Esztergom és Vidéke, 1898

1898-07-07 / 54.szám

^

SZTTí

Si

^

^

y^H^ y|^^^^^^ AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. IVÍegjelen^k Vasárnap és csütörtökön. ELŐFLZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre - - — — — 3 frt — ki;. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. ÍVVAS szám Ara- 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁlrMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Széchenyi-tér, 830. szán*. Kéziratot nem adunk vissza, néAz elpattanó húr hangja. — Megyei tisztviselők mozgalma. — Esztergom, július 6. (y.) Mikor a teljes nagy zenekar leglendületesebb módon működik s egész erővel fogja és tartja hatása alatt a hallgatók figyelmét, a zenei effektus tetőpontján, az összhangzatos hangok zajos versenyében is egyszerre mindenki meghallja azt az aránylag csekély hangot, melyet a hegedű egy elpattanó húrja ád. Az idegrendszer egész vonala villamos ütést érez e hangra, koncentrált működésben adván meg a villamos csengetést az agy pillanatbenyomásainak felkeltésére : >baj történt, húr szakadt*. S abban a pillanatban ennek az érzésnek tudomásvétele uralkodik a felrezzenő figyelmen. Mert abban az elenyészőleg jelentéktelen hangban annyi a megrendítő közvetlenség, a szivhez-szólás, az elkeseredés, a könyörtelen erély, szóval az igazság, hogy mellette minden költemény és művészet abban a pillanatban háttérbe szorul s csak ez az egy hang dominál. Az elpattanó húr hangja gyakran megüti fülünket az élet másféle folyásában és jeleneteiben is. Es mindannyiszor ugyanazzal a hatással. Mindannyiszor az a megdöbbenő tudat és érzés jelenti magát ilyenkor bennünk, hogy: »az igazság szólalt meg, figyelem !« A naturalizmus kendőzetlen arca, mesterkéletlen, elsimitatlan hangja, fény mellé árnyékot vető ereje mutatja be ilyenkor a valóság képét, mely megrázza ilyen esetekben egész valónkat. Egy körlevelet kaptunk a mai postával s a hagyományos előítélettel kezdtük olvasni, mint már szokás a körleveleket. Az eleje szépen okoskodik a megyei állapotokról s egypár bekezdés után — mintha maga is megunta volna már a konvencionalizmust — felpattan a következőkben : > Nagyméltóságú Miniszter Ur ! A társadalmi nyomor kérdései nemcsak az utca szemetje közt, hanem mindenütt felvetik hydrafejüket, ahol a munka és létminimum elnyerésé nincsenek arányban, stb.« (Alább olvas' ható a maga egészében.) Mikor az egész bekezdést végig olvassa az ember, azt a hangulatot és hatást érzi, amit az az elpattanó úr hangja kelt. Ez kemény beszédkíméletlen, erélyes, sivító, de rideg valóság. A teketóriátlan igazság merész kipattanása, mely le markolja magának a figyelmet. Nálunk is különösen, ahoi a megyei tisztikar tényleg a leggyengébben van dotálva és a dotáció megjavítására tett kísérlete ismételten eredménytelen maradt. Menjen tehát a körirat, ahova szánták, az összes vármegyék tisztikaraihoz s onnan együttes pecsét alatt a ministerhez, hallja meg ő is ezt a hangot és hallja meg az ország is. Győrvármegye küldi körlevelét az ország többi vármegyéihez a tisztviselő fizetések rendezése dolgában. A körlevélhez a felirat szövege is csatolva van. Ez a felterjesztés egész terjedelmében következőleg hangzik : Nagyméltóságú Miniszter Ur! Köztudomású dolog, hogy az állami közigazgatás munkáját teljesítő gépezet, amelynek működésétől az állami élet legsürgősebb mozzanatai függnek : á vármegyének tisztviselőkara. Az alkotmány hajdani védbástyáiból a modern közigazgatás vidéki gyúpontjai váltak, kötelességükké lett az állami administratró teljesitéses az autonómia még megmaradt hatáskörében, de állami közélet érdekében : megoldandó feladatok végezése. Exellentiád, aki szintén ezen tisztikarból lépett a politikai pályára, legközvetlenebbül tudja, hogy minő viszonyok közé került a vármegyei rondszer megváltozásával az egész ország tisztviselő serege s minő viszonyok közt vállalt ilyen tisztviselői hivatalt az uj nemzedék; megtartva a régi rendszerből annyit, amennyi a parlamentáris állam kormányzati hatalmát nem csorbította, vállalkozva az állami igazgatás közvetítésére: minden megtörtént, ami egy átmeneti időszak jellegét adja, csak egyről nem történt gondoskodás: a kellő megélhetésről. Igen! ezen szót kell használnunk, mert egyedül ez illik azon fogalomra, amely ezen a végtelenbe húzódó átmeneti időszak alatt kijegecesedett. A régi rendszer melletti fizetések és járulékok az úgynevezett »táblabíró világi embereire voltak mérve, — akik született tisziviselők és földesurak voltak egy személyben, de, hogy ezen fizetések a mai élet követelményeihez volnának alkalmazva, senki sem mondhatja ; s mégis azt kell tapasztalnunk, hogy bármily tetemesen gyarapodott és változott meg a tisztviselő munkaköre, javadalmazása ép olyan, mikor hivatala inkább csak nobile officium volt; holott ugy a társadalmi élet követelményei, mint a hivalali állással járó kiadások ma sokkal nagyobb sulylyal nehezednek a tisztviselő vállára. Nagyméltóságú Minister Ur! A társadalmi nyomor kérdései nemcsak az utca szemetje közt, hanem mindenütt felvetik hydra fejüket, ahol a munka és létminimum elnyerése nincsenek arányban. A társadalmi rendet és tényleges állapotokat néhány élelem nélküli csavargó és hajléktalan koldus feldönteni nem tudja; de ha egész kasztok tömegében a rendszeres munkához szokott seregben a becsületAz „Esztergom és Vidéke" tárcája. A két hallgató. — Az»Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — I. Az agárdi Kaszinó tavaly tartotta fennállásának huszonötödik évfordulóját s egyúttal két tagja is ünnepelte, aki huszonöt éve tagja a diszes testületnek, Kz a két tagjai Fekete Péter és Fehér Pál, Péter mérnök az államépitészeti hivatalnál, Pál járásbiró. Mind a kettő őszülő férfiú sovány tagokkal, hosszú kezekkel, hosszú szakállal és hajjal. Péter csíptetőt visel, Pál szemüveget. Ötven éves korukhoz képest azonban igen fiatalok. Meglátszik, hogy nem volt viharos múltjuk. Még a járás bíróból talán kinézné az ember, hogy hajdan, jogászkorában valami puhaszivü varróleányt meghódított. Legalább csúcsban keskenyedő cilindere, sötét zöld bársony mellénye s harmonikaszerü ráncokban végződő nadrágja arra vallottak, hogy valamikor szakszerűen foglalkozott önmagával. Hogy mindegyik ujján két gyürüt viselt, azt inkább különc természetének kell felróni. Ellenben a mérnök a teljes, de kevésbé csinnal rendezett egyszerűségnek volt barátja. Fölösleges ruhadarab csak egyetlen volt rajta ; a kamásni. A kamásni mely, régen sárga lehetett, de az idő rohamos röptével megbarnult, mint egy szépen szívott tajtékpipa. A mérnök ezt a kamásnit még a legnagyobb melegben sem dobja le. Télen, úgymond jó a hideg ellen, nyáron a portól védi meg a lábat. Hát igen. Az agárdi kaszinónak ez a két kiváló tagja és alapitója már huszonöt éve tartja a barátságot, de azért még mindig magázzák egymást. Huszonöt éve kerültek Agárdra s honszerető lelkesedéssel megvetették alapját a kaszinónak, amelynek azonban nem vezetői, de szerény közkatonái maradtak a mai ! napig. Péter és Pál nem vezetésre született, nem is vágytak ilyenre. Nekik csak az kellett, hogy az unalmas délutánokat valahol el lessen tölteni. Ezért ! főzték ki a kaszinó-alapítás tervét, hogy azt mások megcsinálják. S mikor ez a várva-várt kaszinó megalakult, a két barát közösen megállapodott abban, hogy naponkint, a hivatalos óra után öt órakor fognak találkozni a biliárd-szobában. Azóta husxonöt év miit el, a bilüárd asztalt azóta kétszer újra borították, s a mérnök és a járásbiró azóta egyetlen egy napon sem maradt el. Délután pontosan öt órakor megjelenik a púpos mérnök, és leül a bőrpamlagra. Egy pohár sört hoznak neki nyomban, s mire lenyel egy kortyot, feltűnik a járásbiró hosszú merev alakja. Néma főhajtással lép be, aztán kigombolja kabátjának két alsó gombját, majd körül néz, és kezet nyújt a mosolygó mérnöknek, a ki állhatatosan mindennap megkérdezi: — Hogy van ? — Köszönöm. Jól. Feleli a játásbiró, és nehéz mozdulattal letelepszik barátja mellé. — És ön ? — Jól. Válaszol a mérnök. Eme beszélgetés után elhozzák a járásbiró sörét is. S mikor ez megtörtént, ugy Fekete mint Fehér úr reá szegezi szemét a billiárd asztalra és nézik nagy gyönyörűséggel a golyók futását. De egy hangot sem szólnak, ők csak néznek. A billiárdosok pedig nagy lármával faragják a rossz; ékeket egymás lökésére. Mindez a mérnököt is, a járásbirót is hidegen hagyja; sőt még azzal sem törődnek, ha a kártyaszobából éktelen veszekedés hallatszik, a mit az okvetetlenkedő kibicek idéztek elő. A két barát csak néz és gondol; de hogy mit, arról nem tudnának számot adni. Hagy beszéljen más. Még arra sem hederitenek, ha egyik-másik sarokban összesúgva nagyokat nevetnek. Persze az nem is sejtik, hogy őket kacagják. Mikor meghúzzák az estéli harangot, fölkel Péter is, Pál is, kifizetik sörüket és szó nélkül, néma főhajtással eltávoznak. Az utcán kezet adva egymásnak jó éjszakát kivannak. Mindegyik megy haza legénylakására, amely dohos a nedvességtől és rendetlen takarító kéz híján. Egy süket vénasszony takarít mindkettőjüknek, s ez a süket vénasszony hordja ebédjüket, vacsorájukat, amiért tizenhat forintot fizetnek. A vén asszonynak pedig három forintot. Rossz nyelvek beszélik, hogy a járásbiró huszonöt év előtt merényletet követett el a vén Kádi erényei* ellen, de ez rágalom is lehet. Bár a járásbiró ellen bizonyít az a körülmény, hogy nem eszik reggelit attól a bizonyos naptól fogva, — mikor Kádi behozta a szépen füstölgő kávét, s Pál úr egy alkalmas pillanatot felhasználva képen csókolta az erényes özvegy aszszonyt, a ki olyan szemrehányó pillantással válaszolt a csókra, hogy a szerény járásbiró azóta mindig lelkifurda-