Esztergom és Vidéke, 1897
1897-04-18 / 31.szám
Melléklet az „Esztergom és Vidéke" 1897. évi 3L — húsvéti — számához peltáníadwQk l . . . Mily ünnepélyes minden arc, Mily fényes, tiszta mind, a szem .' Kalmár-zsibongás, utcaharc Elcsendesül ez ünnepen. Az istenember drága képe Az emberek közé leszáll S a hivek buzgó, szent imája Hozzá eseng oltármái. A sziv eseng, az ajk rebeg, A büszke homlok meghajol . . . Oh várjatok, — e képeket Már láttam egyszer valahol! Láttam, de gyorsan eltünének, — Mint lenge, röpke délibáb, — Pár perc az égnek, — tán az is sok, — Es tart a küzdelem tovább. S minő e küzdés, mily setét Az utja és mily fegyverek! Hiénává fajul, ki még Imént mellére verdesett Az ajk, — amely imára nyitott, Hazug, csal, amit — és gyaláz ; A sziv hiúság tűzhelyévé S kirakat lesz az ima-ház. Nagy istenember, istenséged Dicső jele: feltámadál! De téged ember meg nem érthet Gyarló eszével, csak csodál. Az ember önmagát sem érti, Oh ég, mikor lesz sorsa más r Mikor lesz osztályrésze néki ; Világosság, feltámadás /".."•'. Osváth Andor. Esztergom, április 17. —• Liza babának. — Künn zúgtak a harangok, beáradt a szobába a napsugár aranya és az ibolya parfümje; te meg* ott állottál az ablakban. Láttam, mily gyönyörűséggel fürdesz a sugárban és illatban, a szemed, a felhötelen mennyországos szemed meg valahol véghetetlen meszeségben kalandozott. A lelked is; azért kérdeztem: — Hova gondolsz Liza baba ? Egy-két percig tartott, amig . az ismeretlen messziségből visszatértél a fekete borbútoros, prózai, fakó szobába. Lehunytad szemedet, fejedet is meghajtottad kissé, úgy mondottad valami csodálatos elmerüléssel és megindultsággal: — Miért érzi magát az ember egészen másnak ezeken a nagy ünnepeken ? Micsoda kellemes, megnyugtató és mégis izgató forrongást okoznak ezek a napok a lélekben ? Es miért más ez a rokonérzés húsvétkor, pünkösdkor, karácsonykor ? Csak azt éreztem, hogy igazad van, de nem tudtam mindjárt megfelelni kérdésedre. Arra nem ad választ az öreg biblia. — Majd gondolkozni fogok rajta, Liza baba! Te magamra hagytál a vén fóliánsok és a szürke iratcsomók között s mintha odakünn is elsetétült volna! . . Mindég megtartottam, amit neked Ígértein, (ha Liza baba másként cselekedett is) hát most sem folytattam a napi munkát Íróasztalom mellett, hanem a te problémádat vettem elö. Es végig gondoltam azokat az időket, amikor még én is tudtam ünnepelni s én is éreztem azokat az érzéseket, amelyeket a te fiatal, édes, verőfényes lelkedet a kalendárium legpirosabb dátumain betöltik. Valamikor a húsvétot szerettem legjobban, gyermek voltam akkor; térdharisnyás, aoristust félő gimnazista. Sohasem feledem el azt a nagy, bolondos örömet, amely végigrezgett rajtam, mikor a vén konviktus tömjénszagú portája megnyílt s a csörgő olvasós fráter a rendház kapujánál várakozó fiakkerhez vezetett, hogy egy hétre hazabocsásson. Húsvét a kora tavasz ünnepe, azért élvezi legjobban az ember az élet kora tavaszának idejében. Akkor, amikor még legjobban megkapják, eltelitik lelkét az apró örömek s a vallás minisztériumai s mint valami titokzatos, túlvilági zene, viszhangoznak benne a „Miserere" a „Stabat mater", az „Alleluja" fenségesen egyszerű melódiái. Olyan ez idő emléke, mint az a gyengeségében, halványságában megkapó illat, amelyet a kiürített parfümös üveg megőriz. Kék színnel szinbolizálnám s az ibolyavirágot tenném meg emblémájának ... Elmúlt. Levetettem az az aranysujtásos kalocsai egyenruhát, az intézet boltíves, csöndes folyosóiról kikerültem a szabad, zajos nagy világba. S a húsvéti kék szin fokozatosan ment át a pünkösd erös pirosságába. A pünkösd a kora nyár ünnepe, a szerelmes természet gyönyörűséges ideje. Piros arc, piros vér és ég mind a kettő. Minden illat, minden szenvedély, minden virág. Szeretjük az egész világot és egyet legkivált ... Az ünnep emléke meg olyan, mint egy nagyon szines nyár éji álom . . . Es a karácsony ? . . . Fehér a tónusa, a megelégedés, a csöndes öröm szimbolumaképen. Hófedett háztető, pislogó kandallótüz, fenyüillat, apró emberek gyügyögése: ezek a inotivumai. Még ezüst hajjal is fölmelegíti csöndesen dobogó szivünket, mint agg tagjainkat az izzó hasábok melege. A húsvét a vallás, pünkösd a szerelem, karácsony a család ünnepe. Ezeket gondoltam el a te parancsodra; Liza baba, meg, hogy visszaemlékeztem az áhítatos elmerülésre, amelylyel a székesegyház vén harangjának bugását hallgattad, azt, hogy ma még a húsvét a te legkedvesebb ünneped! Ma még — de már nem sokáig. Leveted immár a pirosfekete kockás zárdaruhát és hamar elkövetkezend az idő, amikor kis kezed, amely most az imakönyvet szorongatja, a pünkösdi rózsa után fog nyúlni . . . Kérdem, keresem: ki fogja neked azt a vjrágod adni? Kérdem, keresem, de nem kapok rá feleletet. . . . Mert erről nem beszélnek a fóliánsok, sem az öreg biblia, aminthogy ezt az én ünnep-kommentárjaimat sem leled meg bennük, szépséges gyermekem! Lancelot. I. 9fc£a\>áítón4 / ua4 3-itj.a mellett, 3mádho&va tézdepetneh, §>&átt a& ima 4ötvvj-pata44aL, Kit, zeménu, ha meaviaas&tal. £evozulok én it> tézdie, 3mádko&om én ií> ézte, $&envedohnek özoh ÖAwja, Ka s&ivemze viaao&t a9tta! Sevoznloh hez&s&tjadnal, ©K/i hennünhet meavaltottál; fflíeaöizatiah, meahönne&ieh: Oh izaalma&& a o&ivemneh! <§ai^ t>e volt méa, ean oe jött méa Oh Szaaloml Oh ®íco<Wa! <SL4v4 -Cáttá4 a hezeo&t&t, 9Ktitt3 ennhnlétt, viaas&t leltek. < S\Leo f töz6tteyi vázom én is, Ka iz-aaCom volna méais, $ctné&eh a hezes&t^aza: 91cin34iá&a . . . mwidhiáva... II. Staí>at matez dolozosa, Sowpa hanaon énekeinek: Oh heanelem] oh izaalom! <flí& én vnnös, naau y&ivemneh. Sta&at matez dolozosa, 0Laa-ij- szivem volt $ én s&ezettem, §>&ezeleml>ői keit a vétek S 4i4 $z>ezettek — elfeledtem. Stahat matez dolozosa, Ott fia élnéX, ok ha látnál; 0ÍCivé lettem- aki neked Q$Ö&£> voltam eaész> viláanát. §taf>at matez do totósa, Oh ha étnél, oh ha látnál, S&eaenu, anuám, édes atttjám C% hezes&tneh |ájdatmánál!.. Lévai Sándor. Az „Esztergom, és Vidéke" számára irta : MUNKÁCSY KÁLMÁN. I. Megszólalt az ebédre hivó villamos csengetyű s egyszerre benépesültek a négyemeletes házváros széles, világos folyosói. A nyolezüléses két lift szakadatlanul járt fel s alá. Az óriás fehér teremben, ahol kilencven emberre teritették meg a patkóalaku asztalt, sietve csavarták fel az Auer-lángokat. A Hotel de l'Europe-ban sohasem volt üres szoba. Szerencsés tulajdonosa az aranytermő turista-hónapokban maga is minduntalan a faluban bérelt magának lakást, hogy egy-egy bejelentés nélkül érkező herceget még elhelyezhessen. Pedig a falu maga igénytelen kis alpesi malomtelep volt, minden nevezetessége néhány tipikus, kövér pásztorleányka és a merész mély facsusztató, de középpontja az Alpok legregényesebb láncszemének; itt kezdődött és itt végződött minden érdemes kirándulás. A két egyenruhás szolga az előszobában alig győzte a fogasok rézgombjaira aggatni a könnyű mantillokat és a fakószinü felöltőket. Odabenn a legyezőalakra összehajtogatott asztalkendők hamar szétbomlottak, a pipacsvirágos menükártyát tanulmányozta mindenki. Csak az öreg dijoni maire, aki minden nyarat itt töltött, kotorászott a virágtartóban, hogy gomblyukába a piros gombocska mellé valami stílszerű virágot csenjen. A haragos glasgowi mérnök meg hangosan szidta a pincéreket, amiért megint nem talált alnminium-tollat az irószobában. Pály még mindig nem választott magának helyet. Undorodott ezektől a hosszú diner-ktől, amelyeken felelgetni kell a fecsegő szomszédok üres kérdéseire és csodálatos mayonnaise-kkel és sűrű mártásokkal kínozni a gyomrot. HÚSVÉT.
