kiszemeltje, mikor meglátta a vetélytársának küldött >szerelemvirág <-ot: elorozta azt s minekutána szerelmes érzésektől eltelve, halványra, sárgára csókolta a kicsi finom bimbócskákat: a keblére tette az immár csóközöntől elfonnyadt
