Esztergom és Vidéke, 1897

1897-02-21 / 15.szám

ESZTERGOM es VIDÉKI YÁEOSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelelik Vasárnap és csütörtököd. ELŐFIZETESI ÁRAK '. Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fel évre — — — — — '6 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUlíA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyíltterek és hirdetések küldendők) Bottyán János^ütca, SpanrafMtjáz;. •-^•t Kéziratot nem adunk vissza. M$~ Néppárti hajsza. Esztergom, február 20. Mindég főkötelességünknek ismertük, hogy minden kérdésben, minden vitatkozásban higgadtságunkat, nyugalmunkat megőrizzük. A lármára, zajongásra nem szoktunk reagálni s nagyon elviselhetetlené kell annak válnia, amikor mi is felszólalunk, hogy >csend legyen!* Azonban az angyali türelemnek is el kell fogyni, amikor azt a nemtelen szégyenletes hajszát látjuk, amelyet a néppárti sajtó dr. Komlóssy Ferenc országgyűlési képviselő, egyházmegyei főtanfelügyelő ellen folytat, amiért a kitűnő tarférfinak volt elég bátorsága az országházban a kemény igazságot a néppárt szemébe vágni. Az öreg és fiók-Lepsényiek azóta literszámra öntik a tintát s hétről hétre hasábokat feketítenek be a dühöngésük kifogyhatatlan szótárából vett sértő, durva frázisokkal. Vezet közöttük az * Esztergom* amely suba alatt régóta öklözött már Komlóssy ellen. Hogy azután »Alkotmány* nyilt támadása megjelent, ő is levetette az álarcot, kiállóit a piacra s piaci nyelven megkezdette Komlóssy gyalázkodását. Az e themáróí közölt valamenyi cikkénél rútabb az, amely vasárnapi számában jelent meg, amelyet uri, kissé nemesebben gondolkozó ember undorodás nélkül nem olvashatott végig s melyet a helybeli papság többsége is megdöbbenve utasított vissza. E cikk nemcsak az ismert vastag frázisoktál hemzseg hanem alattomos, sejtető gyanúsításokkal is tele van. A fekete piszkolodások dr. Komlóssy Ferencnek természetesen semmit sem árthatnak s a megtámadott sokkal határozottabb, bátrabb férfiú, semhogy magát terrorizáltatni engedné. Múltjánál, működésénél, uri lényénél fogva sokkal magasabban áll, semhogy a piaci lármával törődni érdemesnek tartaná s mi sem vagyunk oly elbizakodottak, hogy védelmére kelni szükségeinek tartanok. A szégyenletes hajsza ellen nem is az ő, hanem az egész papság érdeké ben szólalunk fel. A legutóbbi évek politikai eseményei ugy is megtépdesték azt a szükséges nimbust, amely nálunk eddig a katolikus papságot kürüllengte, azét a papságét, amely hazánk dicső múltjával eddig mindég szoros kontaktusban volt. A hivők, a józan hivők nem tudnak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy papjuk egyházi, vallásos oktatás helyett politikai izgatásokat folytasson, testvért testvér ellen uszítson s bizonyára a vallásos életre károsgondolatok támadnak bennük, amikor azt látják, hogy pap papot bánt, amiért az meggyőződése, lelkiismerete szerint cselekszik és a békét, az áldásos békét hirdeti. Városunk lakossága mindég kellő tisztelettel, elismeréssel, hálával viselkedett a helybelyi papság iránt, amelyet csak becsülni, tisztelni tanult s amelynek annyi jótéteményét, üdvös működését élvezte. E tiszte-1 let lelkében oly szivós, hogy az említett mahinációk még meg nem | ingatták, de félős, nagyon félős, i hogy ha tovább is folytatódnak azok,' a visszahatás el nem marad. Nagyon jól tudjuk, hogy az egész j mozgalom két-három embernek a müve s éppen azért teljes bizalommal, bár nagy lelki aggódással is fordulunk az egész papsághoz, mint a szeretet és béke szent tanainak hirdetőihez, hogy a maguk, a város nyugalma, a vallásos élet megóvása érdekében foglaljanak nyíltan és határozottan állást a nemtelen hajszával szemben. Hozzájuk fordulunk, hogy ne tűrjék tovább a piaci lármát, hanem kiáltsák oda a kiáltozóknak : — Csend legyen! Az ipartestületi nyugdíjintézet. Esztergom, február 17. (Gy. J.) Nem régiben vezércikkben emlékeztünk meg arról az életrevaló mozgalomról, melyet iparosaink a részükre létesítendő nyugdíjintézet érdekében kifejtettek. Valóban dicséretreméltó az a törekvés, mely lázas sietséggel iparkodik a lebegő igének testet kölcsönözni. Néhány iparos-polgár megbeszélte az eszmét. Ez eszme csakhamar megtette hódító útját az iparos körökben és életre kelt a nyugdijtervezet, majd az ezt szankcionáló iparosgyülés. Minthogy azonban a kivitel koronája az ipar- és kereskedelmi miniszter kezébe van letéve, a kinek akarata a főfő momentum a dologban, — tehát nem késtek az esztergomi iparosok azzal sem, hogy egy küldötséget meneszszenek a miniszterhez ügyük eldöntése czéljából. Február 17-én nyertek kihallHz „Esztergom és Vidéke" tinaja. Az Isten se tiltja. Nézek, nézek keresgélek A csillagos égen, Elvesztettem két csillagot, Egyre csak azt nézem. De szemeim az egeket Hajh, hiába járják: Nem találom én azoknak A mosolygó csillagoknak Magas égen párját! En teremtőm, azt a kettőt Teremtsd még az égre, Egy pontján az én szemem is Nyughasson meg végre. Nézni azt a másik kettőt Úgyis meg van tiltva, S embereken ur a végzet, — De hogy fel az égre nézzek: A* Isten se tiltja! Szávay Gyula. A tekintetes ur. — Az ^Esztergom és Vidéke« tárcája. — (Vége.) — S hát a tekintetes úrfi ? — Fiam itt marad. — Itt ám, instálom, értem .-. . . Tudója vagyok azonban annak is, hogy az úrfi nem fogja elengedni a tekintetes urat. Majd bizony, hogyne ! Aranyat érő szive vagyon, nem fog kilökni minket innét. Különösképpen most, instálom, mikor elejbénk is virradni akar a szerencse. — Fogd be a szádat . . . , — Nem fogom biz én, felelte szóba kapva a cseléd, s türelmetlenül totyogott az asztalos mellett, melyen egyszerű vacsora állott felterítve, — a tekintetes úrfi mátkája gazdag leány, méltóságos kisasszony, nagy hatalmas hivatalbéli urnák a gyermeke, hoz a pénzt eleget a házhoz. Szalánczi rácsapott öklével az asztalra. — Hallgass, te! — Majd ha elföldelnek tekintetes ur, hojjé! Micsoda csendes szamár leszek én akkor .... Nem megyünk falura, aszondom, — hanem itten maradunk az urfival és jó módban leszünk. Eleget nyomorkodánk . . . . F . . e egye meg ezt a cudar világot, — folytatta szipogva, elérzékenyedve az öreg legény, s megcsókolta szeretettel a nemes ur kezét, — elfacsarodik a szivem, valamikor csak negyven krajcáros bort hozok az asztalra, s látom, hogy az én kegyelmes uramnak még hintóra sem telik . . . Ugy kell, járjon a sáros utcán . . . gyalog ... Szalánczi simogatta. csititotta az öreget. Kicsiny sugara az enyhületnek szállta meg lelkét. Egy csép a reménységből. Hátha .... 1 I Estére megjött a László fia. Máskor se vala túlontúl vidám ; ritkán' nevetett tűnődve, magába húzódva üldögélt percekig az asztal mellett, mig felfakadt ajkára valami gyenge mosoly. Ezen az estén azonban még csendesebb volt. Szalánci félszemmel ügyelte s háborgott magában valamit, valamiről . . . Alom az ő szivének reménysége, — számon tart mindeneket örök rovására az Alkotónak, fel vagyon jegyezve- azon az I ő bűne is és megkorbácsoltatik vét- ! kezese. Vacsora után fiához lépett, s vállára tette kezét. — Mi bajod van, László? —! Semmiség, atyám. — feleit fanyar , mosolylyal az ifjú, s félre nézett. Szalánci ugy érezte, mintha forró viz j Ömlenek végig a testén. Nagy, csonos alakja megrendült, szája nedves lett, ! vastag, bozontos szemöldöke összefutott, j — A tanácsoséktó-1 jösz ? | — Onnan. — Beszéltek rólam ? — Igen. Ne kérdezz . . . , — Hallgass ! sziszegte a kopott nemes, \ s egészen közel húzta magához fiát. j Beleakasztota szemeit a szemeibe, egy percig nézte, azután halkan el-elakadva dörmögte : — Őszinte légy, fiu : mit mondtak ? Ne szólj ! Egyszer ki kel, hogy kerüljön minden. Azt mondták ügy-e, hogy neked adják a leányt, ha ki tudod vinni, hogy apád elpusztuljon innét. Engem nem kivannak; ha én is ott lennék az esküvőn, s a méltóságos rokonság megtudná, hogy ez az a Szalánci István, aki préda volt, cudar volt, szeretőt tartott, kiforgatta mindenből fiát ... . — Ej, atyám ! Kérlek, ne — — Mondták, vagy nem mondták ? — Lujza szülei sohasem beszélnek igy. — Azt akarod mondani hogy nem ezekkel a szavakkal, mint én. — S Szalánczi elhallgatott. Odahuzta széles karosszékét az ablak mellé, leült, öklére nyugtatta fejét, s a pillangós szőnyegre bámult, melyen finom sávolyokban rebegett a lámpának fénye. Fia hallgatva ült az asztal mellett, s remegő kézzel babrálta szét a teritőn a ráhullott szivar hamut. Egyszer csak megmozdult tekintetes Szalánczi István megkoppadt, lomha teste Még birkózott valami szörnyű kínnal, hatalmas, domború melle még futta a sok forró levegőt, szép feje azonban már keményen állt, dereka egyenes és kemény, mint a kő. A rákövetkező perc-