Esztergom és Vidéke, 1897

1897-05-20 / 40.szám

ESZTERGOM es TIME VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. M^ájelemik Vasárnap és csütörtökön. •SHHÉr­jiLŐFIZETÉSI ÁRAK I » Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre— — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULA­Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) yárosfyáz-köz, Spanraft-tjáz. Kéziratot nem adunk vissza. -<r­Hegyközségek Esztergomban. Esztergom, május 19. II. Legutóbbi cikkünkben emiitet­tük azon feltételeket, amelyek mellett a hegyközségek megalakíthatok. Ezek másrészt azon jogok és köte­lességek is amelyeknek végrehajtására a már megalakult hegyközség sa­ját jól felfogott érdekében köteles. Kétségtelen, hogy a törvény ál­tal előirt feltételek alapján, akár az egész szőlőkerületre nézve megala­kulhat a hegyközség, akár pedig amenyiben nálunk több határrész­ben több egészen különálló szőlő­kerület van, amelyek külön-külön nagyobbak ötven holdnál és külön­külön több mint husz birtokos kezén vannak, ezeknek birtokosai az összes birtokosok számszerinti általános többségének határozata alapján kü­lön hegyközségekké alakulhatnak. Igy például az úgynevezett dinnye és posványi szőlők, az őrhegy aljai a kolozsuton tuli dűlők, a kende­Az „Esztergom és Vidéke" tárcája. Elvitték . . . Elvitték a barna legényt. Csatába; Szőke leány utána halt Bujába. Haza jött a barna legény Falábbal; Beszélgetni ment a szőke Leánnyal. Ott /elszúrta a falábat Fejfának; Melléje egy sirt ís ásott Magának. Rá tűzte az érdem jeles Keresztjét; Harmadnapra beléje is Temették. B. Kemény Endre. Szent János nlmái. Irta. Jean Rameau. — Az >Esztergom és Vidéke« forditása. — — Vége. — És mérgében sirva fakadt. De látva, hogy a kedves lányka nem értette meg őt, problematikus jövedelmének eredeté­ről bővebb' magyarázatot adott. A faczi­pész, kinél dolgozott, az ő nagybácsija resi dülő egész az Orbánig terjedő­leg, a hegymegi és juhszalagosi dűlők, a diósvölgyi és szarvashegyi, a szentgyörgymezei szőlők tulajdo­nosai stb. stb. külön-külön hegyköz­séget alakithatnak. Az a kérdés már most, valljon ama feladatok, amellyeket a minis­teri rendelet 64. §-us b.) pontja fel­sorol, ollyanok-e a melyeknek foga­natosítására a hegyközség megala­kítása szükséges, avagy hatósági vagy más társadalmi uton nem vol­nának-e azok végrehajthatók ? Azt már tapasztaltuk, hogy mit várjon a szőlős gazda a hatósági gondozástól. Látjuk, hogy elpusz­tult hegyi szőleink örök időkre úgy maradnának, ha magistrátusunk atyáskodó jóakaratára kellene tá­maszkodnunk, de ez nem is lehet másként, hiszen a hatóság a közi­gazgatás ezerféle ügyeivel anynyira el van halmozva, hogy ha még akarna is valamit tenni, akkor sem volna képes ebbeli céljának megfelelni. No hogy egyébb társadalmi uton szőlőkulturánk megjavítása miként volt. A jó nagybácsi anyagi viszonyai nem valami fényesek, de azért unoka­öccsét még sem akarta, mint inast fizetni. Ellátta ruhával, étellel, lakást adott neki és megengedte, hogy apró kiadásaira, kertjében bármelyik gyömölcsfának ter­mését szabadon választhatja. Valentin a nagy almafát választotta a kert végén, — mert az * Szent János« almafa, Ennek gyümölcse az apostol névnapján, azaz június 24-ére szokott megérni. O, ezt a fát nem szabad megvetni! Minden évben szép összeget jövedelmez, mert a Szent János-alma ritka és igen finom gyümölcs, mely keresett a panui vásáron. Vannak évek, mikor husz fillér darabja. És a bácsi azt mondja, hogy 1860-ban annyi almát termett ez a fa, hogy kárészámra adták el, közel száz frankért! — És mennyit termett az idén ? kér­dezte Emmi. — Az idén csak ötvenegy darabot ter­mett a szegény ! Nyolczvan fillért kap­tam éite. Emmi mosolya bizonyos szánalmat fe­jezett ki, ami nagyon bántotta Valentint. — Hej, csak ne légy oly büszke ! szólt sértődött hangon. — Fogadok, hogy nem tudod a párisi hadügyminiszter nevét ? E kérdés logikája elkerülte Emmi figyelmét. De mikor a fiu összefont ka­rokkal szemlélte őt, bátran feleié : — De tudom ! A neve : Viktor Hugo. A szőke Valentin nem nevetett többé, ésak vállat vont. Emmi azonban csipő­sen megszóllak : volna elérhető, még csak gondolat­ban sem tudjuk elképzelni, és igy nem marad más hátra mint, hogy szövetkeznünk kell és pedig minél előbb, hogy ekként a szegény sző­lősgazdák sorsán mielőbb segitve legyen. Tudjuk mi azt tapasztalásból hogy a szőlőműves, őseitől öröklött tudományához szívósan ragaszkodik, hogy amit az apjától elsajátított, abba helyezi bizodalmát, és ha az eredmény nem is ugy üt ki, mint a hogy ő azt remélette, nem ön­magát, hanem rendesen az időjárást okolja a reá nehezedő balsorsért, ámde ebből a tévhitből a magyar szőlőműves gazdának is ki kell jó­zanodni és ha látja és tapasztalja, hogy a múltban követett rendszer mellett nem képes boldogulni, ha látja, hogy a hazai fajtájú vesszők a phylloxera rombolásának nem tudnak ellentállani, önmaga iránti kötelesége az amerikai vesszőkkel kisérleni meg szőlejét betelepíteni még pedig olyanokkal, amelyekről a tapasztalás már bebizonyította — Ne hencegj a tudományoddal! Te tudod a bordeauxi dolgokat, én meg az ittenieket. Hát lássuk! Fogadok, hogy nem tudod, mit kell tenni, ha találsz az uton egy nyomot, ahol egy szamár por­ban hevert ? Valentin nagy szemeket meresztett. — Látod, megfogtalak ! Ha nem tudod, megmondom. Ha ilyen nyomot találsz, bele kell lépned, hogy ne legyen soha kelésed — s mivel a fiu még mindig bá­mult, folytatá: — Tudod mit kell ten­ned, hogy a boszorkánynak ne legyen hatalma feletted ? — Nem. — Hát ezt is megmondom. Amig a boszorkány veled beszél, titokban tedd ! keresztbe jobb kezed hüvelyk- és balke­zed kis ujját ... Hogy el ne vigyen az ördög, tudod mit tegyél ? Verj patkósze­get faczipődbe. Es hogy meg ne gyűl­jék az ujjad, rajzolj kilenc keresztet fájós ujjaddal a homlokodra. És még sokáig beszélt igy tovább, hogy bemutassa tudományát. — Olyan szert is tudok, melytől Szent János almafád sok, nagyon sok almát' teremne, — de mert előbb kinevettél, nem mondom meg. Ez már sok volt. A fiu hangos ka­czajba tört ki: — Tyűha, de furcsa! soha ilyes­mit még nem hallottam! Elkomo­lyodva folytatta: — Sohasem vennék feleségül olyan leányt, aki hisz az efféle ostobaságokban ... Jó éjszakát! — És én — válaszolta Emmi — nem hogy a phylloxerának is ellent tud­nak állani. Igen ám, de a szegény szőlőmü­vesnek nincs tehetsége arra, hogy vesszőket szerezzen be drága pén­zen és azt sem tudja még minde­gyik, hogy hogyan kell azzal bánni, hogy az a vessző termést is hozzon. Ehhez kell a hegyközség, melynek feladata a szőlők felnyitásához szük­séges amerikai fajtájú szőlőveszők termelése végett megfelelő anyate­lepet létesíteni, ott a tapasztalatilag legjobbnak ismert fajtákat szaporí­tani, gondoskodni a borvidék jelle­gének megfelelő európai fajtájú, jó minőségű szőlővessző beszerzéséről oltási célokra, intézkedni a szőlő­birtokosoknak és a munkásoknak a szőlőoltási eljárásban való oktatása és kellő begyakorlása, esetleg szak­képzett vincellérnek munkavezetőül és oktatóul állandó alkalmazása iránt, módot keresni és találni arra, hogy a hegyközségi kötelékben a reá szoruló tagoknak szőleík felnyitására hitelt szerezzen, a szőlőpenész (pero­nospora viticola) ellen való közös mennék férjhez olyan fiúhoz, a kinek egész vagyona egy Szent János-almafa termése. Szép álmokat! II. Ez óta hetek, hónapok — évek multak. Emmiből szép nagy leány fejlődött. Még mindig öntudatlanul mosolygott minden­kire, kivéve Valentint, akinek találko­zásánál fejét is elfordította, hogy ne le­gyen kénytelen köszönését elfogadni. Még mindig haragudott reá. Valentin mindinkább beleszeretett a leányba. Sokszor megleste őt. Ha Emmi ezt észre vette, annál élénkebben beszél­getett valamely más legénynyel, csak­hogy Valentint boszantsa. Emmi szépen keresett. A takács évente őt frankkal javitotta fizetését. Élénk szinü ruhákat viselt és mindig a legelő­kelőbb leányokkal járt a templomba. Valentin még mindig nyomorgóit.- A Szent János almafa évről-évre keveseb­bet termett. Valentin hiába ápolgatta, nyeste, öntözte lourdesi vizzel — a fa kezdett kiszáradni. Különösen bántotta őt az, hogy Emmi ablaka előtt díszelgő almafa minden évben dusa/i meg volt rakva Ízletes gyümölcsével oly anynyira, hogy ágait fel kellett támasztani. Ez a körülmény gondolkodóba ejtette, Hátha Emmi még is csak tudna valami boszorkaságot az almafákra nézve ! Valentin bánkódott. Egy napon, mikor búsulva számlálta fája almáit — hisz csak harminc darab volt rajta — látja Emmit feléje jönni.

Next

/
Thumbnails
Contents