Esztergom és Vidéke, 1899

1899-04-02 / 27.szám

mert hát a helyi viszonyok szerint, a mint Esztergom és környéke kizárólag magyar fiukat ad a helybeli képzőnek és a létszám túlsúlyát kiválólag emelik, éppen megforditva állana a helyzet az idegenajku város tanítóképzőjében, va­gyis a magyar elem száma volna a legcsekélyebb, — tehát a 20-ik század magyarosodása a mondott értelemben nem haladásnak, hanem határozott ha­nyatlásnak nézhetne eléje. Ha tisztán erre a szempontra irány it­juk Ő Eminentiája figyelmét, — szinte lehetetlennek tartjuk, hogy az ő ma­gyar nemzetiségi érzése az ősi Eszter­gomtól, mely minden izében magyar, elvonná a képzőt. Nem akarunk 0 Emi­nentiájának hizelegni, de ha a törté­nelmi Magyarország helyzetét a Mátyás király óta szereplő egyháznagyok ma­gyar ositó törekvéseivel viszonylatb a hozzuk, úgy találjuk, hogy ezen a té­ren ő valamennyit túlszárnyalja. Igaz, hogy a korviszonyok is nagyon bele­játszottak a dolgok menetébe, de egyál­talán azt lehet mondani, hogy Vaszary Kolozs magyarosító szellemét egyik sem multa felül, noha a kedvező alka­lom egyes egyháznagyok részéről idők folyamán kihasználható és értékesíthető lett volna. Ebből kifolyólag oly ma­gyar sziwerésii főpap: mint Vaszary Kolos hercegprímás, abbeli elhatározá­sát, hogy a magyar nyelvtenyésztés leendő mestereit és úttörőit idegenbe helyezze és a magyarosodás további menetét a kétesség és sikertelenség útvesztőjébe segítse, még egyszer is­mételjük, hogy róla feltételezni nem bírjuk. Emlegetnek még egy szempontot is. Ez pedig nem más, mint a mult nyáron lefolyt tanfe lügye­lő konfliktus. Ő, mint kegyes fő­pásztor, aki „Pax u jelszóval lépett az egyházfejedelemi székbe, — bizony-bi­zony nehéz szívvel látta a konfliktus kellemetlen nyilvánulását, — s hogy mégis végére jusson az áldatlan hely­zetnek, hát inkább az intézet áthelye­zésére gondolt azon alapcélzattal, hogy igy a kir. tanfelügyelőnek a képzőnél történendő hivatalos látogatását, a ké­pesítőknél leendő ellenőrzési funkcióját elkerülje. Hát erre azon megjegyzésünk van, hogy bárkinek — ha csakugyan igy állana a dolog — ebbeli számítása tévedésre volna alapítva. Igen, téve­désre, mert beleházi Bartal Rezső, a jelenlegi kir. tanfelügyelő jogelőde, is • azért küldetett ki Nagyszombatba az érsekség egykori tanítóképzőjéhez mi­niszteri biztosul. — mert az ugyanot­tani politikai megye protestáns vallású tanfelügyelőjét felekezeti sérelmek ki­kerülése nélkül, megbízni nem lehetett, tehát a kath. vallású esztergomi tanfel­ügyelő kapta meg a kormány megbízá­sát. Igy tehát ha akármelyik ismert és felhozott városba helyeznék az eszter­gomi tanítóképzőt, mindig Vargyas Endre kir. tanfelügyelő lenne az, aki a képesítő vizsgálatokat kormányi meg­hatalmazásból ellenőrizné, mert ő is kath. vallású kormányközeg, a mint hogy nem az Pozsony vármegye jelen­legi kir. tanfelügyelője. Az eddig felsoroltak után láthatjuk hogy az esztergomi tanítóképző áthe­lyezésének kérdése fenforog ugyan, azonban tekintettel arra, hogy Ő Emi­nentiájának Esztergom iránt táplált netaláni neheztelésé kizárólag Esz­tergom össztársadalmának számlájára meg sem irható, amennyiben a képző létezéséből származó s annak beléleté­ben támadt ellentétek, panaszok és nézetkülönbségek felidézésében része nem volt, — mert azaz egyes egyének müvének és a visszavonás szitásában kifejtett aknamunkájának t ekinthetö, — azért Esztergomváros polgári társadal­ma, mint ilyen, távol áll a képezdét ért kellemetlenségek közvetítésétől, — te­hát nem is érdemelné meg és nem is számithat arra, hogy kegyelmes főpász­tora a tanítóképző elvételével sújtsa a város egyetemét annál is inkább, mivel a képző Esztergomban való további fönállását a főkáptalan minden magyar érzésti tagja őszintén óhajtja, a magyar nemzetiségi szempontok pedig annak meghagyását mintegy szükségszerűvé teszik. Egy esztergomi polgár. J-ULEMHEZ TÉVE AJKA, UGY SÚGJA, HOGY SZERET, HOGY SENKI MEG NE HALLJA, MERT ABBÓL BAJ LEHET! pH SÚGJAD, HANGOSABBAN A SZÉP, A DRÁGA SZÓT, NE HAGYJ BIZONYTALANBAN, HOGY A PACSIRTA YOLT ! pYOMAI ^ZSIGMOND. Pán sípja. — Pierre Louy* gyűjteményéből. — A Hyakinthiák ünnepére sípot adott nekem, szé­pen faragott nádszálakból, melyek fehér viaszszal yalának egymáshoz illesztve, édes az én ajakamnak, miként a méz, ez a viasz. Térdére ültet, ugy tanít a sípot fújni, de én resz­ketek. Én utánam Ő játszik rajta, oly halkan, hogy alig hallom. Semmi mondani valóak nincs, oly közel vagyunk egymáshoz; de dalaink egyike felelni akar a másik­nak, s ajkaink egyesülnek a sip alatt. Késő van már, ime itt a zöld békák dala, mely az éjszakával együtt kezdődik. Anyám sohse ffgja elhinni, hogy ilyen sokáig kerestem elveszett öve­met. Bilitis. Rabmadár. — Visszaemlékezés. — Jnnius utolsó hetében egy napot Gmundenben töltöttem. Traunkirchenből jöttem át gyöngéd rendezvousra, ame­lyet a januári jogászbálon adott egy ko­márommegyei feketeszemű leányka. A hat hónap alatt azonban Komáromme­gyében a főispánváltozáson kivül egyéb fontos eseménynek is kellett történni, mert a fekete szempár nem érkezett meg Gmundenbe. Bosszúsan ebédeltem meg a Hotel Ausztria terrászán és egyszerre keserű lett a fekete kávém ize, amikor eszembe jntott, milyen édes délutánt tölthetnénk most Traunkirchenben a göm­bölyű, szép bankáméval, akinek sáfrány­szinti hajába és szempilláiba az egész Salzkammergut szerelmes. Átmentem a Kurhauson. A piros te­rem egyik sarkában az unatkozó kávés­leányok kézrecsapócskát játszottak, a másik sarokban két zöldharisnyás ben­szülött sakkozott. Nagyon haragosak voltak, egy tornyon czivódtak. Nem vártam meg a feketék és sárgák hábo­rújának végét; kisiettem az esplanadera. Még nagyan kezdetén volt a saison. Vé­gignéztem a hosszú fasoron, egyetlen emberfia sem taposta a friss Traun-ho­mokot. A tó partján nyakig sáros nap­számosok dolgoztak roppant szorgalma­san, hogy az uj királyszobor körül a Potemkin-párkot a leleplezés idejére megteremtsék, az ut másik oldalán a vasúti állomásra vezető villamos sineit kovácsolták kegyetlen flegmával a kék zubbonyos munkások. Ezek kevésbbé voltak sárosak, hát mellettük állottam meg. Gondolatok nélkül, valószínűleg ször­nyen együgyű képpel bámultam, mint illesztik egymáshoz ügyes kézzel a fé­nyes aczéldarabokat s mint nyúlik, hosszabbodik egyre a fekete vasvonal, amikor egyszerre a szomszédos gesz­tenyefa mögül egy nő bukkant elő. Hu­szonhat—huszonnyolez éves lehetett; a szeme, bizonytalan mosolygása még egé­szen gyermekes, a szine üde, fiatalos, csak a homlokán húzódott végig néhány mogorva, öreges ráncz. A megtestesült Rothkapchen volt szalon-kiadásban. Pi­ros volt a hosszunyelü napernyője, ka­lapját elborították a pipacsvirágok és piros volt a könnyű, friss foulard ruha is, amelyet valószínűleg akkor viselt először. Csak a ruha szabásából követ­keztettem, hogy az évekig heverhetett elfeledve a garderobes-ban, vagy varró­nője aludt át egy évtizedet. A nő nem a síneket és a kékbluzos kovácsokat figyelte, hanem engemet. Mogorva hangulatomban nem akartam a kitüntető figyelemre reagálni: a piros pipacsok közeledtek felém. A szép Piroska maroknyi köveket piszkált fel czipel­lői hegyével, párszor félhangosan felnevetett s a mikor mindez nem hasz­nált, az olimpusi időkből visszamaradt ismerkedési módhoz folyamodott: elej­tette a napernyőjét. Felemeltem, átnyúj­tottam neki, ő meg kis lányos roccoco­pukedlivel hálálkodott érette. Azután a felszaggatott kövezetre mutatott: — Villamos vasutat épitenek ! Olyan naiv és mulatságos volt az ouverture, a melylyel a beszélgetést megkezdette, hogy igazán zavarba jöt­tem és szinte öntudatlanul motyogtam: — Villamost, igen .... Nyomban megakadt a beszélgetés, nagy odaadással és érdeklődéssel hall­gattuk tovább a nehéz pörölyök zuho­gását. Hogy a komikus szituácziónak véget vessek, megemeltem kalapomat a piros foulardfodrok előtt és befordultam az esplanadera. A selyemfodrok vise­lője azonban megállított; — Merre megy ön ? — Magam sem tudom. Egy kis sé­tára a hegyek közé. — Ismeretlen a vidéken ? — Először vagyok itt. Biczczentett a fejével, mintha nagyon meg volna elégedve ezzel a körülmény­nyel. — Jó, hát majd vezetni fogom. Med­dig marad ön itt? — Holnap reggel utazom. Bágyadt szeme felcsillant, tapsolt kis kezével. — Hiszen ez pompás; persze, hogy vezetni fogom. Be hát én csak olyan helyeket ismerek, ahol senki sem jár, akar velem jönni ? Olyan tiszta, becsületes volt a szeme és a viseletében annyi egyszerűség és őszinteség nyilatkozott meg, hogy tor­komba szorult a frivol felelet különös ajánlatára: — Én is olyan helyekre vágyódom, mondtam és megindultnnk. A molett bankárnét hamar elfelejtet­tem. Kíváncsian vizsgáltam kipirult arcú cicerónémat, akit legkevésbbé sem zavart a megfigyelésem. Félénk, halk, olykor alig érthető volt a hangja, mint az olyan gyermeké, aki szigorú, rideg környezetben nevelkedik fel. És naiv, gyermekes volt az eszejárása is. Rap­szodikusan csapongott egyik tárgyról a másikra, egyetlen mondatot sem fejezett be tisztességesen. Csupa kedves haszon­telanságot fecsegett össze. Beszélt a hotelierje nyolezvanesztendős feleségéről, akinek tegnap esett ki az utolsó foga, (neki meg van mind a harminczkettő, mutatta is) — a japáni parfümös flacon­ról, amelyet reggel összetörött, pedig szegfű-parfümmel volt tele. Orrom alá dugta tenyérnyi zsebkendőjét, ilyen volt az elpocsékolt illat, a parkettről itatta fel a kendőjével — és végül a nyakkendőmön ütközött meg, amely ép­pen olyan gyászos, mint egy abbé kollá­réja. A ezukrászkioszk előtt megállott és fél font csokoládébonbont vásárolt. Egyetlen szemet harapott szét, a töb­bit velem etette meg. Ez a bonbonlakoma volt egyetlen kellemetlen epizódja a szép délutánnak. A meteorológiai pavillon mellett egy baglyas, szeplős leányka rózsákat árult. Viszonozni akartam a fél font csokolá­dét, kiválasztottam néhány szálat a ró­zsák közül. Ő azonban megfenyegetett az ujjával és ellökött a virágos tá­nyértól. — Hohó. ez az én dolgom ! Én nem viselek rózsákat. Kiböngészett egy sötétpiros bimbót, lecsókolta a vizcsöppeket róla s leheli e­tével szétfújta az összetapadt szirmokat. Azután maga elé állított. Bájos ügyet­lenséggel igyekezett kabátom gomblyu­kába tűzni a virágot s amikor nem bol­dogult vele, türelmetlenül rántotta le a kesztyűit, egy gomb le is pattant róluk, arra rátaposott. Csöppet sem bo­szankodtam sikertelen igyekezetén, a bársonyos puha kéz babrálgatása na­gyon tetszett kéjencz nyakamnak. Mi­kor a bimbó végre a saccomon pompá­zott, megcsókoltam a rózsalovaggá ütött kacsot. Elpirult és lázas sietséggel bujt visz­sza a hosszú fekete kesztyűkbe. Majd hirteten elkomolyodott, elfordította a fejét. — Kinek tart ön most engemet? — kérdezte tétovázva, különös, egészen megvénült haugon. De nem várta be, amig megkomponálom a diplomatikus választ, rám emelte újra szép, szomorú szemét s mély meggyőződéssel, szinte lelkesülten mondotta : — Ön derék, becsületes ember: Nem tiltakozhattam a gyanúsítás el­len ; intett a kezével, hogy hallgassak. — Ezzel az első perezben tisztában voltam ; akkor, amikor ma délben a fogadó terrászán megpillantottam. Azért is közeledtem önhöz. Azután szánakozó mosolygással, kérő hangon tette hozzá: — Most már velem kell maradnia egész napon ! Éreztem, hogy ennek a csodálatos léleknek nem felelhetek banális bókkal. Be kell vallanom : kigyúlt az arezom szavaira, bár bizonyos voltam, hogy azokban nincs semmi guny és még ke­vésbbé frivol kihívás. Csak azon ipar­kodtam, hogy újra a villamos vasútra, a kiöntött parfümre, a fogatlan hotel­madamera tereljem' a beszélgetést. Az ut egy hajlásánál a gesztenyék lombja között hirtelen kicsillant a sziklagyü­rübe zárt tó, ez az óriás cseppfolyó zafir. A hajóállomás felé aranyos-kürtös, fehér testű propeller igyekezett szörnyű pöfékeléssel. Arra mutattam: — A traunkircheni hajó, az én bár­kám! Megállott, a korlátra dőlt, szeme fölé tartotta tenyerét és sokáig nézte a nap ­sugaras, vadregényes tájat. A szédítően meredek, penészes Traunsteint, a zöld bársonnyal takart Erlakoglt, a vízbe tapadt csöndes, uratlan Orth-kastélyt, a nagy hullámtalan kék tótükröt, amely lassan egészen benépesedett tarka-barka vitorlás csónakokkal. Nagy, mély meg­illetődés tükröződött vissza filigrán vo­nású arczán. §g— Felséges ez a kép! — és szinte szomorúan tért vissza a fák alá. — Először látta ? — kérdeztem tőle. Mosolygott. — A tizennegyedik nyarat töltöm Gmundenben. Megütődve néztem reá. — És ma gyönyörködik először a panorámájában ? Diadalmas büszkeséggel felelte: — Ma! És nem volt hajlandó megmagyarázni, miért került tizennégy esztendőbe ez a felfedezés. Csak vitt tovább a Kalvarien­berg felé. Majd letért a rendes útról, sűrű mogyorócserjék, összefonódott mál­naindák között törtetett előre. Nem törődött azzal, hogy az ágak összetépik a lenge foulard-ruhát. Egy kis kerek tisztáson állott meg, amelynek közepén primitív lécz-asztal emelkedett. Körü­lötte csonka fatörzsek voltak az ülőhe­lyek. Ledobta a napernyőjét és a ka­lapját, egy gombot feltépett a nyakán. Azután leheveredett a földre, lábait ijedten húzta ruhája alá, maga mellé intett. • — Üljön mellém ! Soha nem volt ilyen puha ágyam! A levegő tele volt a cyclamen buja, szerelmes szagával. Mélységes csönd volt körülöttünk, csak néha-néha koppant a földön egy ágáról leszakadt fenyötoboz. — Milyen egyedül vagyunk, — mon­dottam. Halkan felsóhajtott. — Bár mindig egyedül lehetnék! A magányosság a legjobb társaság. Nem vágyom semmire, csak az örökös magá­nyosságra. A végtelenbe veszett hosszú tekin­tete, a szemében köny csillogott. Egész

Next

/
Thumbnails
Contents