Esztergom és Vidéke, 1897

1897-02-25 / 16.szám

szélyes alakú foltok, amelyeken kivirágzott salétrom kristályait — mint a földbeli bomlás végtermékeit és mutatóit a kíváncsiság- és tudnivágyás örömével lestem és veregettem magam is, boldog tudatlanságban lévén akkoriban ezen ártatlannak látszó kristálykák igazi jelentőségéről, amely mai tudásom szerint nem más, mint mutatója a falban végbemenő rohadásnak. — Hogy a dolog tényleg igy volt, kitűnt abból, hogy a régi épület folyosóján, tornatermében, sőt tantermeiben, gondos szellőztetés mellett is gyorsan dohossá, kellemetlenné vált a levegő. — De bizonyította az altalaj óriási szenyezettségét a gimnázium udvarán álló kut is, a melynek vize minden volt inkább, mint iható viz. Ilyen remineniszcenciák között vettem szemügyre a tervnek azon részét, amely az alapozásra és az épületnek a talajtól való elszigetelésére vonatkozik. Megnyugvással szemléltem azon hatalmas betonréteget, amely nemcsak széles alapíelületen, tehát szilárdság biztosításával hordja az épületet, — hanem azt a alulról-fölfelé szivárgó víztől is teljesen mentesiti. A betonra a föld színéig a régi épületből kifejtendő homokkő- alapfal következnék, amelyet a földfeletti téglafaltól aszfalt lemezek szigetelnek el. Itt nem hallgathatok el egy megjegyzést. A régi épület alapjaiba frissen bányázott, tehát nedvességét teljesen megtartott homokkövet használtak. — Ez azóta nem csak ki nem száradt, de még nedvesebb is lett, mint volt; ezért tehát, — ha csak nem okvetlen szükséges — ezeket a köveket ne használják az uj épületbe ; ha ez lehetetlen, akkor előbb szárítsák ki, és meg azután is jó cementtel rakják fallá. Ha nem igy tesznek, hiába szigetelik el tőle a felső téglafalat aszfaltlemezekkel, mert ezek a nedves kövek a padló alatti töltelékbe fogják mostani és később az utca felöl nyerendő nedvességüket átadni mindazon rohadó szenynyel együtt, melylyel ma átitatva vannak. Igen helyes a felső építmény tervezésében az, hogy az egészet elsőrendű téglából készíti és hogy az ablakok alsó könyöklőjét az utca színétől két méternyire, a padlót pedig i'io méternyi magasra helyezi. Helytelen azonban már az, hogy a padlóemelés által előálló térséget részben a mostani épületből veendő anyaggal akarja kitölteni. — Ez az anyag igen szennyes és igen nedves, ezért helyette apró kavics, vagy durva és tiszta homok volna használandó, és pedig a mai padlófelülettől lefelé számított egy métertől kezdve föl a jövendő padlózatig. — Ezen homokba a mai épület falainak szenynyel beitatott törmelékét használni természetessen nem szabad. — Befejező közlemény következik. — A kvóta ellen. Esztergom, február 24. Esztergom vármegye hétfői rendkívüli közgyűlésén szokatlanul nagy lelkesedéssel fogadták el a kvóta emelés ellen a képviselőházhoz benyújtandó feliratot, amelyet B. Szabó Mihály főjegyző szövegzett s amely önérzetes, határozott hangja miatt megérdemli, hogy egész terjedelmében bemutassuk olvasóinknak. A törvényhatóság határozata a következőképpen hangzik : Esztergom vármegye törvényhatóságának bizottsága teljesen át van hatva annak tudatától, hogy az Ausztriával való költségeknek Magyarországra eső hányada hazánk jól felfogott anyagi érdekeinek s a még csak ezentúl megvalósítandó nagy feladatokkal járó államháztártásbeli terheknek figyelembevétele mellett egy fillérrel sem emelhető-^ minélfogva s Heves vármegye átirata folytán elhatározza, hogy a közgazdasági kiegyezés alkalmából az osztrákok által követelt kvótafelemeléshez a maga részéről semmi szin alatt nem járul s bár meggyőződése az, hogy az e tárgyban folytatott közös tárgyalásokban Magyarország részéről résztvenni hivatottak csak ugy mint maga a törvényhozás idevonatkozólag feladatát tisztán Magyarország érdekeinek alapján fogja teljesíteni, mégis maga részéről is a leghatározottabban arra kéri a törvényhozást, hogy a felemelés ellen minden erejéből állást foglalni szíveskedjék. Maga a felirat ekképpen hangzik : Mélyen tisztelt Képviselőház ! Előttünk fekszik Heves vármegye törvényhatóságának f. évi 20. közgyűlési számú s a mélyen tisztelt Képviselőházhoz intézett azon felirata, amelyben az államháztartás megvalósítatlan feladataira való tekintettel az előttünk álló közgazdasági kiegyezés alkalmával a kvóta bárminemű felemelése ellen határozottan állást foglal s a mélyen tisztelt Képviselőházat ily értelmű eljárásra kéri fel. Hogy egyebet ne említsünk, a közigazgatás állomositása, a közoktatásügy gyökeres fejlesztése, a közegészségügy végleges rendezése, de különösen földmivelési érdekienknek tovább már alig halasztható felkarolása oly feladatokat rónak az államháztartásra, amelyek nemcsak Magyarországon, de Európa minden kulturállamában a közadókkal amúgy is rendkívül túlterhelt állampolgárok anyagi tehetségeit fokozottabb mérvben fogják igénybe venni s épen ez okból a közös költségek Magyarországra eső eddigi arányának felemelése az ország adózó polgárai fizetési kényszerének fokozásából számazható komplikációk elkerülése indokából tovább nem forcireozható. Ez alapon tehát tisztelettel kéra mélyen tisztelt Képviselőházat, hogy a kvótának bármily százalékkal való felemelése ellen is az ország jól felfogott érdekében annyival is inkább állást foglalni méltóztassék, mert hisz azok akik 1867-ben a közgazdasági egyezkedést Magyarország nevében végezték, az akkor megállapított 3O°/

0-os arányba csakis a két állam között létrejövendő tartós béke reményének s nem Magyarország egészséges fizetésképességének alapján állottak s tekintettel arra, hogy az ország előtt még mily nagy anyagi áldozatokat kívánó feladatok állanak, Ausztria jelentékenyen fejlettebb ipari, kereskedelmi s kulturális viszonyaival a mi hasonló közállapotunkat egybehasonlitva, még az eddigi jo^L-os kvóta is reánk aránytalan nagy tehernek tekinthető. Kiváló tisztelettel stb. Megyei közgyűlés. — Február 22. — A vármegye törvényhatósága hétfőn délelőtt tartotta meg rendkívüli közgyűlését, amelyet azért kellett eddig halasztani, mert a már belügyminiszterileg is megsürgetett városi költségvetés — more strigoniense — késett. E költségvetésről lévén szó, azok a városi urak, akik egyúttal a megyegyülés tagjai is, teljes számban kompareáltak, amit más alkalommal nem szoktak megcselekedni. Jelenlétük meg is érződött a tárgyaláson amelynek Brutsy János és Strubly Mihály megadták a hires városi zamatot s csak az elnök erélyességén, meg a törvényhatósági tagok higgadtságán mult, hogy egészen el nem posványositották a Bártfay Géza nyugdija ügyében támadt vitát. Az ülésről íme tudósításunk: Az ülés elején egy örvendetes és egy szomorú elnöki bejelentés történt. Kruplanicz Kálmán főispán meleg szavakban emlékezett meg dr. Lipthay János megyei főorvosról, akit a királyi kegy negyvenéves orvosi jubileuma alkalmából a Ferenc József-rend lovagkeresztjével tüntetett ki, mely keresztnek átgyos lobogója tartotta még benne a hitet s mig azt látta, ugy hitte, semmi se veszett el. Az volt csak a baj, hogy mivel amúgy se harcoltak már, az ezredes magához vette a zászlót s a lakásán tartotta Metz egyik külvárosában. A derék Hornus egyre csak arra gondolt. Ha nagyon elfogta a vágyakozás, olyankor hát egy kis sétára elfutott Metzbe s amikor látta, hogy a zászló régi helyén, a falhoz támasztottan áll érintetlenül, visszajövet a szive megtelt bátorsággal, türelemmel s esőjárta sátrában harci képekről álmodozott: mintha előre nyomulnának s a háromszínű lobogót ott lengetné a szél a porosz sánc-árkokon. Bazain marsai napiparancsa összezúzta álomképeit. Egyszer reggel, amikor fölébredt, mintha az egész tábort felforgatták volna, a katonák csoportokra oszoltan, neki tüzesedve, dühösen kiabáltak s öklével valamenyi a várost fenyegette, mintha ott volna a bűnös. Össze vissza ordítozták: — Fogjuk el! . . . Főbe kell lőni! . . . A tisztek pedig hagyták, hadd kiabáljanak. Maguk is lehajtott fővel félrevonultak, mintha szégyenkeznének embereik előtt. Szégyen is volt az csakugyan. Az imént tudták meg, hogy százÖtvenezer jól fegyverzett, harcra kész katona a marsai parancsára kardcsapás nélkül megadja magát az ellenségnek. — Hát a zászlók ? — kérdezte Hornus sápadtan. — A zászlókat is lerakták, lerakták a puskákat is, leraktak mindent, ami megmaradt a fölszerelésből. — I. . . I. . . Istennyilát! . . , — da dogta a szegény fickó. De biz' az enyimet nem viszik el! . . . Es vad futással neki iramodott a városnak. IV. Ott is nagy volt a felfordulás. Nemzetőrök, polgárok, katonák kiabáltak, ordítottak. Reszkető küldöttségek jöttekmentek marsaitól marsaihoz. Hornus nem látott semmit, nem hallott semmit. Magában beszélt csak, mig a külváros utcáján rohant : — Hogy az én zászlómat elveszik ! . .. Még ilyet ! Már hogy tehetnék ? Joguk van hozzá, vagy mi ? A maga holmiját adja a porosznak, adja oda az aranyos szekereit, az ezüst ibrikéit, akit Mexikó bul vitt el! De az az enyim . . . Az az én becsületem. Meglátom maj', ki nyul hozzá ! A futástól, meg a dadogástól csak töredezetten jött ki a száján a szó, de azért belül meg volt az öregnek a terve! Tiszta dolog volt: elviszi a zászlót, elviszi az ezrednek, aztán aki hozzája csatlakozik, avval a képére mászik a porosznak. Mikor odaért, még csak azt sem engedték meg, hogy bemenjen. Az ezredes maga is dühös volt, nem akart hát senkit se látni ... de Hornus nem érte be ezzel. Szikozódott, kiabált, könyökével lökdöste az ordináncot. — A zászlót! . . . a zászlómat akarom ! . . . Végre is kinyílt az egyik ablak : — Te vagy az, Hornus ? — Igenis, ezredes ur, én . . . — Valamennyi zászló ott van az arzenálban . . . menj csak oda, kapsz majd irást . . . — írást ? . . . Hát a' minek ? . . . — A marsai ur parancsolta . . , — De ezredes ur ! . . A vén Hornus megingott, akár a részeg. — írást . . . irást ... ezt dadogta gépiesen. Aztán megindult és egyebet se tudott, csak azt, hogy a zászló az arzenálban van s hogy meg kell kerítenie, ha akármibe kerül is. V. Az arzenál kapuja szélesre ki volt tárva, hogy a poroszok társzekerei, a melyek, az udvarban sorban várakoztak kiférjenek rajta. Hornuson átfutott a hideg, amikor belépett. A többi zászló1 tartó is mind ott volt, aztán meg ötvenhatvan tiszt állott lesujtottan, hallgatagon ; és az esőben ázó sötét kocsik, mögöttük a sok födetlen fejű ember: — azt mondta volna rá mindenki, hogy temetés van készülőben. Az egyik sarokban Bazain seregének zászlai hevertek rakáson, össze-vissza a sáros kövezeten. Soha szomorúbbat, mint azok a szines selyem rongyok ! Az aranyroj tos foszladék s a diszes zászlónyél, dicsőség jelvénye, a földön hevert esőtől sártól lucskosan, mocskosan. Egy tisztviselő sorban fölszedegetett belőlük egyet-egyet s amikor ezredje nevét kiáltották, egymásután lépett elő valamennyi zászlótartó, hogy átvegye az irást. Két porosz tiszt vigyázott érzéketlenül, komolyan az átadásra. Igy hagytatok hát el minket, ó dicsőségnek szent rongyai, fölfedtétek sebeiteket, busán söpörtétek a kövezetet, mint a szárnya szegett madár! Elmentetek és elvittétek magatokkal a besározott dicsőség szégyenét s mindegyiketek magával vitte Francia országnak egy darabját. A hosszú menetelések napfénye ott maradt színehagyott ráncaitok között. A golyók helyén ismeretlen halottak emlékét őrizitten, akiket a zászló alatt véletlenül vert le a golyó, mert hiszen nem rájuk, a zászlóra céloztak . . . — Hornus ott a tied . . . Hinak . . . eredj, vedd el az Írásodat . . .