Esztergom és Vidéke, 1898

1898-12-24 / 102.szám

— Te tudtad, Eszter ! Eszter felvetette szemét és a kezét visszahúzta. Halkan súgta. — Tudtam. — És hallgatta ? Most már nem volt félénkség a feleletében, csak végtelen szomorúság. — Hallgattam, apám: éretted hallgattam. Hiszen még mindig reménykedtem. Töbhé nem szóltak semmit. Az utcáról behallatszott a kocsik dübörgése, a halavány kék tapétákon futkostak a fekete árnyak. Az ódon, arany cirádás lábas óra megszólalt és megbomlott gépezete valami édeskés olasz ária kopott töredékeit nyikorogta. Akkor gördült be a bejáró puha fakockáin az asszony fogata. Ránk ideges kézzel nyomta meg a villamos csengetyüt. Az inas lelkendezve szaladt fel a lépcsőkön. — Hol jártak Pál ? — A vasútra vittük a méltóságos asszonyt. Ránk közelebb lépett a szolgához. A leány látta, hogy kérdezősködni akar tőle. Heves mozdulattal ugrott mellé és a fülébe súgta. — Cseléddel beszélsz apám! Bertalan megrázkódott, beszívta ajkát és intett kezével az inasnak. Az mély, szinte sértően alázatos meghajlással távozott. Ránk meg visszaroskadt székére. Eszter hozzája csúszott és vállára tette apró kezét. — A kocsit nem rendelte meg nyolc órára, apa! Ránk zavaros szemmel, értelmetlenül nézett reája. —- A kocsit? . . . Minek? — A színházba. Hiszen ma premiere van. Bertalan elképedve hebegte : — A színházba ? . . . Ma ? Eszter! — Elmegyünk apám, Az egész város ott lesz, az egész város minket figyel most. Ne sajnálkozzanak rajtad, ne sirassanak téged. Kacagni, fecsegni fogunk, mint a többiek. Majd sírunk idehaza . . . Meleg, édes csöngéssel szakadtak le a szavak keskeny, szűzi ajkáról és mikor kiegyenesedve, kipirulva büszke fejvetéssel apjára emelte magas, nemes homlokát, a Ránk vér diadalmas örömmel pezsdült meg Bertalan elzsibbadt ereiben. Felugrott székéről, a régi erős, hatalmas Ránk volt újra, a ki beszélt. — Nem fogunk sírni, Eszter. Hiszen nekem leányom van; erős, szép, büszke Ránk-leány. Én nem vesztettem semmit. Es szinte félve szorította erős, égő ajakához a gyönge, törékeny, utolsó Ránk-leány hideg, sovány kezét. mm\ mm\ mm\ mm\ mmí mmt mm\ mm\ mm\ mm\ mmi. iÉí mmi mm\ mmí Az öngyilkos is abban a hitben emészti el magát, hogy lesz feltámadás. Irigy vagyok . . . Irigy vagyok az emberekre, Mert köztük nincs, ki ugy szeretne, Mint én tégedet . . . Anynyit szenvedek / . . . Ha férfi szemmel megcsodálják A külsődet, vagy lelked báját: Félek, hogy tisztaságodat Megsérti szem, vagy gondolat. Irigy vagyok minden virágra, Mert az nézésedet kiállja. De ha rám veted Égő nagy szemed: Érzem szivemnek dobbanását, Minden csöpp vérem nyargalását S félek, hogy egy ily perc alatt Egyszer csak szivem megszakad! Irigy vagyok minden kavicsra, Lábacskád azt szét nem tiporja ; De ha kis kezed Érint engemet'. Érzem, megszűntem ellentállni S vágyad ha eltudom találni, Melyet titkolsz, mert szertelen : Embert ölök, csak meg legyen ! KÁLLAY SÁNDOR. Árvább az anya' aki a gyermekét gyászolja, mint a gyeriT.ek, aki az anyját siratja. Könnyebb az oroszlánt lelőni, mint a legyet. Aki tudatlan s nem tudja,hogy tudatlan, az balga: kerüld öt; aki tudatlan és tudja, hogy tudatlan, az szerény : oktasd őt ; aki tud valamit, de nem tudja, hogy tud, az nincs ébren : keltsd fel őt álmából; aki tud valamit s tudja, hogy tud, az bölcs: kövesd öt! Ha anyák nem lennének, sokan megutálták volna az egész női nemet. — Az „Esetergom és Vidéke" eredeti közleménye, Irta: JAMBIUK ISTVÁN, I. EZDETT arra az álláspontra emelkedni, amelynél az ember tiszteli embertársaiban a szerelmet. Nem mintha lelkét érintetlenül hagyta volna minden nemesebb érzelem s az hasonló lett volna a bretagnei partok zord szikláihoz, melyeknek vállain még a moh sem bir tenyészni, hisz lelke gyöngéd volt és érzékeny. Már elemi iskolás korában érzékenységben valósággal ellágyult „A szegény festesz történetén" s viharos zokogásba |«tört ki, midőn áz antwerpeni festő ifjú azon kétségbeejtő helyzetéhez jutott, ahol az reményvesztetten felsóhajt: „Ha ez a képem nem sikerül, szobafestő leszek." Az élet iskolájában később is sok borús órát szerzett neki ez az érzékeny kedélye. Azért fejlődött ki filozófus lélekké. Nem olyan szimuláns, szenvelgő filozófussá, ki az ó, közép és újkor megátalkodott bölcselőinek eszmém szeretett ringatózni, kit aztán a hiúságon alapuló ábrándozás önző egoistává tett, s kinek ajkszélein örökkön ott játszik a hangulatot deprimáló életunalom. Ámbár némi életunalmat állandóan visszatükrözött hol derűs, hol borús kedélye. Ami nem is csoda, hisz huszonkétéves korral meglett férfihez illő tapasztalatokat szerzett, ott járt a bűnök ós erények tömegében, ahol az erény számára göröngyös, keskeny, meredek ut van kiszabva s mellette mindenütt a bűnök bűvös, csábító, illatos ligetei. Csak utána kellett volna nyúlnia, ha azt óhajtotta volna, hogy egykor elmondhassa : — Nincs rózsa a gyönyör kertjében, melynek nem szívtam illatát s csupán az élet mézét loptam. Ám a boulevardok zajában, az anyagi lét minden fázisában, a művészetek esodálása közben, de az élvezetek közepette is, melyek határai benyúltak a kuliszszák hátterének csábító, rejtelmes világába, az orfeumok illaterhes légkörébe, megőrizte lelkülete integritását s mind ez nem rontotta le benne az örök ideált. Hozzá tudta egyeztetni lelkületéhez a környezetet, pajzánkodott a vigadókkal, osztozott a bánat lehangoltságában. Nem tartózkodott Horáczius óvása dacára az asszonyoktól, de az önként kínálkozó élveket visszautasította s igy — minden igénytelen külseje dacára mindig érdekes volt, kiről a tin de sieclenek egyik csinos asszonya azt mondotta, hogy „Györgyöt, ezt a csúf fiatal embert, férjül választani nem, de lehet nagyon szeretni." II. Igy vált meg az úgynevezett világ zajától. Az a félkörképü hegyek által körülvett drinaparti kis város nagyon negatív képe volt az előbbi viágnak s ugy tűnt fel, mint egy Lessueur remeke főié festett „őszi hangulat." A rózsaszínű mámorban eltöltött fél évtized ragyogó emlékei ott vibráltak már-már közönybe merült lelke előtt, de nem csalogatták vissza, sőt titkos vágyat ébresztettek azután a megnevez hetién ideál után. Egyhangú napjait egy szerény közhivatalban töltötte, hol a helyzet kényszere gondolatait, melyeket papírra vetnie kellett, vonalak közé szorította s szellemét lenyűgözte. Nem tudott megbarátkozni azzal, hogy oly dolgokkal kelljen foglalkoznia lelkének, amelyek ezt legkevésbé érdeklik s hol mindennap csak zolai tapasztalatokat szerezhetett. Hanem sokáig nem tartott ez a gyűlöletes, lélektompitó állapot. A sarokház fehérkeretü ablaka mögött, hol mindennap elhaladnia kellett, egy reggel a polgárias pelargoniumok, rezedák és fuxiák között egy sötét fürtű, kedves főt pillantott meg. Csak egy másodpercre. Aztán eltűnt, de a látomány ely élénk volt, hogy másodízben arra jártában már fürkészve tekintett az ablak virágai közé, amelyeket bár hónapok óta rótta a kövezetet alatta mindennap, még eddigelé észre sem vett. Ideges türelmetlenséggel járt el ismét hosszú ideig a virágos ablak előtt, amelynek virágai mögött hasztalan kereste a szép Louise bűvös alakját, kinek látása kizavarta mindennapi flegmájából. De midőn újból megpillantotta, akkor egyszerre átérezte, hogy talán ez a tekintet fogja megmérgezni életét. Az ablak előtt elterülő piacnak, hol atyjának a tekintélyes kereskedőnek forgalmas üzlete volt, ott mosolygott bohó változatban az az életvidám arc, mely üdébb volt mint Sirász rózsaberkei s kacagtak dévajon a csillagtüző szemek, melyeknél szebbekről tán a csábosszavu olasz költök sem zengettek, mig az illatos hollóhaj kacéron omlott alá a saaróni liliomnál fehérebb vállakra, bár azokat a sötétpiros blouse ízléses fodrai fedtek el a kíváncsi tekintetek elöl. Az egész jelenség olyan megkapó varázszsal hatott Györgynek eddig az ily behatásoktól érinthetlen lelkületére, hogy: e naptól fogva úgyszólván egészen megváltozott. Szó sincs róla, hogy előnyösen. A hivatalos teendők, amelyeket előbb, habár kelletlen pontosságai elvégzett, sokat szenvedtek s az íróasztal mappáján az obligát tintafoltok között lángoló verssorok s gondolatgyöngyök jelentek meg. A beadványok fölszerelve sohasem kerültek a referensek kezébe s a helyes betűk helyett a fascikulusokra legtöbbször az L betű íródott. Az általa fogalmazott előadói tervezetekből sokszor szakaszokat kellett kihúznia a hivatal főnökének, ki egyik másik közigazgatási referádát azzal a megjegyzéssel adott vissza: „nem regényt írunk, sem novellát." Természetesen a legényszálláson is megváltozott minden. Az ablakokba, a csibukállvány helyére hyacint és amarant ültetvény kerül. Az asztalról száműzve lett a Darvin: „Az ember származása", a Rousseau „Társadalmi szerződése", helyüket a novellisták és költök legfrissebb kötetei foglalták el s leltek legszorgalmasabb olvasóra benne, amelyek éjente is csodás álomba ringatták a közönyössé válni indult lelket. Hát még azután, hogy megismerkedett vele! Most gondolt csak arra rémülettel, hogy mily könnyen akart elhibázni egy életet, amelynek utolsó lobbanása talán egy kihűlt vulkán egyhangú, gyönge moraja lett volna. Szerencsésnek érezte magát a bájos Louise lebilincselő társaságában, midőn közvetlen gyönyörködhetett e beszédes ajkakban, amelyeknek nem kellett mosolyogniok sem, hogy csábítók legyenek s ha olykor megszoríthatta azt a puha kezecskét, amely bársonyosabb volt, mint Lancret és Boucher szinraj zai s szívhatta mámorosan a methelni selyemmel vetekedő hajának finom illatát. Es ilyenkor ittas lőn a szive a boldogságtól s gyakran önfeledten tapadt tekintete vonzó kellemeire, melyeken ott ragyogott szeretetreméltóságának drága himpora, Es igyekezett napról-napra fokozottabb erővel, hogy meghódítsa magának azt az édes teremtést. Nem áltatta magát, érezte, bogy külső előnyökkel nem rendelkezik, hogy egyedül a lelkülete az, amely tud hódítani, a modora, a szellemi énje az, amely képes lesz megszerezni annak a feltalálni vélt ideálnak lelkületét. Átérezte azt is érzékeny tapintata, aminthogy az árnyékba szorított virág is megérzi az éltető napot, hogy annak lelkülete is a szellemi erő fenséges hatalma alatt áll, hisz minden alkalommal csodálva szemlélte léleknemességét, az istenség égi lehelletét. De soha egy mozdulattal, egy szóval sem engedett meg magának olyat, ami túl menne a mély hódolaton eszményképével szemben s ami az érzelem világba vezetne. Nem akarta. Pedig sokszor túláradt a szive, ha epedő pillantással tekintett reá. Ott uralkodott telj hatalommal ábrándjainak rózsafelhős egében s varázsolta álmai virágos kertjeit tündér-ligetekké. Lomb ha rezdült, szellő, ha lebbent, mind csak az ő édes nevét suttogta s napról napra gyakrabban szálltak feléje epedő sóhajai. Mégis azt hitte, hogy megnyerte, ha nem is vonzalmát, de rokonszenvét. A társalgás, amelyet vele folytatott, arról győzte meg, hogy szabad remélnie, nyájassága s kedvessége, melylyel olykor boldogította, csak élesztették a már emésztő lánggá magasult hőt. Nem vette észre, hogy ez Louise lelkületének szeretetreméltóságából folyik, melyet mindekire árasztott finom lelkülete, ki nem tette magát társaságára érdemetlenné. III. A turisták tavaszi mulatságán történt. A „héthárs-patak"-jának a természettől is pazarul díszített ligete ezúttal újból ragyogott a rendezőség fáradság nem kimélŐ leleményességétől s a természeti és mesterséges világítás elegye misztikus fény szórt a ragyogó társaságra. Ott volt a kis város minden szép asszonya, lánya, hogy a tavaszon először élvezzék a táncz mámorító örömeit hol minden bokornál, minden gloriettnél és lugasnál egy-egy idyll emléke lebegett, habár titokban is, a vidám csoportok fölött s a tánezoló párok sokszor tört remények hullott rózsaszirmai között lejtettek. Alkalmat keresett György is, hogy túláradó érzelmeit kifejezésre juttassa, hisz nem bírt már szivével. Es elkezdett neki azon a nyelven beszélni, amelyen az