Esztergom és Vidéke, 1899

1899-05-28 / 43.szám

XXI. évfolyam. 43. szám. Vasárnap, május 28. es VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Me£Ü

e

leiÚk Vasárnap cs csütörtökön. jÍLŐFIZETíÉSI ÁRAK '. fii. Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor- — fii. Egyes esám ára: M fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁlrMÁNLaplulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések Szccljci}yi-tcr, 330. szánj. Kéziratot nem adunk vissza. Egyházmegyénkés akongrua. Esztergom, május 27. Mintha az államalkotás régi mesekorába tevődnék át gondolatvilágunk, a mikoron a vallás egy vala a nemzetiség fogalmával, a midőn az ösztönök faji és hitelvi tekintetekben összeforrottaknak látszottak a közös kulturmisszió érdekében s a közösen fenyegető veszélyek ellenében: ngy érezzük magunkat mikor nap-nap után arról értesülünk, hogy egyházmegyénk papságának egy része, nemzetiségi karakterünk állítólagos megóvása céljából, vagy nem fogadja el az állam segitő jobbját a lelkészek kongruájának rendezésében, vagy pedig ezt a segítséget különböző, részben érthető, de az államhatalom szuverenitása szempontjából megengedhetetlen feltételekhez köti. Akkoron Szent-István és Szt.László idejében a vallás, az egyetemes és általános államfentartó mivoltában a történelem tanúsága szerint egybeforrott a nemzetiséggel s az akkori barbár és pogány erkölcsökkel szemben éppen ugy képviselte az összetartozandóság aaagy erejét hitelvi, mint faji -és nemzetiségi szempontokból. Azonban az idok forgandósága megőrölte ezt a kapcsolatot, s a sok meddő, kárhozatos viszálkodás •közepette, mik az uj hitelvek kijjegecedése körül szerteviharzottak, mindjobban; hatalmasabban kidorniborult az a történelmi igazság, hogy aki nem ismer fajt és nemzetet, — mig a nemzet — hit szerint bár széttagolva is — egy lehet, sőt kell is lennie.. Történelmünknek sok fényes példája igazolja, hogy a mily mértékben simultak összébb a hitelvi különbségek, olyan arányban növekedett a nemzeti eszmék összetartó ereje százdokra kiható küzdelmeinkben, mig a mai konszolidált állapotok keretében a magyar államnak sem lehetett más karaktert kidomborítani, mint a magyar jelleget. Azzal tisztában lehetünk, s csak az ellenséges rossz indulat tagadhatja, hogy a magyar állameszme liberális felfogásainak keretében helyet találhat minden olyan aspiráció, mely az eszménynek s ennek érvényesülésének nem ellensége, hanem a mely individuális sajátságait, eszményeit, előbbre törekvéseit az eszme keretében igyekszik megvalósítani, fentartani. Annál megdöbbentőbb jelenség, hogy ma is még: az állameszme érettségének olyatén fokán, hogy azzal sem történelmi, sem jogi, sem társadalmi alapon még vitába sem bátor bocsátkozni, ma is még hangok emelkednek testületekben az ellen, hogy a kultúra, fölvilágosodás apostolainak, a mindeneket átölelő hit prédikátorainak az állam által való anyagi segélyezését ne fogadják el, vagy legalább is az állam hazafias kormányának ellenőrzése alól kivonják. A törvényhozás által oly bölcsen s annyi jóindulattal megalkotott törvény csak annyit mond ki, amenynyit a humanizmus s a hazafiság tesz kötelességévé az államnak : _J i hakullehető jólétének biztosítását, zafiság feltétele alatt, a hit, tura apostolai számára. Vannak elvétve, akik egyiket sem fogadják el, de — s ez a megdöbbentő — hogy vannak olyanok is, kik a jólétet csupán; a hazafiságos magatartást a saját gondolatviláguknak tartván fönn. Átlátszó a tendencia ebben akkor, ha az egyházi autonómiát igyekeznek megtámadottnak feltüntetni az államhatalom által, amilyen tiszta vizű fölfogás nyilvánul magában a törvényben akkor, amikor a magyar állam pénzével nem akarja hizlalni eszmekörének ádáz ellenségeit. Ha igy áll a dolog, — már pedig az integritás s az állameszme szempontjából igy kell állania, — mit akarnak egyes egyházmegyék akkor, mikor az államsegitő jobbját nagy kulturális feladataik megvalósításában visszautasítják, vagy szankcionált törvényekbe ütköző feltételekhez kötik ? Örvendetes az egész mozgalomban csak az, hogy sem felekezetek, Az .Esztep és lile" tárcája. A Kovácspataknál. 1. Együtt bolyongtunk Kovácspatakban Kart karba öltve; ő meg én — 5 vig kacagásunk messzehangzott A szerpentin-ut menetén. Illatok szálltak el felettünk, Nóta csendült Kóvesdről át . . . S tiszták hallók, a merre mentünk, A föld szerelmes sóhaját — — De ránk szakadt egy csúnya zápor S csupa lucsok lett a ruhánk — És ugy éreztük, hogy szivünkből ^Kilobbant valami láng . . . jnig ázva-fázva bandukoltunk Schleiferhez: ő meg én — ^ettünk biz mindörökre ker fedélzetén . . . II. my (bébé-kalapban) itt velem — hosszú utat, ^szüntelen . . . kis virágot mi kék — ?tt: ívidék ! S mig sopánkodva szólt az asszony — A térdem, nagy Isten, mi kék ! Én vigasztalva konstatáltam : — De elragadó a vidék l . . . I jázmin regéje. — Mantegazza Virágregéiből. — (Vége.) Egy meleg, villámlobogástól világitott éjszakában elnémult a lant és szüneteltek a sóhajok, Izaura és Riciotti a szóváltáshoz folyamodtak. Először történt, hogy egymással beszéltek, de a hosszas türelmetlenség által siettetett szavak néhány pillanat alatt hosszú utat tettek meg. »Izaura, dobd le a vár kulcsát, hogy bemehessek.« »Riciotti, az egyetlen kulcs az őr feje alatt van, s onnét senki el nem veheti.« «Akkor dobj le egy kötelet s a végét erősitsd az erkélyhez, hogy felmászhassak hozzád.« cNem, semmi esetre sem, Igen nagy a távolság, élve nem jutnál fel ide, más módot keress a feljuthatásra.« »De mit ?c >Nem rég egy hittérítő rokonunk járt idehaza a távol keletről s egy kúszó növény magjával ajándékozott meg, mely igen gyorsan nő és igen magasra felfut. Várj csak, ledobom, ültesd el a fal tövében s öntözd meg naponként. Ha az erkélyig felfut, biztos hágcsóul szolgál ajd, melyen hozzám juthatsz, c Riciotti azt hitte, hogy a lányka csak gúnyolódik s már haragos, vagy szomorú feleletre készült, mikor egy csomag hullott a lábaihoz s hallotta az erkélyre szolgáló ajtó csukódását. Csakugyan gúnyolódás akart-e lenni? Komolyan beszélt volna Izaura? Hitt-e magvak tulajdonságaiban ? Csak időt akart-e nyerni, hogy édes atyja hazaérkeztét bevárhassa s Riciotti iránt érzett szerelmét neki bevallhassa ? Ilyen és ezekhez hasonló még esztelenebb, gyanakodóbb és szomorúbb kérdéseket intézett magához, töprenkedett a szegény troubadour; de a virág magvakat elültette a fal tövében épen az erkély alatt s minden éjszaka megjelent lantjával megszokott helyén, panaszos és szerelmes dalokat hangoztatva. De nem mese volt az, a mit a magvakról mondott a lányka; néhány nap múlva egy kis növény csírázott belőlük, mely a vár hasadékaiba és kiálló köveibe kapaszkodva kúszott fölfelé s gyorsan jutott mind feljebb és erősbödött. A troubadour nagyon lassúnak találta a növését, Izaura ellenben nagyon gyorsnak s attól tartott, hogy a növény, mielőtt atyja visszatérne a háborúból, felkúszik az erkélyig. Valóban már egy hónap alatt felkúszott a növény az erkélyig s ágainak és gallyainak minden erejével belekapaszkodott abba. 1 Izaura, tartsd meg ígéretedet! Holnap estére felkúszom hozzád azon a zöld hágcsón, melylyel te magad ajándékoztál meg.« >Riciotti, én megtartom szavamat, de jusson eszedbe, a mit neked mondtam : a növénynek fel kell jutnia egészen ide hozzám s virágoznia kell. Mint láthatod, nincs még rajta virág. Várj még néhány napig.« Riciotti nem pengette többé a lantját, nem énekelt gyöngéd dalokat, de minden este oda térdelt a csodálatos növény mellé és sirt; a könynyeivel öntözte tövét s ugy beszélt hozzá, mint egy eleven lényhez, esedezve kérte, hogy virágozzék. Igy mult el hét aggodalomteljes nap. A nyolcadik napon, mikor a troubadour a vár alá visszatért, egy olyan szép holdvilágos éjjelen, mint mikor , Izaurát legelősször megpillantotca, az egész növényt fehér jázmin virággal tele hintve találta, melyek köröskörül pompás illatot árasztottak. Abban a pillanatban nyitotta ki Izaura oda fenn az ajtót s lépett ki az erkélyre s megpillantva a tenger sok fehér virágot, egésszen mámorossá lett azoknak illatától. Izaura ekkor vágytól, türelmetlenségtől elkábultan még egyszer mélyen felsóhajtott. * Riciotti a jázmin zöldellő, illatos hágcsóján felkapaszkodott s a fehér, illatos virágok egész fellegében nyomta első csókját a bájos várkisasszony ajakára. Máté Pál.