Esztergom és Vidéke, 1897

1897-02-25 / 16.szám

Csütörtök, február 25. VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. JVlerjj elemik Vasárnap és csütörtököd. ^LŐFIZETÉSI ÁRAK I Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MÜNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYüliA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltíerek és hirdetések küldendők) Bottyán János-ütca, Spanraft-tyáz. Kéziratot nem adunk vissza. Az uj gimnáziumról. Irta: dr. Rigler Gusztáv egyetemi magántanár. Esztergom, február 24. A szomorúság és öröm érzetének csodálatos vegyülékével fogadtam az »Esztergom és Vidéke* mult számának azon cikkét, mely »A gimnázium terve* cimet viselte homlokán. Emlékezetembe tolakodtak ama szép napok, melyeket apró gimnazista koromban a mai, — lebontásra váró épület alapkő-letételekor átéltem, — emlékezetembe jutott amaz őszinte öröm és lelkesedés, amely akkor a város lakóinak apraját-nagyját eltöltötte azon büszke öntudattal, hogy nagy emberek áldozatkészségéből és a város jóvoltéból modern hajlékot kapott azon tanintézet, a melynek tanári karára és tanulóira mindenki öröm és szeretettel gondolt. — Az örömet alig 15 év alatt szomorúság váltotta fel, mert az áldozatkészség és munka nem hozta meg gyümölcsét: a szép gimnázium omladozni kezdett. Orvos vagyok, s nem egyszer voltam szemtanuja azon megható jelenetnek, a midőn a szeretett beteg ágya körül sirva hallgatják a hozzátartozók a szakértő szavait. j Igy fogadott minden esztergomi is | minden hirt, amely az épületre voinatkozott, inig végre bizonyossá 'vált az, hogy a szép palotát le | kell bontani, mert a tartózkodás | benne életveszedelemmel jár. Megindultak a tervezgetések az 'újjáépítésre, s a helyi sajtóban sok 'szép és jó gondolatot olvastunk mindannyian, akik a város ezen vitális kérdése iránt érdeklődtünk. ,Több évi vajúdás után, a különféle nézetekből kijegecesedett mai tervet ! megvalósulva üdvözölhetjük, s a régi szomorúságot elfelejteti velünk az ; öröm a fölött, hogy városunk és vidékünk virága — tanulóifjúságunk ' százai — rövid idő múlva nem csak ' szilárdan megépített, de a mai kor követelményeinek megfelelően fel'• szerelt és egészséges tanintézetben | készülhetnek kitünŐ tanáraik vezetése alatt jövendő életpályájukra. \— Es arról hogy ezen öröm nem lesz hiú, — miként a másik vala, — nem csak az biztosit bennünket hogy az uj épület tervezését tehetséges, ifjú erőnk végezte, de az is, ; hogy a tanügy mestere, Vojnits Döme igazgató is tudása legjavát, ! erélye és tapasztalata teljességét vitte bele azon nagy és nehéz munkába, amelyet a tervezés az ő vállára rakott. Es ha most, — a terv alapos áttanulmányozása után a nyilvánosság előtt csekély személyem véleményét tolmácsolni megkísérlem, teszem ezt azon biztos tudatban, hogy ha nézeteim nem fognak is minden tekintetben egyezni a tervezőkével, — nem okvetetlenkedés és hívatlan prókátoroskodásnak fogják azt minősíteni, hanem a jó ügy iránt való, tiszta és önzetlen érdeklődés megnyilatkozásának. — Előre is kijelentem, hogy bírálatom csupán az épület egészségügyére fog vonatkozni, — s egyébb tekinteteket csak akkor hozok fel, midőn azoknak az előbbivel való összefüogése ezt megkívánja. »Egészséges épület esek egészséges talajon emelhető.% Ez az egészségtan egyik sarkalatos, általános tétele. — Lássuk hát milyenek a talajviszonyok az épület helyén. Ismeretes dolog, hogy azon telek melyen a mai épület áll, azelőtt a ferencrendiek gazdasági udvara volt évszázadok óta. Maga ezen körülmény is elegendő gondolkozásra adott alkalmat a mai épület helyének kijelölésekor, — mert azt mindenki tudja, hogy ott, a hol sok időn át állatok ürüléke s a gazdasággal járó szemét a talajba szivárog, ott a fold nem lehet tiszta, s igy nem lehet egészséges sem. Midőn annak idején az építést megkezdették, láttuk mindnyájan, hogy az altalajban szennyel teli, bedőlt csatornák és gödrök húzódtak minden irányban. Sajnos, hogy ezt csak láttuk, illetve látták, de alapos eltávolításukra mi sem történt. Rájuk emelték a palotát, nem gondolva azzal, hogy az amugyis agyagos, tehát örökösen nedves talajból a viz a fizika törvényei szerint több méternyi magasra fel fog szivárogni a falakba, melyeknek nemcsak szilárdságát teszi tönkre, de eldugaszolván azoknak apró, s a szellőzésre oly fontos likacsait, az épület természetes szellőzését is teljesen megakadályozza. — Az a fölszivárgó viz pedig e mellett nem tiszta talajvíz volt, hanem a csatornáknak rohadó szennyével telitett folyadék. — A következés nem is maradt el, mert csakhamar megjelentek a földszint falain azon szeIli Merői és Vidéke" \mi Éji ének. Fonjad, fonjad koszorúdat, Táncra hí a esendes éjjel, Átlátszóan sötét, hosszú Fátyol-szárnyad bontsad széjjel. Harmatos virágos réten Elsiklik a hold sugárja, Fénybogarak jönnek, szállnak A fehérlő holdvilágba. Csak nagy, hosszú fátyol-szárnyad Ne kerüljön ember-kézbe, Ember keze durva, érdes, Összetépne ijedtébe. Hogjha egyszer összetépne, Mindig csak a földön járnál. Nincs szomorúbb szárnya-tépett, Földön járó boszorkánynál. Fonjad, fonjad koszorúdat, Táncra hí a ciendes éjjel, Sima-röptü, sötét, hosszú Fátyol-szárnyad bontsad széjjel . . , Czóbel Minka. A zászlótartó. — Alphonse Daudet. — — Az »Esztergom és Vidéke« fordítása. — I. Tűzben állt az ezred a vasúti töltésen, céltáblája volt az egész porosz hadseregnek, mely az erdő fedezete alatt szemközt állott vele. Huszonnégy méterről lövöldöztek egymásra. A tisztek egyre kiabálták : — Földre fiuk ! . . . De senki sem hallgatott a szóra : zászlója köré gyülten keményen megállt a büszke ezred. A hogy a lehunyó nap rávilágított a kalászát hányó búzaföldre, a kaszálóra, olyan volt ott az a nagy halom elkínzott, fojtós füstbe csavart ember, akár a csorda, ha Isten szabad ege alatt vihar szele éri. Amint hogy hullott is az ólom, mint a zápor ! Egyéb se hallatszott, csak a puskatüz ropogása, az árokba guruló bádog-ibrikek tompa zaja; a hogy a sok golyó végigsüvitett a harcmezőn, olyan hangot adott az, mintha valami gyászosan rettenetes hangszer húrjain futott volna végig a reszketés. A zászló, amely kimeredt az emberfejek közül, megremegett a kartács szelétől s egyszer-egyszer elhanyatlott a füstbe; erre egy hatalmas, büszke hang harsogta át a puskaropogást, a halálhörgést, a sebesültek átkozódását : — A zászlót, fiam, a zászlót ! . . . Egy tiszt tört át a biborszinü ködön, ingadozva, mint az árnyék és a hősi lobogó, hogy föltámadott, fennen lengett újra a harc tüzében, Huszonkétszer hanyatlott el! . . . Huszonkétszer ragadták meg újra, tartották fel újra nyelét, a mely meleg volt még gazdája elhűlő kezének szoritásától és mikor a nap leáldozott s az ezred maradéka, a maroknyi ember, lassan viszszavonult, Hornus káplár, a huszonharmadik zászlótartó, már csak rongyot szorongatott markában. II. Hornus káplár buta, vén fickó volt; régóta szolgált már, husz esztendeje leste mikor teszik meg őrmesternek s még csak a nevét se tudta leirni. Alacsony, csökönyös homlokáról, tarisznyacipeléstŐl elnyomorított hátáról lesirt a fatyugyerek minden nyomorúsága, a kaszárnya minden durvasága. Azután meg dadogott is egy kicsit, de hát minek a zászlótartónak az ékesszólás ? Még azon csata estéjén igy szólt neki az ezredese: — Nesze a zászló, fiam de megőrizd ám ! Es nyomorúságos köpönyegére, amelyet át, meg átjárt az eső, a golyó, a markotányosné ott nyomban felvarrta az az őrmesteri sujtást. Nyomorúságos életének ez volt az egyedüli büszkesége. A vén katona termete egyszeriben kifeszült. A szegény fickó eddig mindig meggörnyedten járt, szemét a földre szegezte — de ezután büszke arccal lépett, nyakát megszegte, hogy lássa, mint libeg az a rongyos posztó, hogy mereven megtartsa, magasra emelje még a halál, még az árulás, még a vereség ellenében is. Sose volt még ember annyira boldog, mint Hornus a csaták napján, amikor két kérges kezével szorongatta a bőrtüszőjébe erősített zászló nyelét. Se nem szólt, se nem mozdult. Komoly volt, mint egy pap ; azt hitte volna az ember, hogy a szentséget szorongatja markában. Egész élete, minden ereje beleszorult ujjaiba, amint azok görcsösen rácsavarodtak a golyójárta aranyos foszladékra s szeméből olyan kihívó fény villágitott a poroszokra, mintha azt mondaná : — Gyertek hát no, vegyétek el, ha tudjátok ! Senki se próbálta meg, még a halál se. Borny-nál, Gravelotte-nál a leggyilkosabb harcokból is, mindenünnen kikerült a zászló, megvagdaltan, átlyuggatva, a sok hasítástól átlátszóan — de a vén Hornus hordozta egyre. III. Azután, hogy szeptember megjött, következett Metz, az ostromzár, a hosszas vesztegetés a sárban, melyben az ágyuk megfeneklettek, s melyben a világ legelső katonáit megbontotta a tétlenkedés hogy élelem, meg viz hijján pusztultak el lázban, unalmukban a fegyvergulák körül. Sc tiszt, se katona, senki se hitt már semmiben; csak Hornus bízott még. Ron