Esztergom és Vidéke, 1898

1898-10-27 / 86.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M^SlJele*Úk Vasárnap és csütörtökön. JSLŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Szécl^eqyiHtér, 330. szánj. ~SH Kéziratot nem adunk vissza. A lebujosok. Esztergom, október 25. Ismeri őket mindenki. Ugy a benszülött, mint az idegen. Aki csak kis idő töltött városunkban, az utcán megfordulva, tudja, kik ők. Városunk speciesei, amely speciesre azonban nem lehetünk valami nagyon büszkék. Reggeltől estig az utcán lézengenek ezek a dult , arcú és még dultabb ruházatú topongyos alakok s mig délelőtt sietnek házról-házra, hogy az utolsó kikészített krajcárt ne vigyék el előlük, délután spirituszszal telítve, dülöngélnek egymásután. Ezeket a henyélő, lusta heréket akik jobban irtóznak a munkától, mint az Ördög a tömjénfüsttől s éppen ezért nem dolgoznak semmit, hanem egész napon isszák a pálinkát s ha már a sárga földig, az utolsó Összekoldult fillérig leisszák magukat, akkor ocsmány, bűzös odújukból kimásznak az utcára és a legforgalmasabb pontokon süttetik hasukat, — ezeket a heréket a közönség engedi élni, engedi naprólnapra jobban szaporodni s éppen nem tesz semmi lépést az iránt, hogy e rut, arcátlan had magostó kiirtassák. A hova csak nézünk, ott találjuk őket. Városunk legnagyobb terét: a Schéchenyi-teret ép ugy ellepik, mint rendes állomásaik vannak a vízivárosi Ferenc József-uton, kiváltképpen a Bazilikába való feljáróig. Akárhányszor ott nyújtózkodnak a gyalogjárókon s nekünk — a rettenetes piszok láttára — félve, óvatosan, de felfordult gyomorral kell mellettük elsuhannunk. Ha pedig idehaza van a főpásztorunk, ott ólálkodnak mindég a palota körül, keleti képet szolgáltatva a jótékony főpapnak, de annyira keletit, hogy nem csodáljuk, ha iparkodik minnél ritkábban látni azt. Közegészségügyi, szépészeti, rendészeti s egyébb sok más tekintet miatt is kellene mielőbb véget vetni ennek az állapotnak. Hiszen ennek a rut hadnak minden egyes tagja, állandó melegágya a legtöbb fertőző betegségnek ! Eltekintve attól, hogy közelségük az ember testét és lelkét inficiálja. Természetesen, ha e nyavalyát gyógyítani akarjuk, úgy első sorban annak gyökerét kell kiirtanunk. A j gyökere pedig ennek az undorító ' nyavalyának, amely városunkat anynyira elcsúfítja, az a sok lebuj, ahol a lebujlakók gárdája a testüket és lelküket ölő pálinkát szedi ma!

gába. E pálinkás lebujok megrendszabályozásával kellene a dolgot j megkezdeni. Hiszen a törvény intézkedik arról s súlyos büntetéssel sújtja azokat, akik a részeg embernek italt . adnak. Már pedig a lebujok ven, dégei permanens részegségben szentednek. Reggeltől-estig nem látunk mást ez odúkban mint részeg, lármázó, deliráló embereket, akiknek I azonban a lebujtulajdonos az italt mégis kiszolgálja. E lebujtulajdonosokkal tehát a törvény egész szigorát kellene éreztetni s meg vagyunk győződve róla, hogy a szigorú fellépésnek foganatja volna. Mindjár megritkulna a lebujosok díszes gárdája, kik minthogy vagyonnal ugy sem bírnak, munkájuk után pedig semmit sem keresnek, csak koldulás, vagy pláne bűnös uton-módon juthatnak ahhoz az összeghez, amelyen a testüket-lelküket irtó szeszt vásárolják. A mi pedig magukat a lebujlakókat illeti, azokat, ha máskép nem lehet, hatóságilag kellene kényszeríteni a munkára. A személyes szabadság fogalma kizárja azt, hogy erőteljes, javakorú emberek, mint a milyen a lebujlakók legtöbbje, egész életükön át tétlenül éljenek, mit sem dolgozzanak, hanem a város csúfjára, mámorosan és toprongyosan az utcákon szédelegjenek. A személyes szabadságot csak addig kell tisztelni, míg valaki kötelességét teljesiti s dolgozik. Azonban azt, hogy egyesek, akik képesek, dolgozni, a társadalom terhére renyheségben töltsék el idejüket s más becsületes, munkás emberfiának egészségét, biztonságát és erkölcsét veszélyeztessék, ezt nem kell, de nem is szabad elnézni. Ezeket az elemeket munkára kell kényszeríteni ! Végeztesse velük a város a közmunkát! S ha más Az .Esztergom és Vidéke" tárcája. Édes anyám . . . Leszakított a forgó szél Édes anyám kebléről, Elsodort a nagy távolba, Hirt sem hallok senkiről. Messze földön, a távolban Mindég arra gondolok : Jobb volna hol, édes anyám, Edes apám nyugosztok ! Esztergom, 1898. I. 12. K. K. én anyám. Az én anyám galambősz szelíd asszony, Arca redőtlen, haja hófehér, De ősz hajának minden ezüst szála Virágfakasztó májusról regél. Szegény varrónő volt az én anyácskám, Dolgozgat most is, ősze alkonyán, De a vidéken most is azt beszélik : — A legszebb asszony ő volt hajdanán. Ha néha-néha sétáltunk az utcán S egy piílanatra nem nézett felém, Szent áhítattal néztem fel reája, Oly büszke voltam az anyámra én. A kis város, hol iskolába jártam, Az ősz varrónőt mest is ismeri, S tudjátok-é, hogy polgármesterünk is Kezet csókolt akárhányszor neki ? Ö dolgozott napestig fáradatlan S én soh'se szűntem tőle kérdeni; A többi fiuk anyja soh'se fárad, — Mért kell dolgozni éppen ő neki ? Olyankor aztán felkapott ölébe S áttört a könny mosolya hajnalán. Zokogni kezdett görcsös zokogással . . . Ah, igy nevelt fel engem az anyám ! Szentessy Gyula. Anyám halála. — Az ^Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Irta: TOLSTOJ LEO. Április 25-dikén Moszkvából fáradtan érkeztünk haza Petrovskoba. Atyám egész uton nagyon levertnek látszott, főleg mikor Volodía kérdezte tőle: — A mama igazán beteg ? Atyám szomorúan nézett reá és igen-t bólintva fejével, egy szót sem szólt. Mennél közelebb értünk, annál szomorúbb lett, szemei kónyezrek s a kocsiból kiszállva remegő hangon kérdé a vén Phoeától: — Hogy van Nathália Nicolajewna ? A jó öreg szolga, ki lélekszakadva futott kocsinkhoz, végignézett rajtunk: gyermekeken, lesüté szemét, kinyitá a benyiló ajtaját és halkan felelt: — Egy hét óta nem hagyta el a szobát, Milka, a hű eb, amint később hallottam, mióta anyánk megbetegedett, éjjelnappal vonított, de örömmel ugrott fel apámra s kezeit nyalogatta. Apám eltolta őt s anyám szobája felé tartott, amelynek ajtajánál megállt. Mielőtt a kilincshez nyúlt volna, keresztet vetett magára. Ebben a percben Mimi, vörösre sírt szemeivel, a folyosó felől futott felénk, apám karjaiba borulva : — Oh ! Istenem ! zokogott kétségbeesetten. Azután látván, hogy apám az ajtókilincset fogja : — Nem' lehet erre bemenni, — a másik ajtón, zokogta. Oh, mily kinos benyomást tett mindez gyermeki képzeletemre, melyet egyszerre megkapott a szerencsétlenség előérzete ! Tehát a folyosón át mentünk anyám szobájába. Apám félve nyitotta ki az ajtót, lábhegyen és visszafojtott lélekzettel léptünk be, Az ajtótól balra két ablak volt pokrócokkal elsötétitve. Nathália egy alacsony széken ülve, szemüveggel az orrán, kötött, s nem jött minket megcsókolni, mint máskor, csak felkelt, szemüvegén át reánk nézett s nagy könyek csurogtak végig ráncos arcán. Feltűnt nekem, hogy mindenki elkezdett sírni, amint bennünkett meglátott — mig azelőtt egészen nyugodtaknak látszottak. Az ajtótól balra különféle ellenző állt, és egy kis asztal tele orvosságos üveggel. I Egy nagy karszékben a doktor ült és ' szundikált. Az ágy mellett egy feltűnő szépségű, ' világos szőke fiatal leány állt fehér ruhában. Feltűrt ujakkal, hófehér kezeivel | rakott jeges borogatásokat anyám fejére, 1 kit én onnét, ahol álltam, nem láthattam. | Ez a leány volt a »szép Flamonde*, | kiről anyám leveleiben beszélt s ki később oly nagy szerepet játszott családunkban. Belépésünkkor levette kezeit anyám fejéről, végigsimította ruhája ráncait, azután apámnak súgta : — Nincs eszméletnél. Szivemben metsző fájdalmat éreztem, és mégis akaratlanul észrevettem a leg; apróbb csekélységeket is. A szoba sötét és meleg volt, telve Eau de Cologne, ' menta- és a Hoffmanncseppek szagával. ' Ez utóbbi ÍŐleg annyira bántotta idegei| met, hogy azóta nemcsak, ha e cseppek I szagát érzem, de hacsak azokra gondo1 lok, képzeletem a fullasztó levegőjű, söI tét szobát s annak legkisebb részleteit ' elém varázsolja, s újra átélem azokat a ; borzasztó perceket, amelyek örökre lelkembe maradnak vésve.