Esztergom és Vidéke, 1898

1898-07-31 / 61.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET

4

* HIVATALOS LAPJA. M

e

éJ

e

l

er

Ük Vasárnap cs csütörtökön. jlLŐFIZETESI ÁRAK 1 Egész évre — — — — 6 M — kr. Fel évre - - - — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hoYa a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Széclfer^yi-tér, 8so- szánj. Kéziratot nem adunk vissza. MgKörjegyzőink érdekében. Esztergom, július 30. Körjegyzőink érdekében és részben nekik akarjuk ezt a* néhány szót elmondani. A körjegyzőkről, akik állásának fontosságát, ahogy az egész országban, ugy nálunk is csak kevesen fegják fel, mert nagyon kevesen birnak homályos sejjelmével is annak, hogy mi légyen a közigazgatás roppant gépezetének az a szerény, de felette szükséges kereke, csavarja, avagy pántja, amelyet mindennapi néven körjegyzőnek neveznek. A nagy tömeg csak annyit tud, hogy ajegyző adót szed és fegyelmit is kaphat. Az elsőért gyűlöli, az utóbbi elérésére ravasz csalafinta saí is mindent elkövet. Nálunk — uti multae figuráé docent — épugy, mint másutt. Ezekkel ellentétben mi körjegyzőink érdekében akarunk néhány szót szólani. Parlamentünk 1867-től neki feküdt a törvények megalkotásának s olyan nagy ügybuzgósággal dolgozott, hogy immár tekintélyes könyvtárt képeznek azok a számtalan kötetek, melyekben a magyar törvények és kormányrendeletek összegyűjtvék. Szóljanak e törvények és rendeletek adózásról, törvénykezésről, közigazgatásról, katonáskodásról, vadászatról, halászatról, phyiloxerairtásról, vagy akármiről: a végrehajtás rendjén okvetlenül és feltétlenül a jegyzőkig jutnak. Ha figyelemmel kisérjük az életbeléptetés, a végrehajtás és alkalmazás egész folyamát; kiderül, hogy a jegyzők azok a közegek, akik nélkül nem élnek a törvények, ők szerepelnek mindama viszonyokban, amelyek az állampolgár és az állam között fenállanak. Maga e körülmény eléggé illusztrálja, hogy mily rendkivüíi igények emeltettek a közigazgatás ama szerény közegével szemben, akik hivatalos cime községi, — va

gy körjegyző s akik mégis keze-lába a magyar adminisztrációnak, akik nélkül ma se születni, se élni, se meghalni nem lehet. Az emberi létezés egész világában van dolga és hatásköre a jegyzőnek s igazán csak csodálhatjuk, hogy az a rengeteg munkakör, melynek határozottan szegényes díjazása ugyancsak nem csábító : de rék jegyzői karunk nagy erőfeszítése folytán, rendezetlen kaoszszá nem omlik össze, hogy romjai alá temesse az államot, amely — ugy látszik — egész máig szegény arra, hogy az adminisztrációnak ezer, komplikált szálait kezelő közegeket biztos és rendszeres módon lássa el javadalmazás s okszerűen ossza be hatáskör tekintetében. Vármegyénk jegyzői kara is — a köségektől származó és elenyésznek csekély díjazás mellett, amely az ország Összes vármegyéinek legcsekélyebbjei közé tartozik — valósággal végrehajtó közege az állami adminisztráció minden ágazatának. Leroskad a töménytelen munka és a felelősség súlya alatt, és leroskadva is dolgozik. És mindennek dacára vármegyénk jegyzői karáról általánosságban csak elismeréssel lehet szólani, oly komoly munkás, oly tisztességes, oly kötelességtudó, hogy szigorú felsőbbsége is meg van elégedve vele. A Zachariás-féle elemek Esztergommegyében talajra nem találnak: maga a kar nívója teszi lehetetlenné existálásukat. A törvény a csekély községi javadalmazáson kivül, szabályszerű díjjegyzék mellett, szabadságot ad a jegyzőnek bizonyos magánmunkálaíok elvégzésére. Valóban csak azok díjazása teszi lehetővé, hogy a közigazgatás e fontos tényezői valami módon — becsületben — v

^gig éljék az életet, mely lázas munka közepette zajlik le s amelynek pihenésre szánt óráit kell fordítaniok arra, hogy a törvény által megengedett magánmunkálatok elvégzésebői szegényes tűzhelyén lángra lobbantassa a zsarátnokot. . . . Es épp most képezi átvizsgálás, megvitatás tárgyát egy javaslat, amely azt célozza : hogy a körjegy\\ .Esztergom és MM tárcája. Esztergomtól Koritnjiczáig. — Az «Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Koritnyicza, 1898. július 27. Kedves Szerkesztő Barátom ! A hitvesi szeretet, meg az egészség utáni vágyakozás elszalasztott engem is Esztergomból, s most fenyőkoszoruzta óriási hegyek aljában, balzsamos, valósággal ózondús levegőtől körülvéve irom levelemet abból a jó szándékból, hogy talán sikerül másokkal is megkedveltetni ezt a kis földi paradicsomot, a nagy alkotónak ezt a csodás teremtményét. Kezdem azonban előröl. Július 25-én d. e. 9 órakor ültem fel Párkány-Nánán az úgynevezett zsolnai gyorsvonatra, szidtam a sorsot, meg a vasúti kalauzt, hogy oly kupéba gyömöszölt be, melyben egy haragos dada, egy 11 hónapos, me

g egy 3 éves gyermek, meg a mama foglalt helyet. Később azomban, mikor körülnéztem magamat, hogy a kupéban mégis csak Öten vagyunk és igy elégséges hely jut számomra is, kezdettem megbarátkozni a helyzettel, annál is inkább, mert a gyermekek többnyire a folyosón játszadoztak, én tehát neki adhattam magamat a boldog gondolkozásnak. Meg kell jegyeznem, hogy a vasúti kocsik kétségbeesésig telve voltak, és Érsekujvárott az első megálló helynél még egy csomóval többen lettünk, azaz hogy többen lettek, mert csak most vettem észre hogy a sorsnak nagyon is kegyeltje vagyok. A vasútra szálló sokaságból nekünk is jutott volna még egypár, hanem a mama, na az nagyon gyakorlati egy asszony volt, mert minden állomásnál, — pedig Rózsahegyig ugyancsak sok helyen kell a vonatnak megállania, — ölébe vette apró gyermekét s oda állt vele a kocsi ajtajába, a feltolakodó utasok dacára annak, miszerint látták, hogy kupénkban még volna hely, hanem a gyermek olyan volt szemükben mint az ör[dögnek a szentelt viz, mentek tovább, kárba veszett még a kalauz unszolása is, én pedig mosolyogtam ezen a praktikus fogáson. Hanem az a példaszó : >A mi késik, nem múlik«, rajtam is beteljesedett, a kis apróság egyszer csak megharagudott, de nagyon, s lett olyan sirás, melytől én szerettem volna megszökni, s végre is jónak láttam a folyosón elhelyezkedni, ennek pedig az a kellemes következménye lett, hogy élveztem a száguldó vo • nat által átszelt vidék gyönyörűségeit. Galántától Rózsahegyig a természet csodás alkotásai tárulnak szemeink elé. Lipótvárt elhagyva, az Erdődiek Galgócz vára áll egy meredek sziklatetőn, büszkén hirdetve még romjaiban is a rég mult időket. PŐstyénnél jóformán megfogyatkozott az utasok száma, — még pedig ezeknek is az öregebbje, — lassú léptekkel távozva, — hogy az egykét heti kura után, — visszaszerezzék a legalább is egy évre elégséges járó képességet. Pőstyéntől Vágújhelyig rónaságon vágtat tovább gőzmasinánk, innen kezdődvén valósággal az a gyünyörü hegyvidék, melynél szebbet, változatosabbat messze földön kell keresnünk. A Vágfolyó mellett meredeken felnyúló csodás kinézésű sziklatetőn látjuk romokban hevet ni Beckó várát, láttára eszünkbe jut a zsidók szerencsétlen sorsa Egyptomban, amint keservesen véres verejtékkel hordják egybe a követ, hogy kényuruknak megcsodált palotát emeljenek. Innen kezdődik ugyancsak a játéka Vág folyóval, mely majd élőnkbe áll — mintegy kényszerítve arra, hogy hátára hidat emeljünkt, mert különben túlsó partjára át nem ereszt, — majd pedig egy vonalban szalad, a nélkül hogy meg foghatnád, ily kellemes játék mellott érünk be Trencsénbe. Trencsén, romokban heverő várával, a Vág partján emelt emeletes szép, igazán Ízléses házaival, üde zöld gyümölcsfáival kellemesen ható vasúti mozdonyházával művészi ecsetre váró képet tár elénk, és a mi még kellemesebb meglépést szül, hogy a vendéget, szülőt gyermeket, rokont váró közönség ott az indóház előtt édes magyar nyelvünkön üdvözli a jövevényt; észre sem veszi az ember, hogy tulajdonképen, magyar érzés és szivre valló, derék tótajku testvéreinkhez érkeztünk. A mi ezután jön, az a természetnek igazán csodás alkotása. Folyvást futunk, kanyarodunk a Vág partján, majd élénkbe áll egy égig nyúló hegy, a mely mintegy parancsolólag mondja, hogy eddig és netovább és Íme, mig a felől gondolkozunk, okoskodunk, hogy merre is fogunk kilábolni ebből, tüzethányó lovunk egyet sivit s meglepetve veszszük észre látó érzékünkkel, hogy nem látunk semmit, pokoli sötétségben vagyuk egy perczig, ezt a kis félelmet azonban bőven kárpátolja az ismét élénkbe táruló csodás látvány. Az alagút elhagyásával mintha új világba jutnánk, mellettünk rohan el a Vág vize, hátunk megett az égbenyúló hegység ózondus levegőt lehellő sudár fenyőfáival, majd a második alagutat is elhagyva, néhány rövid percek leforgása után az emberáradattól nyüzsgő Zsolnán, annak pályaházánál találjuk magunkat. Itt a vonat huszonöt percig várakozik, mi pedig — miután délután két órára jár az idő — sietgnk eleget tenni a gyomor parancsának. Elvezek szemlélve azt a sok utast, a mint egymás elöl a helyeket elfoglalják, természetesen mindegyik azzal a gondolattal ül le : Jaj, a vonatról valahogy le ne késsek, s ezt tudják is már a fizető pinczérek, mert nem az utas, hanem maguk kiabálják, fizetni, nehogy egy utas is fizetetlenül ugorjék fel a már lassan tova haladó vonatra. Hogy tovább hogy volt, legközelebb. Ali.