Esztergom és Vidéke, 1899

1899-05-28 / 43.szám

sem testületek szerint nem homogén ez az eljárás. — Ugyanazon felekezetekben, ugyanolyan testületekben a túlnyomó rész az, amely hálával veszi azt a segítséget, amit az állam nyújt feladataik megoldására s elenyésző kisebbség, mely a föladataival s azok igazi érdekével nem lévén tisztában, vagy amely álutakon azokat megkerülni óhajtván, revoltál. Akinek nem kell a segítség, amire rá van utalva, annak ne adassék. Aki minden utógondolat nélkül elfogadja, annak esetleg megkétszereztessék. Legyen irányadó ebben a kérdésben is az, amit Széli Kálmán miniszterelnök a napokban a D. K. E. küldöttségének mondott e szavakban : > Minden talpalatnyi föld, melyet a kultúra számára ebben az országban megnyernek, egy uj honfoglalás !< Tisztelt Szerkesztő úr, vagy két évvel ezelőtt bátorkodtam már e tárgyban becses lapjában felszólalni, csekély erőmhez képest ágáltam is piacviszonyaink rendezése érdekében, törekvésem eredménytelenségét pedig amaz x-szer hallott stereotip válaszban kerestem : — Semmit sem rendezhetünk, amig nem a mienk a szenttamási piacjog is . . . Hát hallgattam s buzgó imádságokat gyakoroltam, hogy e kerékkötő piacjog a város részéről mielébb megváltassék. Hogy végre — post tot discrimina rerum — ez is megtörtént, Megkönnyebbülten lélegzettem fel. Ó piacrendezés, ime eljött a te országod! Szörnyen tévedtem. Megkönnyebbülő fellélegzésem február i-én történt, ma május végén vagyunk és az állapotok bizony nem változtak, kivévén, hogy — alispáni rendeletre — a Zsigapatika elől elkerült néhány famme des Halles, aki a kocsisok valódi réme volt. . . Engedje tehát meg, hogy csak még egyszer felszólalhassak, bár tudom, mennyire unalmas már önök előtt ez a téma, mint a felnőtt férfi előtt az ezerszer hallott gyermekmese. De hogy a mai heti vásár alkalmából ismét kénytelen voltam végigmenni, azaz inkább »végiglöketni < piacunk üde virányain, az élvezett kábitó illatok, a ko-j fahölgyek társalgásának szalontónusa, az árucikkek Ínycsiklandó és minden ázsiai emberben bizonnyára sakálétvágyat gerjesztő kitálalásának hatása alatt rettenetes szükséget érezem az elkoptatott mese ezeregyedikszer való elmondására. Hogy a szenttamási piac átvéte után a baromfipiac a Széchenyi-téren, a város egyik legszebb terén, a nagytekintetü magistrásus kúriája előtt, az ájtatos búcsúsok imahelyén maradt: ez az, amin első sorban és legkiváltképpen botránkozom. Mert semmi szükségét sem látom annak hogy e helyből guano-telepet csináljanak, meg hogy a városi urak a libagágogás, csibecsipegés bájos harmóniája mellett töltsék ki blankettáikat. A félrébb eső s mégis közel szenttamási piac nagyon alkalmas volna erre. (Azt azonban itt is el kellene rendelni, hogy a baromfiakat — mint sokkal kisebb városokban is — sátorokban árulják, — mert a hulló baromfipihe confettije nem épen ősbudavári élvezet.) A második >megróvási kaland* a rendőrököt illeti meg. Különösen hetivásár alkalmával annyi rendőrt kellene kirendelni, hogy azok nemcsak a kocsi-elgázolások megakadályozására figyeljenek, de a piac primadonnáinak viselkedését is ellenőrizzék. Mert ezek igazán szemtelen viselkedése egyre felháboritóbb, különösen a Spanraft-ház előtt posztoló, bájos sváb dialektusban folyton káromkodó hölgyeké. Magam voltam szemtanuja, amikor ezek egyike egy előkelő uri asszonyt, valamelyes szelíd megjegyzésért, oly hamisítatlanul trágár kocsisnyelven leszidott, hogy az égő arccal, a pénzt, a vajat hátrahagyva rohant el. Rögtön kerestem rendőrt a közelben : nem találtam. Pedig ezek a perszónák a pokrócgorombaságot számításból teszik, tudva, hogy művelt uri asszonynak nincs fegyvere ellenük. A rendőrségnek kellene ügyelni pl. arra is, hogy a paprikaárusok zsákjaiból ne torkoskodhassék zavartalanul a szél, a járókelők arcába, szemébe fújva az elveszített paprikaszemcséket. Talán az sem szükséges, hogy a zöldségcsomók között mezitlen bébék és kedves kutyuskák hemperegjenek, akik e környezetben sem térnek el rendes szokásaiktól. S bár igaz, hogy a libamáj nehéz étel, a sok belőle megkívánja a szódát, sőt esetleg Karlsbadot is, de talán mégsem úgy kellene elriasztani tőle a gyönge gyomrú emberiséget, hogy engedik a Simor János-utca sarkán a kanális mellett, bűzhödt iszapágyon áruitatni a pástétomok e fő alkotórészét. Valamint hogy azt sem tudom megérteni, mire jó általában, de különösen a szombati tolongás napján a véres husnegyedeket kilógatni. A publikum talán a nélkül is tudná, hogy nem parfümös, vagy masamód-üzlettel van dolga. Ma is odaszorított egy deli szakácsné az egyik ily üzlethez. A zakkóm nyomban secessiós tájképpé változott a vérpecsétektől. Panaszra is akartam menni e miatt a kapitányságra, de lemondottam e szándékomról, amikor láttam, hogy az odavezető uton az Einczinger-sarkon a hentessátorok padkája oly közel van a járdához állítva, hogy a szétbárdozott hus cafatjai csak legfeljebb még secessiósabb hangulatot teremthetnének hátamon. A történeti igazság kedveért azonban nem hallgathatom el, hogy mai piac-vizitemnek mégis volt valami előnye. Megláttam ugyanis, hogy vendéglősöm két kedvenc ételemet; a retket és az apróhagymát oly tisztes multu rongyalapról vásárolja, amely csak idült szemétdombról kerülhetett az árucikkek alá. Meg is csappant az étvágyam oly alapossággal, hogy feléje se mentem a vendéglőnek s gyönyörűen megspóroltam vagy egy forintot. Melyhez hasonló jókat kivan azoknak, akiknek e megtakarítást köszönheti : egy piacjáró. Május 28. Május 29. Május 31. Június 2. Június 4. Hetirend. A Tanitőképző segélyegyesületének közgyűlése. Az »Esztergomvidéki GazdaságiEgylet« vál. ülése. Esztergomi országos vásár. A gimnázium építésére hirdetett pályázat lejárta. Városi közgyűlés. A Kereskedő Ifjak juniálisa. Heti krónika. — Pletykák. — Amint e lap első kolumnáján láttam : az én szerelmesemnek : a Kovácspataknak már poétája is akadt. Az ő verssoraiban a remek liget azonban egyszerű staffage csak a hölgyeihez. Én ugyan nem vagyok poéta, a kötött beszéd sohasem volt kenyerem, mégis úgy érzem, hogy ha rejtőznénk belőlem egy csipetnyi abból a bizonyos isteni szikrából, amely rímeket gyújt: meg se látnám odakünn az X. úr álcal megjambusozott szöszkét, de annál inkább azt a remek vidéket, amelyet hölgye is megbámult. És irnékirnék róla hexametereket, alexandrinusokat, többet, mint amennyi Klopstock > Messiásáéban van. Ebben a kis paradicsomban költővé kell válni minden embernek s sehogy sem tudom megérteni, hogy odalenn a vendéglőben mégis mindég többen vannak, mint például a Rónay-pavillonnál. A pünkösdi ünnepeken láttam viszont; hatalmasat fejlődött ez a telep s boldogult Rónay, annak igazi megteremtője, bizonnyára megelégedve venné tudomásul, amiért annak idején annyiszor megmosolyogták : hogy e helynek nagy jövője van. S csak esztergomiakkal, akikben bizony sok a vaskalapósság, oly kevés a vállalkozási kedv s nagy a félelem minden újítástól, bizony csak esztergomiakkal eshetett meg, hogy ily későn fedezték fel s kezdették kihasználni. De amin még jobban csodálkozom, az a körülmény, hogy sokan, igen sokan — legnagyobb részt persze, akinek nem is volt propellerrész vényük soha — ma is egyre szidják a jelenlegi vezérigazgatót, aki pedig igazán fáradhatlan munkával, rátermettséggel s szerencsés kézzel dolgozik a telep fejlesztésén. Nagyon kevés érzékük lehet ezeknek, nem a természet szépségeihez, de a prózai üzlethez, hogy annyira elfelejtik, menynyire nem lehet befektetés nélkül ily vállalatban jövedelmet produkálni. S hogy az a hely, amelynek igazán semmi előnye sem hiányzik egy nyaralótelep céljaihoz, még sokkal nagyobb arányokban nem lendül fel, éppen csak annak a körülménynek tulajdonitható, hogy nincs tőke a nagyobb befektetéshez. Minél többet mernének reszkírozni, annál jobban meghíznék majd — persze bizonyos idő multával — az annyira óhajtott dividenda . . . Szeretettel foglalkozom e hely jövőjével s vannak is bizonyos teiveim, amelyek megvalósításával azt igazán virágzóvá, nevessé tehetni vélem. El is fogom mondani azokat, bár nem e helyütt, ahol csak fecsegni szabad. Itt egészen másról akarok beszélni. Ne haragudjanak meg, de már évek óta tapasztalom, hogy a mi közönségünk nem tudja igazán élvezni a z'óld-€t. Ott látom szépeinket a parádés kalapban, selyemblúzokban üldögélni a vendéglő terraszán, feszesen, rettenetes etiquettesen, mintha csak egy udvari bálon volnának. Vagy mennek szép lassacskán, aszfaltra mért lépésekben az erdei utakon, mindég ügyelve, hogy egy ág meg ne érintse szoknyájukat, egy pötty sár ne éktelen kedjék pillangós cipellőjükön. Olyan hideg, előkelő, komoly a hangulatuk, a viselkedésük odakünn is, mintha idebenn. S ami stílszerű a városi millieuben, bizony diszszonans a hűvös erdőárnyban s olyan semmi sincs benne a természet keresetlenségéből, üdeségéből, frisseségéből. És ami legjobban meglep, hogy éppen a fiatalabb elem az, amely ezt az előkelő komolyságot magára erőszakolja, amely természetesen semmi esetre sem lehet Önkény telén. Magam voltam fültanuja, amikor egy ifjú hölgy szörnyű schokingnak találta, hogy néhány barátnője odakünn nemcsak táncolt egy fedél alatt a vasárnapi publikummal, de — de uram bocsásd meg! — hintázott és — horrendum dictu — még fogócskát is játszott. Ki kell mondanom: én ebből a gondolkozásmódból nagyon kiérzem a kisvárosiasságot; a külsőségekhez, formákhoz való kicsinyes ragaszkodást. Hogy megbotránkoznának az angol misseken, akik a zöldbe bizony legegyszerűbb, sima ruhájukat veszik fel, egyszerű matrózkalapot s nem esnek kétségbe, ha kikivillant kurta szoknyájuk alul futásközbeh a karcsú boka ! . . Megbotránkoznának rajtok, de azért titkon irigyelnék is . . . * Olvassuk, hogy a kórházban márványtáblán fogják megörökíteni a gyűjtő hölgyek neveit. Udvarias, gyöngéd, szép gondolat! De olvasom is, hogy a megörökítést versben óhajtják megcselekedni. Ettől a tervtől már félek. Sok márványtáblát betűztem végig, sok kőbe vésett aranyos verssort, neves poéták tollából és bizony elmondhatom, mindegyik utárt az jutott eszembe : milyen szépen elmondották volna ezt prózában! . . . Az ilyen márványvers soha sem inspiriciö — szülötte, hát a géniusznak az a bizonyos kéretlen csókja sem lehet rajta. És mig a nyomtatott verseket megőrli az idő, vagy az egerek: a kőbe vésettek századoknak szólnak. Hát minek tudják meg utódaink, hogy amily áldozatkész, jó szivünk volt, olyan gyönge költői vénánk. Hát maradjunk csak a prózánál! Krónikás. — A herceprimás a közkórházra. A közkórház felépítése immár biztosított lévén, az épitő bizottság illőnek találta, hogy e körülményt az ügy legmagasabb pártfogójának: a hercegprímásnak küldöttség által hozzák tudomására. A küldöttség, amely Vimmer Imre, bizottsági hely. elnök vezetése alatt Frey Ferenc orszgy. képviselőből, dr. Gönczy Béla igazgató főorvosból, dr. Helcz Antal vár. képviselőből és ifj. Bobula János műépítészből állott, f. hó 16-án tisztelgett az egyháznagynál, aki az épités stádiumának minden legapróbb részlete iránt érdeklődött s hosszasan elbeszélgetett a deputátusokkal, Majd kijelentette, hogy a már megígért 25.000 forint készpénzadományon kivül annak a kölcsönképpen felveendő összegnek, amely a befolyt adományokból már nem fedezhető, kamatait is fizetni fogja. A nagylelkű igéret természetesen nagy örömet okozott a főpap székvárosában s még növekedett, amikor tegnap megérkezett az erre vonatkozó hivatalos értesítés is. A főpap levele a következőképpen hangzik : 2616/1899. Tekintetes Polgármester Úr! A f. hó 16-án előttem megjelent t. városi küldöttség előterjesztéséből örömmel értesültem, hogy a városi közkórház felépítése immár a megvalósu* lás felé közeledik. Amily örömmel töltött el e kedvező jelentés, ép oly készséggel teljesítem A piackérdés. Esztergom, május 27.