Esztergom és Vidéke, 1898

1898-06-29 / 52.szám

AZ „ESZTERGOMVIDEKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. MeáJ

c

l

el

)ik Vasárpap cs csütörtökön. ^LŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre — — — — — S frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hoYa a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők Szccljeqyi-tér, 330. szán*. Kéziratot nem adunk vissza. í^-~ A mi ügyünk. — Félév végén. — .Esztergom, június 28. Harmadik éve jegyezzük immár önzetlenül, minden érdek nélkül városunk történetét és szolgáljuk a közérdeket, mindég magasabb, tisztább itélő pontról bírálva a nyüzsgő nagy és kis eseményeket, célokat és törekvéseket. Ha valaha, ugy ma, megerősödik bennünk az a régi meggyőződés, hogy az «Esztergom és Vidéke* régi, kipróbált hasábjait fenn — és színvonalon tartani olyan közszolgálat, mint bármelyik más; ma, a midőn a vidéki hirlapirás kinövései nemcsak megdöbbentenek, de egyenest városunk magasabb érdekeit veszélyeztetik. Közel három évi működésünk tanúsítja, hogy azon programúinak, melyet akkor, amidőn az uj szerkesztőség e lapot átvette, kitűztünk, — meg is feleltünk. A közönség elismerésében és fokozott támogatásában birjuk erőnket, mely egyben egyetlen jutalmunk is. Azóta előre nem láthatott viszonyok támadtak, melyek az olvasó közönséget többékevésbbé : negosztották és alig növelték, — mindezzel szemben nem vesztettük el azt az erkölcsi erőt és szellemi -ugalmasságot, melyre a hirlapirás rögös utján mindenkinek szüksége v

an, de nem vesztettük el régi olvasóink gárdáját sem. Törekvéseinkben mindenkor a közjót, Ítéletünkben mindenkor a magasabb szinvonalat szolgáltuk és kerestük, azsal a komolysággal, igazságossággal és nyilt szókimondással, amely egyedül képes egy magas műveltségi közönség állandó rokonszenvét mtgnyerni és biztosítani. A toll 1 művelődés csodás kis fegyvere, mely százszor hatalmasabb a másik ftgyvernél: a szónál, s mi tollal harcolunk vármegyénk, városunk érdekében. Nem haboztunk szolgálatára lepni minden oly ügynek, amely általános és jó ; s kérlelhetlenül löktünk vissza mindent, ami az egyéni érdek, Önzés, vagy visszavonás, társadalmi romlás bélyegével érkezett hozzánk, akár felülről, akár alulról jött légyen is az. És ha nyesegettünk is itt-ott, az is kötelességünk volt, mint az orvosnak, de mindég gondosan, szakértő kézzel j nyúltunk a beteg részhez s vigyáztunk, hogy egészséges izmokat nyeső késünk ne sértsen és sohasem örültünk, tomboltunk a beteg vergődésén. v i \|/ Táradaími életünk lankadt, színtelen, legjobb eélu intézményei csak tengődnek és a zászló becsületeért harcolnak; — közgazdaságunk, ipá-j runk, kereskedelmünk, általában aj közvagyonosodás nem mutatja azon jelenségeket, melyeket a legutóbbi • évek nagy alkotásai remélni enged-' tek; — városházi állapotaink pedig J határozottan betegek, — a sorvadás j minden tüneteivel. S mindezekkel szemben igen komoly feladatok és kötelességek hárulnak egy komoly hírlapra, mely azt akarja, hogy működésének a közre üdvös haszna és életének termékenyítő nyoma is maradjon. Ezen feladatok teljes tudatában célba vettük a lap szellemi és anyagi erejét bővíteni, erősbiteni. Ez okból és különösen ama megtiszteltetésért, hogy az Esztergomvidéki Gazdasági Egyesület legutóbbi ülésén lapunkat hivatalos lapjává választotta, már a jövő félévtől, július hó 1-től kezdve mező- és szőlőgazdasági célok szolgálatára uj beosztásokat létesítünk és munkaerőket nyertünk meg s fokozatosan összes számottevő megyei és városi közérdekek felkarolására, még ujabb áldozatok árán is, erőket és eszközöket keresünk. Midőn ezt tesszük, bizalommal fordulunk a város és a megye közönségéhez, hogy adja meg az anyagi pártolás azon mértékét, mely ezen törekvéseket megilleti s laputík terjesztésével, anyagi támogatásával biztosítsa annak jövőjét. A közönségnek kell legjobban tudni, vájjon G

S7 ilyen törekvésű helyi lapra van-e szüksége, vagy sem ? Mi annak idején teljesen önzetlenül, söt anyagi áldozatokkal fogtuk | fel városunk régi orgánumának ügyét ja kritikus időkben. Vállalkozásunk jnem nyereséges vállalat, de egy komoly, magasabb cél önzetlen szol'gálata s három évi nyilványos mü'ködésünkre utalva elérkezettnek látAz „Esztergom ís léte" tárcája. Előérzet. Jön egy homály, Ki tudja honnan . . . Elnémulok A vigalomban^ Ajkamról a Mosoly lebágyad! S elönt a bu, A néma bánat. S ki tudja hol, Ki tudja merre. Készül is már A gyász szivemre. Rossz angyalok Titokba fonják S váratlanul Szivemre dobják Jékey Aladár. Mantegazza „Virágregéibíl" A rezeda regéje. — Az »Esztergom és Vidéke« fordítása. — Ah, mennyire irigylem én a méneket A .^L.f n r,„íí\r** mÁV, arn*\rÁ\r ai- rt-i s>l írjál az oroszlán -sörényétől kezdve a női fürtök édeni labyrintjáig minden színárnyalatban röpködnek : azokat a szerény, vidám, fáradhatatlan méhecskéket, melyek a virágok körül és a virágokban élnek s virágról-virágra szállva a termők és portokok bársonya között bujkálnak, szárnyaikon nektárt és ambróziát s illatokat hordva, melyet a szerelmes virágok egymásnak küldözgetnek, sokkal szebb és őszintébb szerelmi hirnökül a mi szerelmes-leveleinknél. Ah, mennyire irigylem én a méneket ! A szőke méhecskéket, melyek repülő mézcseppekként szállnak a langyos levegőben, — borzas fejecskéikkel a virágok selymes szirmait megkefélgetik, a nélkül, hogy megsértenék, — kéjelegve pihennek a legrózsásabb, legpuhább kis fészkekben, a legruganyosabb, legillatosabb ágyakon, minőket csak a természet készíthet szerető gyermekei számára. Mi tolakodó nagy orrunkkal csak alig érinthetjük meg az illatos virágokat, mi csak külső szépségeikben gyönyörködhetünk ; de a méhecskék karcsú, kecses testecskéikkel behatolhatnak oda is, ahova mi be nem juthatunk, s ki tudja, mily édes mámorba ringathatják magukat odabenn a virágok mélyiben. Ah, mennyire irigylem én a méhecskéket, a virágok ez egyetlen, igazi jótevőit! De nem arról akarok én most mesélni, hogy mennyire irigykedem, hanem egy igaz történetet akarok elmondani, mely reájuk vonatkozik s melyet én egy méhecskétől hallottam, y mely egy szép napon a Serenellán levő dolgozó szobámba repült be, hogy előttem álló virágcsokorból egy kevés mézet lopjon. Becsuktam az ablakot s igy foglyommá tevém, de megígértem neki, hogy viszszaadom a szabadságát, ha elmondja a rezeda regéjét, melyről a könyvtárban felfedezett régi okmányokból tudtam, hogy rejtélyes összeköttetésben áll a méhekkel. A méhecske igy kezdett regélni: »Foglyod vagyok s a hatalomnak engedelmeskednem kell. Félórányi munkaidőt rabolsz el tőlem s ma este büntetést kapok, mert nem szolgáltathatom be a rám kiszabott méz- és viaszmenynyiséget. De meghajtom a fejemet s engedek a hatalomnak«. »Kedves méhecském, én miattam ne érjen büntetés. Ha a-regét elmondtad, egy tányér mézet teszek az ablakba s abból oly gazdag zsákmánynyal rakodhatol meg, hogy a nálam elvesztegetett időt kamatostól helyrepótolhatod.« »Jó, számitok ígéretedre. S most hallgasd meg gyorsan a rezeda regéjét, melyet szépanyámtól hallottam, ki a virágok és méhek történetét alaposan ismerte. « Mióta a jó Isten bennünket megteremtett, mindig ugyanazt a foglalkozást űzzük, t. i. virágról-virágra szállva, mézet és viaszt gyűjtögetünk, hogy abból azokat a csodálatos sejteket készítsük, melyeket tí emberek és sok más állat szánalom és szégyenkezés nélkül raboltok el tőlünk. A természettudósok az állítják, hogy folytonosan tartó munkánkon kívül más rendeltetésünk is van, az tudniillik, hogy I virágport hordjunk egyik virágról a másikra s ezáltal a terméketleneket megtermékenyítsük, a hideg szivűekben szerelmet ébresszünk. Egy virág se gördít akadályt elénk, semmiféle törvény nem tiltja, hogy a nász-szobába behatoljunk, legyen az bár egy magas fa tetején, vagy egy hosszú, tüskékkel és sertével borított, vagy épen mérges út végén. De mi természetesen csak a mézben és viaszban gazdag virágokat válogatjuk ki s az ízetlen és haszontalan tömeget figyelmünkre se méltatjuk. Az ős-idők méhei, melyeknek kirándulásaik alkalmával a nálunk korábban teremtett virágokat alaposan megvizsgálniuk, és tanulmányozniuk kellett, teljesen mellőzték a rezedát, r kis növényt, melynek apró zöldes virágai voltak, sokkal jelentéktelenebbek a maiaknál, úgy, hogy alig lehetett a leveleitől megkülönböztetni.