Esztergom és Vidéke, 1898

1898-01-06 / 2.szám

Megjelenik Vasár pap és csütörtökön. ^LŐFIZETÉSI ÁRAK ', Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre - - - — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Szécljenyi-tér, 330. szán}. -jH Kéziratot nem adunk vissza. Mi­Főgymnáziumunk újéve.*) • Esztergomi január 5. Leomlott párkányzat, vakolattól csupasz, repedezett falak, jól — rosszul összehányt kövezet-részletek hirdetik századunk utolsó előtti esz­tendejének első napjain azt a szere­tetet, buzgóságot és iparkodást, a melyet az intéző körök legelső és legjobb hirnevü tanintézetünk sorsa iránt tanúsítanak. A »közveszélyes «-nek minősitett épület-romokat — melyek immár több éve képezik egyik látványos­ságát városunknak, — mindennap valóságos önmegelégedéssel szemléli néhány hivatalos kinézésű és nagy­tekintélyű egyéniség, a kiknek az arczárói szinte leri a gondolat, hogy: »Hála a magyarok Istenének, az idő halad, s a gymnasium még mindig áll.« Igaz ugyan, hogy a szemle nem valami nagy közelségben történik a falakhoz, sőt inkább tisztes távolság *) Hogy a gymnasium jelenlegi elhelyezésé­nek nagy mizériáiról a legutóbbi városi közgyűlésen hangoztatott panaszok mennyire alaposak, megdöb­bentően mutatja a kiváló szakértő tollából „ való je­len közlemény. A szerk. Az „Esztergom és Vidéke" tárcája. Köd az utcán. — Az ^Esztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — Ilyenkor estefelé, mikor a lámpáso­kat gyújtogatni kezdik, a nyirkos párá­zatok sürü, lélegzetfojtó gőzzé tömö­rülve ráfeküsznek a sokemeietii tégla­börtönökre, benyomulnak a keskeny si­kátorokba, a kapuk alá s a nyirkos érintkezéstől sötét palaszinre homályo­sul el a nedvesedő aszfalt. Az utcán járni ilyenkor nem jó ; didergés fogja el az embert s valami névtelen, fázós me­lankólia, mely elkísér a meleg szőnye­ges lakásba és nem hagy aludni. Különös szomorúsággal van telítve ilyenkor a levegő. A nedves, nehéz szür­keség ónsulylyal fonja át a lelket, a tompa zsibbadás hasonlatos ahhoz, mely olykor álmatlan éjszakákon lep meg, mi­kor ezernyi hangja van a csöndnek s titokzatos árnyakat lát a sötét falon a lázas fantázia. Hallani véljük a néptelen utcákon, hogy vonit a szél: régi elfeledett emlé­kek támadnak "'fel a homályban, mig szé­dülő fejünket a vánkosokba fúrva, hiába várjuk a megváltó álmot, az csökönö­sen elkerül. Ah, micsoda kin, ha nem tudunk aludni ... A gázlámpák a szennyes szinü ködfá­tyolon át alig világítva, sárga fénynyel választja el a vizsgálóknak a város üdvére oly becses és féltett testét tőlük ; no de ennek igy kell lenni, mert ugyan hova lennénk, ha egy­szer valami arczátlan, lekívánkozó faldarab eltévesztené az útját, s meg­lékelné azokat a koponyákat, a me­lyek a város és különösen a gym­nasium üdvéről oly mélyen és oly régen gondolkodnak. A benczés tanárokat, no meg azt a félezer tanulót pedig minek is volna félteni ? Azokat védi a gond­viselés ! — A tanárok egészségének nem történt még eddig a legcseké­lyebb bántódása, mert hiszen élnek! A tanulók közül sem pusztult el senki, annak daczára, hogy százával járnak naponta a Főapát-utczában. Sőt a számuk évről évre szaporodik is, miként az utóbbi évek értesítői fényesen bizonyítják. Minek hát a szót hiába szaporítani, minek kiabálni, jnikor tanárok és tanítványok kitűnően (és ugy látszik állandóan is) el vannak helyezve a barátságos Ferencz-rendiek székhá­zának második emeletén ? Es lám, azok a benczés tanárok még sincsenek megelégedve a jelen boldog állapotokkal. Alig van köz­gyűlés, amelyen sokat kivánó igaz­gatójuk fel ne szólalna, s el ne mon­daná, hogy azok a helyiségek, a melyekben tanulók és tanárok jelen­leg szoronganak, nem tantermek, mert szűkek, alacsonyok és rosz vi­lágitásuak, — mert a levegő ben­nük már egy óra múlva is fojtó, bűzös és egészségtelen, mert a téli napokon csak az ablak mellett ülők tudnak olvasni és irni, mert múzeum, szertár nincsen stb. stb. Ezt persze a legtöbb esetben ké­ny eskedésnek, a felcsigázott fantázia rémlátásának minősitik az alaposan gondolkodó intézők, s reá mondják a jelentésekre, hogy majd tovább vizsgálunk és ha egyéb dolgunk nem lesz, gondoskodunk a gymna­siumról is. De addig tessék türel­mesebbnek és kevésbbé kényesnek lenni, mert tudjuk mi azt, hogy az a sokat kifogásolt levegő nem olyan rosz a termekben, hiszen mi is vol­tunk diákok, mégis itt vagyunk és élünk, üdvére a közjónak. A főgymnasium igazgatója és ta­pislognak; hosszú, remegő sávban tük­tükröződik a visszfényük az aszfalton. Siető, feltűrt kabátgalléru embereknek a halvány körvonalaik látszanak csak és a kirakatok tükörüvegén széles, halvány­zöld sávokban szűrődik ki a villamfény. Véletlenül történt-e, vagy a villágos­ság vont, nem tudom. Megálltam egy ki­rakat előtt; egyedül voltam egészen, nem törődött velem senki. És ott újból elfogott az ősz hangulata, a sóvárgó vágy az eltűnt, elillant édes napsugár után. Nagyszirmu, gőgös virágok pompáztak az üveg mögött, fehér szegfüvek, sok­színű krizantemumok, a divat fölkapott virágai, miknek levelére mintha tündér­mesék volnának irva. Az üvegházak mesterséges melegével kényszeritették őket a kinyílásra, hogy a nyarat hazud­ják vissza a hervad ás idején, Oh tudjuk bár, hogy színük, illatuk nem igaz, álomba ringatnak mégis e késő virágai a nyárnak és egy pillanatra elfelejtik velünk, hogy ősz van, ősz s lomha, nehéz kod párázik az utcákon, befödve lassan mindent, embereket és álmokat . . . Ugy áll a dolog, hogy mostanában j nem igen merészkedem ki az utcára, fá­zom és odakünn mintha valami látha­tatlan kéz belém akarná szorítani a lé­legzetet. A szobámban ülök napok óta, | kályha mellett, többrendbeli pókok és szörnyű vén bútorok társaságában. Elül­dögélek óraszámra egy rozzant óriási karosszékben tétlenül és szivom az egyik cigarettet a másik után. A szénnel jól­lakott kályha megelégedetten mormog; azt hallgatom, mélázva egy s más sem­miségen, mi a homályban egy ember eszébe jut. Egy fölöttébb koros asszonyság, ha­risnyakötéssel foglalkozó, némileg rosz­szalja a dolgot: — Mindég itthon ülni, itthon üllni! mondja és csöndesen, szemrehányóan ingatja a fejét ilyenkor. Fehér a haja, egészen fehér, öregasszonyosan, szigorú­an hátra fésülve, de az arca mosolygó jóságos, csak a szemein ül az a fényte­len fátyol, mit az elsuhant sok évek hagytak ott. Ujjai közt az öt hosszú acéltü, az örökös kötés és készül a sok tarka harisnya szakadatlanul a szorgos ujjak alatt. Nézünk szótlanul mind a ketten a tűzbe. Érdekes azt nézni; a lángnyelvek, hogy lobognak ezernyi színben, olykor siste­regve kicsap az ajtón egy, bevilágítva az arcainkat s a szobát. Egész csodás vi­lág van a tűzben ; rejtelmes, bűvös tün­dérmesék bontják ki szines szárnyaikat odabenn, ezeket hallgatva, nézve alakta­lan, elmosódó gondolatok rajzanak föl, foszlányok tovatűnt idők emlékeiből. Csönd, majd a fehérhajú asszony mesélni kezd, lassú, vontatott, fáradt hangon : — Ah, régen volt. Fiatal valék, meny­asszony, tizennyolc éves. A házunkhoz vendégek jártak sokan ; az uram is. Az nárai pedig tűrnek tovább és kere­sik 1 a módot, a melylyel kézzel fog­hatóan bizonyíthassák igazukat. — Eszükbe jut végre, hogy talán a vegytannak hasznát vehetik, mert tudják, hogy a városi urak ezt a tudo­mányt sokszor szeretik, néha azonban félnek is tőle. Hátha megszeretik és megjavítják majd a gymnasium­levegőjét is, miként szeretik sok borral való vegyítéssel megjavítani a sokat dicsért ivóvizet, vagy meg­ijednek a levegő vegyi összetételé­től, mint a keserű medicinától, a mely néha őket szalasztja meg, há akarják, ha nem. Minthogy pedig az igazgató nem a várostól veszi munkájában a pél­dát, hanem a mit egyszer jól meg­gondolt és jónak talált, azt erélyesen és gyorsan végre is hajtatja, azért felkérte az én csekélységemet, hogy Gidró és Serédy tanártársai segítségével alaposan vizsgáljuk meg néhány tanterem levegőjét s tudo­mányos kísérletünk alapján nyilat­kozzunk, neki van-e igaza, vagy azoknak, a kik vele ellenkezőt bi­zonyítanak. uram azonban később lőn csak ; ám sze­retett akkor is. Fehér ruhában voltam, finom, könnyű fehér ruhában ; és min­dig a hajam csókolgatta, annak lett a bolondja az én jó uram . . . fekete volt akkor és hosszú, azóta fehér lett, meg­ritkult . . . — És a vége ? — kérdezem, mikor a beszéd megszakadt. I — A vége ? — ismételte és fényte­len, fáradt szemével a haldokló tűzbe nézett. — A vége ? . . . Az uram aztán beteg lett, ugy jött rá hirtelen; meghalt és magam maradtam. Sokat sirtam. ezt nem élem tul, — gondolám . Mégis túléltem azonban ; megöregedtem, egyedül. A mesének vége; a fehérhajú anyóka kimerülten elhallgat. Valami ugy fojto­gatja a torkom ; sirni szeretnék, sirni. A szemem csupa köny; én halottam, szerelmesem ! . . . Az óra tizenegy felé mutat, a fejem is fáj, lefekszem és egyedül maradok. A szoba kezd kihűlni és álmatlanul, tágra­nyitott szemmel dideregve érzem, mint lopódzik titkon be ezernyi rejtett nyila­son át a hideg, nedves párázata az ut­cáknak. Ráfekszik a mellemre, elfojtja lélekzetem és rémülve érzem a szúró fáj­dalmat belül. Holnap, vagy holnapután csomagolok ; utazom. Megyek tavaszt keresni délfelé, a nap után. Uzon László. VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE.

Next

/
Thumbnails
Contents