Esztergom és Vidéke, 1898

1898-12-24 / 102.szám

örök mosolygó egü Andalúzia bűbájos dalá költői beszélnek, letette hódolatának, szerelmének legszebb virágait az imádott lény lábaihoz s ugy esengett egy biztató, nem : enyhitő szóért. — Ugyan, Gyuri, ne bolondozzék, kacag fel vidáman Louise, hisz épen most mondta a szép VedrŐdyné, hogy maga tudja legjobban az asszonyokat mulattatni, ott értékesítse ötleteit! György le volt sújtva. Egy mentő szó nem jött ajkaira, csak megfogta gyengéden a selyemlágyságú kezecskét s a kétségbeesés tompa elfogultságával vonta ajkaihoz s epedve zokogta: — Louise, édes Louise! VI. Egy keserű csalódás, első keserű csalódás. Hanem azért nem adta fel az élet minden reményét, ábrándját, hisz: Addig virul a rózsa, amig Kelyhén fényes harmat rezeg. Az élet színes illata is elvész, Ha álmunk elveszett, Ábrándok tartják örök ifjúságban Az érző" sziveket. Aranyfényt hintnek sötét utunkra S ringatnak csendesen, Mig végre az álmok örök álma . A halál megjelen ! Margithoz. Mikor, édes, elolvastam Aranyszélű leveled, Azt kérdeztem önmagamtól: Higyjek-e én teneked ? Járok-kelek egymagában Titkos, rejtett utakon ; S egyre kérdem, félve kérdem : Szeretsz-e még angyalom ? S mig töprengek 'ónfeledve : Szerelmet esd a kebel; S lelkem téged a távolban Szép csendesen átölel. Muzsla, december 12. MÜLLER NÁNDOR. SffamseU Ka^oMia**) — Az ^Esztergom és Vidékei eredeti közleménye. — Irta: BRUKNER GYULA. M

AMZELL Karolni egy belvárosi ~ női kalapüzletben üzletvezető volt. Mint kifutó lány és «probirmamzell> kezdte s rövid idő alatt ő ügyelt fel már a bolt kalapot csináló dévaj lányaira. A kis lányok rakoncátlanok voltak s bizony többet kacsintgattak ki a nagy üveges ajtón át a fiatal emberekre, mint a kezükben levő kalapvázára Sok baja volt velük. Mamzell Karolin örökké visszavonultan élt. A férfiakat utálta, gyűlölte, megvetette, kerülte ; mondván : '— A férfiak nyomorultak. Valami igen nagy csalódása lehetett, hogy ilyen visszavonultan élt. A külvárosban lakott, egy siket nénjével. A néninek hajdani időkből tartozásai lehettek, hát az ő nevére ment a lakás, nehogy a néni hiénái elkótyave- j tyélhessék azt a pár kopott bútort. Egy benyilós konyha és egy tágas nagy szoba : ez volt a lakásuk. Kettecskén meghúzódtak a benyílóban; ő az *)Mutatvány a szerző újévkor megjelenő *R~eruzUki> cimü könyvéből. ágyban feküdt, a nénje az asztalon. Ráteritett éjnek szakára egy vastag pokrócot, fölibe az ágyneműt, hát igen jó alvás esett rajta szegény asszonynak. Aztán nem gurult sohasem le ; odatámasztották a két széket. A nagy — igen nagy — szobát három fiatal embernek adták ki. Igen mulatós, jóképű gyerekek voltak. Bernstein, másodéves jogász; Pajor, akinek nem lehetett sehogyse megtudni a foglalkozását, ugy titkolta és Tatarek, a kereskedő-hivatalnok. Jó cimborák voltak. A jogász módfelett szorgalmas. Nyáron hajnali négykor már magolt. Pajort bizonyos misztikus homály derengte át. Örökkké titkolódzott. Hol a szini tanodába volt beiratkozva, (igy mondta) hol vasúti díjnok volt, hol meg azt állítgatta, hogy borítékokat ir egy cimirodának 80 krajcárért. Sohase látták irni. Egyáltalában, ma nem tudta : mit hazudott tegnap s holnap nem tudta : mit füllentett azelőtt. Lézengett. Pénze azért sokszor volt. Honnét ? Nem tudni! A harmadik, a Tatarek : igen közlékeny, mindig előadást tartó fiú volt. Mindahárman együttvéve talán 64 esztendősek valának. Talán kevesebb is; több semmiesetre. Kíki 20 vagy 22. Az együttélésük igen praktikus volt. Lehetőleg minden közös; nem' kommunisták ! A jogasz emlegette, hogy : — Ez a patriarkálizmus. Télen a napos minden reggel hivatva volt a többieket a kellő időben felébreszteni, ha ezt elmulasztotta, akkor az ugy nevezett «tea alap> javára — mindeneste teáztak! — öt krajcárt tartozott befizetni, Tatarek, a kereskedő sokszor igen arrogáns volt. Estenden, a két ujja közé vette, az ismeretlen, vagy legalább is titkos, de leginkább tán csudás eredetű öt pénzt s nagy szemtelenül odaadta Pajornak. Pajor volt a tea-alap kezelője. —- Holnap hivatalos vagyok a krisztinavárosi nagynénémhez ebédre. Fölséges ebéd lesz, tudom, érzem. Oh, én az éjjel arról fogok, arról akarok előre is édeset álmodni. Nem kelek fel korán, nem is keltek fel senkit korán. Itt az öt pénz : hagyjatok aludni, álmodni, ábrándozni édesdeden. Ilyenkor aztán vitát provokáltak. Mi történjék az öt pénzzel ? Forditsák-e a tea-alapra ? Mert ebből az a hasznos dolog következik, hogy többet teázhatnak s ekkor aztán maguk igyekezzenek felkelni. De hátha elalusznak ? Avagy talán inkább adnák át akkor az öt pénzt annak, aki önkéntesen vállalkozik a soronkivüli, honorált felköltő szerepre. Némelykor ketten is akarták ez utóbbit, hát sorsolással döntöttek. Az árvalányka a siket asszony volt. Behívták erre a tisztségre. Mindenképp nagy baj volt, hogy az asszony siketségben leiedzett. Nem hallotta volna a toronyórát, vagy akár a moszkvai nagyharangot, még a vánkosa alatt sem ütni. Az ilyes vitáknak mindig a Tatarek volt az okozója, aidnek, ha kellett: sose, ellenkező esetben: mindig volt pénze. Olykor sok, tüneményesen sok ; néha Öt Forint is. (Ezt nagy bötűvel kell irni,) Ilyenkor kisebb kölcsönöket szokott * eszközölni. > (Igy mondta.) Iszonyúan uzsoráskodott. Bernstein sokszor fenyegetődzött: — Pióca, hallja pióca : föl fogom jelenteni, bizony Isten föl. Bernstein mindig és mindenre hamisan esküdött. Sose jelentette föl. Egyáltalában egy esküjét sem váltotta be, de ezért cserébe, »hosszúnapkor« rettentő ájtatosan verte a mellét és böjtölt Nem volt gentleman, Esténkint a kályha körül üldögéltek, Tatarek mesélt »önkalandokat«. Káprázatosan münchauseneskedett. A három úrfinak két jellemző tulajdonsága volt. Sohasem, vagy csak ritkán volt pénzük és akkorákat hazudoztak egymásnak, mint egy ház. Tudták egymásról, hogy — tódítanak. Azért becsületesek valának, mert nem aljas célokra hazudtak ! Tatarek meséit birkatürelemmel hallgatták. Rendesen irodaviczczekkel fűszerezte, csak ha néha igen messzire talált elkalandozni az igazság, illetve a lehetőség Ösvényéről, csak olykor szokta Pajor megjegyezni: — Tatarek, te nagyon szinezesz ! Bernstein pedig így : — Maga megint anzágol ! A jogász és a kereskedő összeférhetetlenek voltak. Nem is tegeztek egymást. — »Hallja Bernstein*, minden >ur« nélkül. Ez pedig igy: — >maga Tatarek*, vagy olykor magyarosítva: — »maga Tatárt. Vasárnap délután Pajor hegedülni szokott. Istenem : hogy hegedült! Rettenetesen. A hegedűjén csak három húr volt mindig. Azt mondta »g« nem kell. Valójában pedig nem volt »g*-rc való pénze. Ilyenkor a macskák még a hetedik szomszédból is eljöttek. Odaseregiettek az ablakkal szomszédos tetőre s pokoli miaukban törlek ki. Inkvizíciós kvodlibet volt. A siket szobaasszony mindig odaállt az ablakhoz. Nem hallgatni ám, mert hát hiábavaló munkát végzett volna. Csak nézett. A kandur-kontrákra Bernstein azt szokta megjegyezni: — Lám, a hatás! A macska zeneértő ! Abszolúte nem értettek a zenéhez. A nyurga Tatarek mindig elhuzatta a nótáját. Ilyenkor nekidült az ajtónak s majd sírni akart. Azért sose sírt, csak ühmgött. Sokszor évődtek a titkos foglalkozásúval : — Te Pajor miből vetted ezt az uj| frakkot ? — kérdezték, mikor az hazajött az uj fekete ruhában. Az öreg, kopott ruhát nem tudni ilyenkor mindig másutt — talán ott, talán zálogban f — hagyta. Sose hozott neki ujat haza a kecske. Örökösen egy ruhát hordott. Egyszer csak hazajött az újban, az öreg ott maradt ; eltűnt nem tudni : hová. Ez az eljárás nagyon egyenes és okos s az emberevő ujseelandiaknál hasonlóképp nyilatkozik meg, de egy más esetben. Ha az uj törzsfőnök fejébe nyomja a díszsipkát, az előd eltűnik. Hová ? Hát eltűnik ! Megeszik. Tatareknek nem volt fekete ruhája. Azt mondta : nem jut a 45 forint fizetésből. Igaz is. Esetleges ünnepségekre kölcsön adta Pajor ; nem ingyen ám ! Meg volt ennek is a kamatja. Olyankor, mikor visszakapta, hiéna szaglászással szemlélgette a fecskefarkot. Jaj volt a frakktalannak, ha pecsét volt benne ! Tatareken különben a másik kettő minden lehető alkalomkor csípett egyetegyet, A kereskedő ugyanis rokonszenvezett, sőt közlekedett a lakásadóval, inkább talán annak az unokahugával. Miért ? Nem tudni. Majd csak kipattan egyszer. A másik kettő nem szerette sem a siket némbert, sem az unokahugát. Azt mondták : az asszony csalja őket, amivel csak lehet. A petróleummal, fával, szénnel, vikszszel. A lámpában levő petróleumot a másik kettő mindig ellenőrizte: mikor ürül s mikor töltik és hányszor? A pénzt hárman adták hozzá. A kettő sokszor vizet öntött hozzá, hogy többnek lássék. Aztán muszájjott is : rövid volt a kanóc. Persze a bél gyakran elkezdett prüszkölni, ha a fenékre ülepedett vizbe ért és a lámpa kialudt. Ilyenkor Tatarek bömbölt: — Spóroltok ostobák ! Mi ? Tatareknek titkos vágyai voltak. Szabadulni akart az irodából. Önállóság után szomjúhozott. Leginkább egy szatócsüzletet szeretett volna nyitni a belvárosban. Nem volt azonban hozzávaló pénze. Gyakran kijárt a konyhába vizitelni. Megismerkedett a mamzellal. A mamzell már vagy 28 éves lehetett. Arányos testalkatú, nyúlánk, de igenigen szeplős arcú. Korlátolt észtehetségű volt. Az imposztor Bernstein mindig azt hajtogatta: — Olyan ostoba lehet, mint egy strucc. Az egész ház tudta, hogy a mamzellnak a takarékban szép kis rakás pénze van. Vagy ötezer forint. Négyet örökölt, egyet takarított. Mégse tudott férjhez menni. Jólelkű, csendes, szinte Örökösen szomorú, búsbeteg volt. Utálta a világot, mert senki sem nézett reá. Nem volt ugyan semmi személyes ellensége, ő sem haragudott személyesen senkire. De igaz ! Egy ellensége mégis volt, akire viszont ő is ármánykodott, aki elkeserítette az életét, elijesztette a férfiaktól: — a szeplő. Használt ellene boraxos vizet, tejmosást, rózsaolajat, glicerint, creme-celecet, kenőcsöket, mindent-mindent, amit csak a kis kalapos lányok, meg az újságok, hirdetések ajánlottak. Hiába a sók apró és nagyobbacska pötytyel tele volt a két arca pöttyögtetve ; a homloka, az orra köröskörül, egész a füléig. És milyen csúnya, sötétbarna, babszemnyi szeplőkkel ! Mikor Bernstein látta, hogy a szatócsjelölt mennyit ólálkodik a vén lány körül, incselkedett: — Hallja maga Tatár: «valódi mogyoró szeplők nagybani raktára.* Tatarek nevetett legjobban. Másnap azonban elkísérvén mamzell Karolint az üzletbe — addig tolakodott s ostromolta, mig hozzáférhetett — igy szólt: — Milyen jó arcza van Önnek. Pedig igen buta arcza volt. Mondta is volna, mindjárt Bernstein: — »olyan hülye arczií, mint egy fodrászkirakat bábja.* Vele ment egész a Zsibárus-utcza sarkáig. Neki is arra felé volt az irodája. A női kalapüzlet ott volt a sarkon s a csitri kalapos lánykák mindennap kétszer is látták a mamzell Karolint egy idegen fiatal emberrel. »Ej! Ej !«. — csipogtak — >Pedig eddig még soha.* Tatarek csúnya fiu volt. Nagy, szélesen terpeszkedő pisze orral; mindig kopaszra nyírt tarkóval, hosszú kezével és még hosszabb lábaival nem volt valami daliás. A szája örökké mosolyra rángatózott — Bernstein szerint: kérődzött — s minden Ötödik szavánál — Bernstein ezt is megfigyelte — halkan röhögött. Kz az ember volt a Mamzell délezeg lovagja, sárkányt ölő Szent Györgyje. Ez az alak engesztelte ki Mamzel Karolínnak a férfi népség ellen táplált örökös haragját s azt a lemondásteli balvéíeményét, hogy: >a férfi mind nyomorult s gyarló.* Mamzel Karolin boldog volt s déli hazamentében a sarki bénának az eddigi két krajezár alamizsna helyett négyet, majd ötöt adományozott. Ilyen a szerelem, sőt ilyenebb ! Mert mit is tagadjuk : szerelem volt. Eljön egy lovag s a lemondásban öszszetöpörődött, kialudt szivet ismét feléleszti érzővé, lánggal lobogóvá. Szive minden felujhodott érzelmével