Esztergom és Vidéke, 1899

1899-04-02 / 27.szám

4 ESZTERGOM és VIDÉKE. (27. szám.) 189& április 2. lénye átváltozott. Közelebb húzódtam hozzá, megfogtam a kezét, engedte, a másik kezét is az enyémre tette. Elfogódott^ a szivem. — Önnek bánata van! Mosolygott ; nagy, megindító fájdalom nyilatkozott meg a könnyáztatott mosolyban. — Miért szenved, mondja meg ? — kérdeztem és szemét kerestem. Megrázta a fejét, halkan panaszosan felelte: — Nem mondom meg. Nem akarok ma semmire sem emlékezni. Ugy akarom eltölteni pár szabad órámat, mintha nem is éltem volna s mintha örökre igy, szabadon élhetnék ezentúl. Ne kérdezzen semmit. Hirtelen elhallgatott, feltámaszkodott a karjára. — Érzi ezt a csodálatos illatot ? — kérdezte csodálatos fénynyel a szemében és a következő perezben, mintha a nagy, erős illattól megrészegült volna, fejét a vállamra ejtette. Csak perczek múlva emelkedtek fel a pillái, olyan volt az arcza, mint az alvóé, aki valami gyönyörűségeset álmodik. Felém fordult és mohó, önfeledt ingadozással súgta fülembe : — Csókoljon meg! A hegyek ködbe vesztek, sötét volt, a nedves harmat mindent ellepett, amikor visszafelé indultunk. Az édes aszszony bágyadtan dőlt a karomra, nem fecsegett, nem csicsergett többé, csak egyre mosolygott és hallgatott. Egyszer kérdeztem tőle valamit, közbevágott : — Csitt ... ne beszéljünk! Az esplanade végén kihúzta a karját az enyémből. — Az előbb megkérdeztem, mit gondol felőlem. Jól tette, hogy nem válaszolt. A legenyhébb vélemény, amelyet felőlem alkothatott, esak az lehet, hogy bolond vagyok. Nem, nem vagyok az; legalább még ma nem, bár nem volna csoda, ha már régen elvesztettem volna az eszemet. Csak rab vagyok, élethoszsziglan elitélt rab, aki egy szabad naÍ

iot szerzett magának. Meg akartam izélni, milyen a szabad élet. milyenek a boldog emberek. Este van, vége van; a nap elmúlt. Isten vele! Es gyors léptekben megindult a város felé. Utána iramodtam, arra újra megállott: — Ön lovagias ember! — Kérem ne kövessen! — A nevét, csak a nevét mondja meg! Halkan megingatta a fejét. — A raboknak nincs nevük. Jó éjszakát ! És futva menekült a sötétben. Néhány perez múlva eltűnt a piaezra vezető meredek uton. Én meg két órával később, zúgó zavaros fejjel, kábultan rogytam a kerevetre szobámban. A város már egészen csöndes volt, a fogadó azonban szokatlanul zajos. A szobaleányok, a pinczérek eszeveszetten futkostak, csapdosták az ajtókat, edények csörömpöltek, végre is bosszúsan megnyomtam a villamos csengetyüt, hogy csöndet kérjek. Maga a fogadósné, a vén Mathuzaltmina csoszogott be hozzám. Nem is várta meg, amig szólok, kétségbeesetten rimánkodott, hogy ne haragudjam a sok lótás-futásért. De megérkezett a vén medve, a laibachi generális és minden áron szét akar tépni valakit. Az csapkodja az ajtókat, az káromkodik, az tördeli a tányérokat. Reggel átment Ischlbe, valamelyik főherczeg hivatta. Ahhoz persze nem czipelhette el a feleségét. Innen van a rettenetes háborúság. A vén asszony összekulcsolta sovány kezeit. — Pedig milyen szelid, jámbor, becsületes az az asszony! És mégis többet szenved, mint a hétfájdalmas Mária. Tizenöt éves gyermek volt, amikor ahhoz a rettenetes emberhez erőltették, tizennégy éve raboskodik már mellette. En jól tudom, micsoda pokol az élete, hiszen már tizennegyedik nyáron laknak nálam. Bizonyos vagyok benne, hogy ma volt a szegény asszonykának férjhezmenetele óta az első szabad napja, no meg is fog szenvedni érette! A vén sündisznó bizonyosan kémeket hagyott itt, mert én semmit sem szólottam és a mikor megjött, mégis tudta már, hogy a kis rabmadár egy pár órára kirepült a levegőre szomorú kaliczkájából. Isten tudja, mit fog cselekedni vele . . . Mikor a lárma lecsillapodott, elaludtam. A délutáni édes Piroskával álmodtam és szomszédommal, a szegény rabasszonynyal s álmomban minduntalan felcseréltem a két alakot. Másnap azután meggyőződtem róla, hogy álmom egészen logikus volt. A fogadó előcsarnokában várakoztam az omnibuszra, amely a vasúti állomásra készül. Még alig mult öt óra. Amint unottan és türelmetlenül számlálgattam a kapualj terrakotta-koczkáit, a lépcsőkön egy különös pár jött lefelé. A férfi szikár, magas, rőthaju ember volt, valóságos Torquemada-alak tábornoki egyenruhában. Az embernek önkénytelenül az jutott az eszébe, hogy a karján czipelt asszonykát a zsebében is elvihetne. A nő, sima, bő, formátlan fehér gyapjuruhát viselt, majdnem olyant, mint a svájci apáczák. A sürü fátyol ugy körülcsavarta a fejét, mint az arabs nőkét a burnusz. Ebben az utálatos báb-costume-ben csak a szeméről ismertem meg a tegnapi piros pillangót. És láttam a szomorú, megtörött fényű szempárban a halálos szorongást, hogy valami ügyetlen mozdulattal figyelmessé teszem a férjet és láttam később a nagy, hálás örömet, amikor a legközönyösebb arczczal lapozgattam a Grieben-guideben, amig mellettem elhaladtak. Visszatértem Traunkirchen-be, de hoszszu ideig nem éreztem jól magamat a szabadszáju bécsi bankámé társaságában. Mig az udvara többi tagjai rettenetesen mulattak vaskos megjegyzésein, amelyeket igen kevés szalonban mosolyogtak volna meg, a szegény kis rabasszonyra, az egy napos életű piros pillangóra gondoltam és minduntalan eszembe jutottak utolsó szavai: — A* raboknak nincs nevük. Jó éjszakát ! Munkácsy Kámán, Elhagyva. Küzdelmes élet zord sivatagán Találkoztam veled, te szép leány, Köröttünk puszta iák, sivő homok, Füvei benőtt, mohlepte vén romok. Együtt bolyogtunk tüskén-bokron át Keresve egy nyugalmas kis tanyát, Hol fészket raknánk csendbe'-boldogan Yeró'fényes lomboknak árnyiban. Együtt bolyongtunk, mig leszállt az éj, S szemem elól örökre eltünél. Te kitaláltál a feíhó'k közül, Csak én maradtam árnyba, egyeplül . . S most is bolyongok, egyre bujdosom Sötét, kietlen pusztaságokon, Keresve hosszú éjszakákon át Apró cipó'cakéd elveszett nyomát. Bán Aladár. Levél. — As cEsztcrgom és Vidéke c eredeti közleménye. — Baba Nagysám ! Rá ismer-e sorok Írójára ? . . . Igen-igen! Én vagyok az aki oly távol, van, és mégis, ott, — a szivében. Én vagyok az, aki éjente, az álom tündérétől kölcsönzött szárnyakon, pihegő keble fölé surranok; akit igy karjaiba zár, akinek a lelkét szívja, mint a méhe a virágok szerelmét. Én vagyok az, akivel éjente, tavaszvirágos réten kergeti a tarka pillangókat ; akinek a fejére tölgylevelekből koronát fon, kezembe vörös pipacsszálat ad, és elém térdelve, keblén liliomot tartó- "keresztbe tett kezekkel rebegi: Uram . . . Én vagyok az, aki ilyenkor megérintem a kéjt és mérget rejtő virággal az arcát, aki úgy ülök trónusomon, mintha csakugyan király volnék. Én vagyok az, aki ezt a bódító virágot az ajkai elé tartom, hogy szívja a hímporát, a mámort, a halált. Én vagyok az a szörnyeteg, aki mikor epekedő szerelmét elmesélte, a szemébe kacagok. Csak azért, hogy lássam a hatást. A remegő ajkát, szemeinek búsongó tekintetét. Oh ! Mert oly szép, oly angyali, mikor bánkódik. És milyen gyönyörittasan nézem a szenvedését! Mikor szemének igaz gyöngyei leperegnek árnyas pilláiról, le a bársonyos, rózsahamvas arcán, a liliom kelyhébe . , . Ott rezeg a szűzi virágon, mint a harmat, de ott sem hagyom ; parancsomra megtörik a gyönge virágszál, lehull az érintetlen virágszirom. Én vagyok az a gyerekes szivtelenség és mégis Felébredt Baba Nagysám ? De ugy-e ha olyan kegyetlen volnék mint ez álom ; mégis — szeretne ? Szeretne, mert hisz a szive az enyém. Lefoglaltam, mikor megcsókoltam a pihegő, remegő keblét. Mindezt csak azért mondtam el, hogy rám ismerjen, mert én is álmot akarok mesélni. Tudja mikor elváltunk . . . Kacagva váltunk. Én mentem-mentem, sokáig nem pihentem. Egyszer egy völgybe érve, lombsátoros, szerelmet suttogó völgybe, megpihentem. Összehordtam gallyat — levelet, és ott a magas fűben, virágok bódító illatában, a lombok bűbájos, altató zenéjétől, álomra szenderedem. Nem ezen a világon voltunk. Baba Nagysám egy rózsaszínű felhőn, mit ezüst hattyúk húztak a légben, szivárványúton érkezett elém. Vállára csillagpalást borult, szemeiből villámok cikáztak és dörgés között hallatszott szava : — Szerelmet keresek ! Szivet. Féltem, rettegtem. Csodálatos égi hatalom ! A hold, ez a szőke hableány, elbujdosott valahová a komor felhők mögé, és a nap, a pöffedt önkény, elpirult : — Ennyi báj, ennyi hatalom ! Baba Nagysám mosolya elhomályosította a világrendszer mozgató erejét és fölöttem állt meg. Büszke volt, mint a meseország királynője. Felhó lépcsőkön lebegett le, egész fölém, a szivem fölé . . . Hangja megszürődött a virágok lehelletében, ugy hatott édesen a lelkemig. — Magamra vagyok hagyva, szereimet, szivet keresek! Eltűnt a szeméből a büszkeség, a hatalom sugara, a rózsás ajkai közül. — Szerelmet keresek; boldogságot. Amit meg kell érdemelni, amiért szenvedni kell. A fény, a pompa, amit megjelenésével kifejtett, csak ámulásra, tiszteletre késztetett, de a szavai után csodálni kezdtem a lelke fényét, imádni a nemességet. Bátortalan voltam, nem mertem a szivemet felajánlani, de Baba Nagysám magához emelt, oda vont zakatoló szívecskéje fölé és én félholtan kábultan csüngtem az ajkain . . , Baba nagysám azt mondotta: — Életem . . . Én meg ezt: — Halálom . . . Azután mentünk a rózsaszínű felhőn, bókoló, hajlongó virágok között, a mámoros légben úsztunk, a mesék, a tündérek világa felé. Mikor megérkeztünk a kristálypalotába, egy mennyei kórus fogadott, szivet lelket megkapó zene volt, és e hangokra arany kalitból fehér galambok szálltak a légbe, fölöttünk röpködtek, mig az egyik Baba nagysám vállára szállt és... Oh! rám szakadt az egész menyország! Súlyával lelökött a pokolba! . . . ajkát érintette a csőrével. Ott fetrengtem a pokoli tűzön. A féltékenység ördöge tépte a szivemet. Bosszút esküdtem. Meglestem; mikor az éj sötét leplet takart a tündér világra, mikor a bűbáj, az álom majd hogy megbénította a szivem, akkor erőt vettem és kilopóztam arra felé, a honnan elhaló gerlebúgás, epekedő turbékolás hallatszott. Láttam ... ott aludt a Baba nagysám a csillagkárpitok alatt, a felhő nyoszolyáján és az a fehér galamb fölötte, a mézét szívta, szerelmét lopta, ami csak engem illetett. Megfogtam. Vergődött, könyörgő tekintetét nem tudtam szívlelni. A vér agyamba tolult, ereimet elfutotta az epe. Széttéptem a mellét, hogy kiszakítsam a szivét, kiszívhassam a remegő portékából a forró vért. Az utolsó csöppig; szomjaztam), irigyeltem a szerelmét. A vér elfutotta a kezeimet. Gőzölgő,, meleg, piros ... • Hah ! Mint lökött egy titokzatos hatalom vissza. Felébredt Baba nagysám és vérfagyasztó sikolylyal kiáltotta: — A szivem ! Az én szivem. Nem hittem. Vadállattá lettem, Nem engedtem ki kezembői a vergődő galambot. Ez volt a vesztem. Baba nagysám sziv nélkül, daémoni erejével belém fojtá a lélegzetet; szörnyeteggé lett. Iszonyatos birokra keltünk. A szive a kezemben volt. A vad kétség nagy erőt adott. Kisajtoltam minden csöpjét a szivének. Mikor az utolsó csöpp kiszivárgott ujjaim közül, akkor vágta vaskarmokká vált ujjait a lelkembe, akkor kezdte marczangolni a szivemet . . . Megmutatta milyen fájdalmat szenvedett ; kitépte az enyémet is. Mikor elém tartotta minden szenvedé? sem kutforrását megint mosolygott. Édesen, szerelmesen, mert oda tette a kitépett szive helyére az enyémet. Szivet cseréltünk. Én húztam a rövidebbet. Mit csináljak én egy kifacsart szívvel ? Talán ezen el is búsulom magam, ha akkor fel nem ébredek. Megtapogattam a szivem helyét: meg volt. Meghallgattam; igy vert: Ba-ba nagy-sám! Tudom, hogy ezen csak mosolyog maga kis démon, tudom, hogy erre a levélre is csak azt mondja amit szokott és ami vagyok is : Baba nagysámnak szerelmes Erzsike emlékkönyvébe. Ha volna még a földön jó, vagy tiszta, Amiben hinni tudnék jámborul, Ha egy kicsiny', kis fény ragyogna nékem. Ha rám a kétség éjjele borul . . . És ha csak még egyszer szerelmes lennék, Ha jönne egy kiválasztott leányi . . . Szegény szerelmem, te az elsS voltál, Mit elnyelt itt a szennyes ingovány . . . Budapest, 1889. márc. 16. Erdó'si Dezső. Ötletek. — Stettenheim. — Az első szerelem az utolsó is lehet, de a második szerelem sohase utolsó. » A nászuton kézitáska az asszony, később súlyos koffer. * Az az okosabb, aki enged, rendesen az ostobább is. Mint mindenki, aki a földet bevilágítja, a nap is szabályszerüleg áldoz le. Ha az asszonyok ugy választatnának a házassághoz, mint a férfiak az országgyűlésre, akkor még több szerencsétlen házasság volna. • A türelmet — furcsa — mindig olyan emberek vesztik el, akiknek nincs. *) Mutatvány városunk fiának sajtó alatt levő kötetéből, amely 5—6 iven, díszes kiállításban húsvét után jelenik meg. Ára fűzve 1, diszkötésben 3 korona lesz, mely összeg a »Szabadságc helyi lap kiadóhivatalába küldendő. Bolondja. A másolat hiteléül: Dvihaly Géza.*)