Esztergom és Vidéke, 1897

1897-12-25 / 102.szám

leg reáliskolát építsünk, a városházát átalakítsuk, utczáinkat intenzív módon kövezzük, a már meglévő s kifizetetlen tartozásainkat kielégítsük, — kitérni nem lehet, itt áll tehát előttünk az a nagy kérdés, hogy váljon az ujjabbi kiadásokat okozandó költségtöbbletet, tekintettel a már is renkivüli nagy adópercentre, az adózó közönség képes lesz-e elviselni, igen vagy nem ? Nem kell hozzá prófétai talentum csak ismerni kell a jelenlegi pénzügyi viszonyokat s a felvetett kérdésre nem lehet egyébb felelet, mint az, hogy a kiadásokat a tárgyalás alatt álló költségvetésben feltétlenül le kell szállitani. 99%"

os adó fizetése egyértelmű a csakhamar bekövetkezhető csőddel s ezt csakis azok képesek figyelmen kivül hagyni, kik jól tudnak ugyan a közgyűlési teremben szónokolni, de a terhek viseléséhez vajmi kis részben járulnak hozzá. Elfogadott pénzügyi alapelv, hogy a terhek csakis a teherképesség arányában fokozhatok. Bármily sötét szemüvegen nézzük is a mi állapotainkat, azt el nem lehet tagadni, hogy kereskedelmi és ipari forgalmunk az ujabbi közlekekedési eszközök létesítésével emelkedett, de valljon ezáltal a közönség adóképessége emelkedett — e oly mérvben, mint a mily mérvben a városi pótadó már is felcsigázva van ? Erre a kérdésre is határozottan nemmel kell felelni. Es itt nem szabad feledni azt sem, hogy az adózók száma az utóbbi években meglehetősen csökkent, csökkent pedig különösen a gazdasággal foglalkozók közt a phylloxera pusztítása következtében. Mi következik pedig ebből, mint az, hogy az óriási pótadó számszerint kevesebb adófizetőt terhel, és igy még azok is, kik egyébként könnyebben volnának képesek a terhet elviselni, szintén görnyedeznek az adó súlya platt. A mindennapi dobpergés eklatánsul bizonyítja, hogy földműves közönségünk egy nagy része képtelen megbirkózni a reá nehezedő mostoha visszonyokkal. Ily körülmények között pedig az adóemeléshez hozzá nyúlni nem szabad. Az a kérdés tehát, hogy a város képviselő-testülete, mely rövid idő múlva a költségvetést tárgyalni fogja, miként könnyítsen a közönségen, ez okból mily eszközök volnának azok, amelyekkel nem késő jövőben, hanem lehetőleg mielőbb segíteni lehetne az állapotokon a nélkül, hogy ezáltal a közönség egyébb érdekei csorbulást szenvednének. A tisztviselők létszáma. Régi közmondás az, hogy a bajt csak ugy lehet helyesen és gyökeresen meggyógyítani, ha azt alapjában ismerjük. Nézetünk és meggyőződésünk az, hogy a képviselőtestületnek személyválogatás nélkül meg kell követelnie, hogy az a tisztviselő minden idejét és tehetségét a városi ügyeknek szentelje. Méltányosan járt el a képviselőtestület akkor, midőn a tisztviselők fizetését felemelte. Ezen méltányosság azon kötelezettséget hárítja a tisztviselőkre, hogy a szabályrendeletileg megállapított hivatalos rakat ne a vendéglőkben, kávéházakban, hanem az íróasztal mellett munkálkodva töltsék el. Ha ez valóságban keresztül vitetik, ha a közügyek vezetése és elintézése észszerűen és nem kapkodva történik, ha az előadói rendszer, — melyet az ügyek elintézésénél a szervezési szabályzat megállapít — olykép vitetik keresztül, hogy minden ügy az illetékes szaktisztviselő által dolgoztatik fel, akkor a közigazgatási tisztviselők számát le is lehet szállitani. A közigazgatási ügyeket és a pénzügyi administrációt 27 rendes tisztviselő és 5 dijnok végzi s az erre fordított kiadás 28 825 frt. Mind a tisztviselók száma sok, — amely számban levő tisztviselőkart egyetlen hasonnagyságu és lélekszámú városban sem találunk fel, mind pedig az erre fordított kiadás tulmagas. Lesznek bizonyára olyanok, kik azzal fognak érvelni, hogy a tiszti létszám beható tárgyalás alapján csak most állapíttatott meg és igy nem volna sem időszerű, sem helyes, hogy azoknak megváltoztatásához már most hozzáfogjunk. Ez az érv nézetünk szerint meg nem állhat, mert a baj olyan eminens, hogy azon mielőbb segíteni kell, segíteni esetleg a szervezési szabályzat módosításával is. Az egyik jegyzői és egy végrehajtói állás bátran törülhető volna, természetesen csak az esetben, amint fentebb is előadtuk, hogy ha az ügyek referálásával a tanácsnokok is megbízatnak. Hogy mért kell két végrehajtó nálunk, azt megmondani aligha tudná valaki, igenis kell arra, hogy adópénztári-, de nem végrehajtóiügyekkel foglalkozzék. Hét hivatalszolgát alkalmaz a város, amelyből öt tökéletesen elég volna. A kézbesítéseket öt egészséges ember minden nagyobb megerőltetés nélkül elvégezheti, aminthogy most is ugyanannyi végzi, mert bizony a többi kettő túlságosan megette kenyerének javát s azokat a város ma is inkább hálából és méltányosságból tartja. Járjon el a város velük szemben igenis méltányosan oly módon, hogy adjon nekik szolgálatuknak megfelelő segélyt, de ne követeljen tőlük munkásságot, mert arra úgyis képteleaek és igy a közigazgatási cimnél meg volna takarítható fizetés és ruházat címén 2527 frt. Tanügyi kiadások. Barátja vagyunk a tanügynek, azt óhajtanánk, hogy miné több tanintézet emelkedjék városunkban. Szívesen látjuk a katholikus egyetemet is, ha Esztergomban épülne. És mégis a 28.9J6 frt közoktatásügyi kiadást pénzügyi állapotainkal szemben soknak tartjuk. Sok az a jelen összegében is, de még inkább soknak tartjuk azért, mert tanügyünk még az elemi oktatás kérdésében sem érte el fejlődési végfokát, még mindig merülnek fel kívánalmak, melyek ujabb és ujabb kiadásokat kivannak. Hogy csak egyet is említsünk ilyen: az ismétlő iskolák kérdése. Ugy tudjuk, hogy ezen kérdéssel foglalkozott is már az iskolaszék a a tanfelügyelő megkeresése folytán s el is lett határozva, hogy a vallás és közoktatásügyi miniszterhez segély iránt felterjesztés tétessék, azonban a tanácskozásról felvett jegyzőkönyv — illetékes tényezők nyilatkozata szerint — máig sem készült el és igy a felterjesztés is mindez ideig elmaradt- a nagy házban ugy szokták mondani, hogy az ily kicsiségekkel nem érdemes foglalkozni hát mi sem foglalkozunk vele — majd csak lesz valaki, aki eziránt a közgyűlésben kérdést intéz — de nem zárkózhatunk el attól, hogy sivár pénzügyi állapotunkal szemben reáliskolánknak államivá tétele iránt a legkomolyabban foglalkozzunk. Nem is említve a fővárost hol, a tanügyi kormány százezreket költ a tanügyre, hanem hacsak a vidéki városokat tekintjük, azt fogjnk találni, hoy anyagilag gazdag városokban is az állam költségére emeltetnek ujabb és ujabb tanintézetek. Es mindezekkel szemben azon kérdés támadt fel bennünk, valljon miért vagyunk éppen mi e tekintetben a kormány mostoha gyermekei ? A választ megtaláljuk a saját gyámoltalanságunkban. Midőn ezen kérdés Helcz Antal felszóllalása folytán a pénzügyi bizottságban felszínre került, a szánalom érzete fogta el mindannyi jelenlevőt, nem találták hamarjában a reáliskola kérdésére vonatkozó aktákat s midőn végre is előkerültek, azzal igazolták a felterjesztés elmaradását, hogy az e tárgyban hozotj közgyűlési határozat csak az elmúlt április havában emelkedett jogerőre. Ily viszonyok mellett ezzel a kérdéssel sem foglalkozunk bővebben, de nagyon helyesnek tartanánk, ha a felterjesztés fogalmazványa a közgyűlésben felolvastatnék. Erős kézzel kell ezt a kérdést a képviselő-testületnek kezébe fogni, küldöttséget kell ebben az ügyben a vallásügyi miniszterhez meneszteni olyan vezetővel, ki meggyőző érvekkel tudja tudomására adni a kórmányak, hogy Esztergom sz. kir. városa oly nagy áldozatot hozott és hoz a tanügynek, a melyen tul menni egyenlő volna a tönkrememenéssel. Ne feledjük, hogy ma olyan férfiú kezében van a vallásügyi tárca, ki igaz nemes ambícióval foglalkozik az ország tanügyi kérdésével, lehetetlennek tartjuk tehát, hogy akkor, midőn más provinciális városokban az állam, költségére, nyolc osztályú közép iskolát állíttat fel, a mi négy osztályú reáliskolánk átvételét, államivá tételét megtagadná. (Befejező közlemény következik.) A névmagyarosításról. — Esztergom közönségének figyelmébe ajánlva. — Esztergom, december 24. Mintegy évtized előtt, midőn e lapok szerkesztője dr. Körösi László reáliskolai tanár volt, az ő magyarosító törekvését az »Esztergom és Vidéke« hasábjain több esetben bebizonyította, sőt az erre célzó eikkeknek — bárkitől származott is — szives készséggel engedett helyet, mert ezt diktálta hazafias érzülete és a névmagyarosítás iránti páratlan ügyszeretete. E téren fölajánlotta ügybuzgalmát és közvetítő készségét, de sajnos ? — a hazafias fellendüléséből édes-kevesen vették ki osztályos részüket. E sorok irója is közzétett vagy két cikket akkoron, hogy az idegen nevű cégtáblák nevei lassankint magyaros hangzású nevekkel legyenek felcserélve. Nem lett foganata. Jól emlékszem még azon cikkelyek tartalmára, melyek Esztergom idegennevű polgárainak szólottak, Nem kell mást, mint a választók névlajstromát kezünkbe vennünk, avagy az adózó közönség »B.« tabelláját végig futnunk, s azt találjuk, hogy a tisztán magyarnyelvű, tizenhétezer lakosságú városunkban élő családfőknek —habár érzületben és nyelvben kizárólagos magyarok — jóval több felénél még ?nindig as idegen hangzású és jelentőségű neveket viseli. Miért van ez igy ? Ilyen értelemű felkiáltásban tört ki egykoron az alföld rónáiról ideszármazott s nevének magyarságára büszkén hivatkozó Szilágyi Adolf néhai kereskedőnk, — a ki rendkívül neheztelt azért, hogy Esztergom kereskedővilágából egyetlen egyet sem ismerhet, a kinek cégtáblája magyaros névvel dicsekedhetnék. Feljajdulásában emlegette, hogy Berlin, Braunschveig, Stuttgart német városokból idevetődött idegenek, ha utcáink czégtábláit vizsgálják, nem hiszik, sőt nem hihetik el, hogy ezt a várost tiszta magyar nép lakja. Még inkább fájlalta azt, hogy a hazafias névmagyarositási mozgalommal szemben a kereskedő világ emberei, ~— a kik műveltségüknél fogva arra megérettek — érzéketlenséget, hidegséget árultak el. Inkább nekik kellett volna a vezető szerepet vinni, jó példáik által a buzgalmat másokban gerjeszteni. Lám a követválasztásnál szeretnek a hazafias érzés ápolására hivatkozni, az elvek harcában egyik a másikat túlszárnyalni, de oly könnyen keresztülvihető dologban, mint a névmagyarosítás, már a csendes némaság hónába zárkóznak. Sokan, de indokolatlanul, azt hangoztatják, hogy az üzlet kárára szolgálna a névmagyarosítás, pedig ez üres mentség. Mertannak,akianevéhez fűződő ismeretség fogyatkozásától fél, tessék a megmagyarositott név alá zárjelbe tenni: (ezelőtt N.) s igy a régi névhez tapadó emlék is megmarad s az új üzletet átvevő, vagy üzletet nyitó jogutód már zárjel nélkül használhatja a cégtáblát. Mit szóljon a névmagyarosításhoz az ügyvéd, orvos, gyógyszerész, tanár, tanitó s más képesítéssel biró, szellemi foglalkozású egyén, kinek élettőkéje diplomájában rejlik, s ennek birtokában mégis megmagyarositja nevét a nélkül, hogy diplomáját kicserélnék, illetve a magyar névhez képest kiigazítanák; — csupán egy vékony, félivnyi papirra vetett alispáni végzést kap, mely irat ellenértékül szolgál a sok évi és sok pénzbe kerülő tanulmányi okiratért. A szellemi munka emberei tehát a névmagyarosítástól legkevésbé irtóznak, miért is ezek körében találjuk a legéletrevalóbb buzgalmat, melyet nem tudunk eléggé dicsérni és méltányolni, mert alapfeltétele annak, hogy ezen ország népe, kivált a magyarok által sűrűn lakott vármegyék lakossága végre-valahára névben is magyarrá legyen. Ilyen szellem hatotta át bizonynyal a kormányköröket is, midőn az idegen hangzású helységnevek megmagyarositását törvényhozási uton rendezték. Nem is járja, hogy Esztergomot Gránnak, Kőszeget Günznek, Budát Ofennak, Pozsonyt Preszburgnak, Nagyszombatot Tirnaunak stb. nevezzék. A hivatalos magyar állam ezeréves fennállása után ily kiváltságot el nem tűrhettek tovább. Nem csekély jelentőséget tulajdonítunk Vargyas Endre esztergomi kir. tanfelügyelő hazafias felhívásának, ki is a megye és városbeli 150 tanitó között 60 idegen, többnyire német, cseh, morva, rác stb. nevűeket találván, egy meleghangú levélben ajánlotta a névmagyarosítást, a mi szépen is halad előre, mert a 60 tanitó közül már húszan bejelentették, hogy a hazafias felhívás teljesítését magukra nézve kedves kötelességnek ismerik. Bárha Vargyas Endre lett volna Budapest város tanfelügyelője a millennium évében, akkor azon egyhangú, köl-