Esztergom és Vidéke, 1897

1897-04-18 / 31.szám

Különben is halálosan fáradt volt a husszonnégy órás vasúti utazástól, amelynek porából alig néhány perccel ezelőtt mosakodott ki. Örült, amikor megpillantotta a csöndes, szemérmes jezsuita-pátert, akivel Innsbrucktól idáig együtt utazott; melléje telepedett. Már előtte gőzölgött az ezüst levesescsésze, amikor egyszerre mozgás támadt. Bal szomszédja, egy merev, geometrikus vonalakból komplikált Caran D'Ache-figura sietve megtörölte a cvikkerét s a nyelvével csettentett: — Ach, die fesche Ungarin . . . Halavány arcú, elegáns szőke aszszony jelent meg az ajtóban, karcsú, nyúlánk, mint a Makart najádjai. Majdnem pongyolában volt, bő sötétkék matrózruhában. A nagy fehér galléron hímzett horgonyok, az ujjakon arany paszomántok. Pály megcsóválta a fejét és letette a kanalát. — Marianne, mondotta hitetlenül és mégis megütődve. Az asszony moghallotta a nevét. Odafordult, mosolygott rá s hosszúkás, fehér kezével bizalmasan intett, azután a mellette haladó szálas, barna férfinak mondotta: — Pály Pál . . . vadasi ismerős. Te is beszéltél már róla, ismered ugy-e ? A szegletes szomszéd nyomban tudakozódott : — Ön ismeri az Erdőszépét, uram ? Pály csak a fejével intett, a váratlan találkozás nagyon kellemetlenül érintette. Egy-két esztendő óta már kevesebbet háborgatta ez a szép szőke kisértet, de most valósággal megdöbbent, hogy igy egyszerre, a harmadik országban előtte termett. Alig vett részt a lassan élénkülő beszélgetésben. Alig két hetes volt a lyoni tragédia; itt is Carnot haláláról beszéltek, mint tiz nap óta mindenütt, ahol megfordult. A dijoni megyefőnök nem a leghizelgőbben nyilatkozott lyoni kollégájáról s kijelentette, hogy mindig kérlelhetetlenül szigorú volt a Caserioféle elemekkel szemben, s kegyetlenül vagdosta szét az ananász-eper szemeket, mintha most is anarkista-fejékkel volna dolga. A szőke asszony szakította félbe : — Ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról, uraim. Az éjjel megint nem alszom ; olyan babonás vagyok . . . Rögtön abbahagyták a legaktuálisabb témát. A szőke asszony uralkodott az egész internacionális társaságon. Pály lopva figyelte. Olyan üde, leányosan fiatalos volt ma is, a szeme olyan becsületesen tiszta, mint egyszer, hajdan, leánykorában. Ma is ugy ért mindenkit könnyű mosolygása, ugy cirógatott minden arcot a szelid tekintetével, mint akkor a vadasi kastély asztalánál. Elkapta a fejét, amikor a hízelkedő, bársonyos cirógatás egyszerre őt simította végig. Zavartan babrált a cifra menükártyával, a lelke meg visszarepült Vadasra, az ötven portás kis alföldi fészekbe, a hová öt évvel ezelőtt századával együtt beszállásolták. Ott ismerkedett meg először az alföldi bűvös-bájos délibábbal, s az a hat hónap, amelyet ott töltött, bizony nem is volt egyéb a délibáb csalóka játékánál. Már az első héten megnyíltak előtte a vén udvarház tágas termei s romantikus, havas téli estén ismerkedett meg a legutolsó Lánghgal, a szőke leánykával, aki belépésekor feltűrt ujjakkal, fedetlen nyakkal élesztgette a tüzet az ó-divatu kandallóban. Olyan volt, mint egy elátkozott várba internált tündérkisasszony. Emlékezik a mondására is: — Nálunk sohasem fog fázni, főhadnagy ur! Már azon az estén töprenkedett magában : — Nem jó lesz nekem itt maradnom. Sohasem végződnek jól azok a mesék, amelyekben tündérkisasszony és közönséges halandó szerepel. Es csak egy szavamba kerül a nagybácsinál, hogy áthelyezzenek. Az ember azonban szánalmasan gyönge, néha egy szót sem bir kimondani. A kastély nyírott fagyalkeritése nem volt olyan magas, hogy a borostyánszínű fürtök ki ne csillogjanak fölötte. Megkáprázott szeme az aranyos színtől és futott utána, mint a gyermek a délibáb után. Sohasem hitte, hogy a szép délibábot valamikor elérje. A kastélyba sokan jártak s a tündérkisasszony senkit sem tüntetett ki közülök. Egy kissé kacér, ideig-óráig bizalmas volt valamennyivel de a lelkéhez senkisem férkőzött. Mégis menyasszonynak tartották, a főispáni titkár menyasszonyának, Ő is annak tartotta, a főispáni titkár maga is. A negyedik hónapban a pezsgőfürdőben végződő megyebálon összeszólalkozott a vadasi szolgabiróval. Nem szerette a lovagias ügyeket, de a járás kiskirálya el nem engedte, hogy egyszer az életében éles karddal is suhintgathasson. Egy borús reggelen, a faluvégi erdőcskében diskréten megkarcolta ambiciózus ellenfelehomlokát, azután elbúcsúzott segédjeitől s gyalogosan, fütyörészve indult haza. A park alján azonban megállott. A mindig zárt rácsajtó nyitva volt, a széthajtott fagyaiágak kőzött Marianne állott. Arcza sápadt volt, szeme fekete karikás, a fejére dobott csipkekendő alól kusza csomókban bujt elő a borostyánszínű haj. — Hogy kerül ide Marianne ? A leány reszketett, szempillái ijedten libbentek meg. « '.— Nincs baja Pál? — Miért ? — A párbaj . . . Mindent tudok, az ellenfele tegnap eldicsekedett vele. Egész éjjel virrasztottam. Nincs semmi baja? Nem felelt semmit, csak egy perezre karjai közé szorította a szép Délibábot. Másnap meg volt a gyürüváltás. Egy hónapos vőlegény volt, amikor barátai legénybucsura hívták a városba. Már nehezen ment az ivás és a beszélgetés is,- amikor a főispáni titkár minden keserűség nélkül, de igaz meggyőződéssel mondotta : — Nem te győztél le Pali, csak az uniformisod. Ez volt az a Sezám, amely Marianne szivét megnyitotta. Ö is boros volt kissé, büszkén odavágta : — Hát én bebizonyítom neked, hogy nem az uniformisom vert le. Amit egyszer elhatározott magában, soha meg nem változtatta. Tudta, hogy bolondot csinál, de nem habozott. Egy kissé bántotta is a megjegyzés, hiszen a szép leány lelkéhez még mindég nem tudott hozzáférni. Két heti szabadságot kért, felment Bécsbe, roppant komolyan fejtegette nagybácsija, az udvari tanácsos előtt, hogy ekevas való a kezébe, nem a kard s tiz nap alatt meg is kapta a nyugdíjaztatását. A tizennegyedik napon szürke polgári kabátkában tért vissza Vadasra. Marianne tárt karokkal röpülj eléje : — Istenem, milyen komikus maga ebben a zakkóban. Dobja le hamar! Mosolygott. — Nem dobhatom le, Marici. Immár ez az én hivatalos zubbonyom. A kék szempár tágra nyilt. — Valaki azt mondotta, hogy maga csak az uniformisomat szereti. Bántott ez a csúnya gyanúsítás, hát eldobtam az aranyos csillagokat. Ami erre következett, azt sohasem feledi el. A kék szempár egyszerre beborult, azután villám is csattant ki belőlük. A szőke haj szinte szikrázott. Csönd volt a magányos verandán egy pillanatig, azután gonosz, ideges kacagás hangzott fel: — Okosan tette, barátom. Mert most érzem csak igazán, hogy csak a szép uniformisát szeretem. Másnap azután visszacserélődtek a karikagyűrűk. Az asszonyka még mindig a datolyákat csipdeste ki a jardiniére-ből. Kettéhasította a húsos szemeket, egyet-kettőt megkóstolt közülük, azután félrelökte valamennyit. Majd hirtelen felugrott és utána nyomban fölállott mindenki. A nagy keveredésben egy percre elvesztette szeme elől, a következőben meg már maga mellett hallotta csicsergő hangját. — Hogy van, Pál ur ? Olyan komolyan ült az asztalnál, mint egy karthausi barát. Talán a szomszédja reverendáját irigyelte meg? — Fáradt vagyok, Marianne. Huszonnégy óra vasúton megviseli a magamfajta megrokkant veteránt. Szemébe csillogott a hibátlan, apró fogsor. — Képzelődő ! . . . Nos, látta a férjemet ? Hogy tetszik ? Pály nem tudott eléggé nyugodtan felelni. — Régóta ismerem őt, együtt voltunk a katonai akadémiában. Ö volt a legkitűnőbb növendék, telivér katona. Es a piros hajtóka határozottan esztétikusabb, mint az enyém volt, a kanári uhlánusoké. Marianne felelni akart, de csak a legyezőjével csapott a férfi felé, azután visszaszökött a férjéhez. Pály fekete kávét rendelt s a verandára menekült. Feje zúgott a sok vonatzakatolástól, az erős bordói bortól és sok egyébtől. A régi keserűség újra elöntötte szivét a szőke asszony iránt, aki egykor éppen ugy lökte el magától, mint ma az éretlen datolyákat. Es megfosztotta egyenruhájától, amelyet szeretet s illúzióitól, amelyek a tizenkét évi kaszárnyaéletben érintetlenek maradtak. Megsürgette a feketekávét, kikönyökölt a veranda párkányára és belebámult a hűvös éjszakába. Az óriás fenyüerdőség komoran feketéllett, mint merev, feszes középkori lovagsereg. Fenn, pár száz lábnyi magasságban a merész viadukton, végigfutott a simploni gyorsvonat, a lokomotív millió piros tüzpillangót szórt az éjszakába. A sárga sziklák között, mint szeszélyes arabeszk, kígyózott a szürke szerpentin-ut. Szemben az árkádok alatt, a boltokban egymásután aludtak ki a lámpások. Valami suhogást hallott, unottan fordult vissza és szemben találta magát Marianne-nal. — Magát kerestem, mondotta az asszony röviden. Odament a korláthoz és idegesen dobolt ujjaival a párkányon. Majd sebesen beszélni kezdett, de nem nézett feléje: — Nem gondolja, hogy legutolsó megjegyzése odabenn kissé ízetlen és tapintatlan volt ? Pály valami vad vágyakozást erezett, hogy kellemetlenségeket mondjon a kissé zavart, kissé ingerült asszonynak. — Lehet, hogy Ízetlen és tapintatlan volt a megjegyzésem, rosz éle, bocsásson meg érette. De igazság mindenesetre volt benne. Különben is emlékezhetik még, hogy azelőtt is csináltam ilyen rosz élceket. Most már szemébe nézett az asszony. Félig bosszús, félig szemrehányó hangon mondotta: — Nagyon tág lehet a lelkiismerete, ha csak rossz viccnek gondolja akkori viselkedését. A férfi keserűen mosolygott. — Miért beszél ön tág lelkiismeretről, kedves Marianne ? — Mert az enyém nyugodt. Minden önérzetes női lélekben van büszkeség. A férfi nem sértheti meg a nőt jobban, mint ha megalázza. Az a léhaság, amelyet akkor feltételezett rólam, a legnagyobb megaláztatás volt. Ugy beszélt, mintha régóta készült volna ezekre a szavakra. Pály hallgatta és közönbösen nézte az árkádok sötét cirádáit. — Lehet, hogy a pszihiáterek magának adnak igazat. En csak szerelmes voltam és az én pszihológiám azt mondotta, hogy ha az én menyasszonyom nemcsak büszke, de szerető leány is lett volna, akkor mosolyog egyet és azt mondja: Eddig is szerettelek, ezután még jobban szeretlek. Marianne meghajtotta fejét. — Hát pedig szerettem . . . Ne gondolja, hogy aludtam rá egyet és elfeledtem mindent. Maga tudhatja, hogy szerettem. Es fájt a csalódás sokáig. Ön meg elfutott, nem adott magáról életjelet, csak akkor, amikor a jegygyűrűmet visszaküldötte. Pály félt a megváltozott hangtól. — Sohasem hallottam, hogy a kivert koldusnak még bocsánatot is kell kérnie az ütlegekért. Könnyű borzongás futott át az asszony szép vállain; hangja kissé mélyebben csengett, amikor kérdezte: — Hát engemet vádol a multakért? A férfi neki támaszkodott az oszlopnak, nyugodtan keresztbe rakta a lábait, — Tulajdonképpen csak hálás vagyok érette. Marianne megrezzent felkapta a fejét. A kÖnynyü csipkekendő alól most is kusza csomókban bugygyant ki a borostyánszínű haj. Nem az volt többé, aki eddig beszélt. Hangja rekedt volt és gonosz, mint amikor utószor beszéltek egymással. — Jó, köszönöm . . . Egyáltalán nem emiitettem volna ezt a bolond történetet, ha a maga megjegyzése nem provokálja. Es nem mondottam volna meg, amit most megmondok. Hát igaza van : nem szerettem! Örültem az alkalomnak, hogy szakithatok. Es az elébb sem mondottam igazat, hogy fájt a csalódás. Csak kellemetlen, felesleges intermezzo volt az egész. Azután jött egy férfi: nemes, erős, egyenes, bizony nem vettem észre, hogy egyenruhát visel. Követtem volna darócban, rongyban is . . . Egészen oldalépett eléje, ott kérdezte szikrázó szemmel, kihívóan: — Hiszi ? Pály kiállotta forró tekintetét. — Majd ha ő is leveti az uniformisát. Az asszony felrántotta vállát, megigazította pelerinjét. Nagyon nyugodtnak akart mutatkozni, de keze reszketve babrált a kapcsokkal. Látszott, hogy valami hirtelen gondolat kapta meg; azon tépelődik. Büszkén, diadalmasan vetette oda: — Hát meg fog győződni róla! A pincér kihozta a fekete kávét, Marianne meg visszament a terembe. A geometrikus figura kibujt a verandára, foszforos sárga szemével Pályt fürkészte s hogy megérezte a gyönge ibolyaillatot, amely odakünn visszamaradt, kéjes sietséggel lehelte magába . . . II. Mikor Pály másnap délben leveleit kereste a portásnál, az üveges fülkében találta Mariannet a férjével. A férj utazóköppenyhen volt, a számláját sürgette s nagyon komolyan és szórakozottan viselkedett. De az asszony újra mosolygott és a kerítő, rossz szeme cirógatott újra. Mind a két kezével magához intette Pályt: