Esztergom és Vidéke, 1896

1896-01-09 / 3.szám

kezdessék, még pedig nem a város pénztára terhére, hanem akár egyes vállalkozónak, akár konzortiumnak adassék meg az engedély és az épület bizonyos évszámok lejártával jusson vissza a város tulajdonába és használatába. Előre is tudjuk hogy a nézet nagyon sok ellenzőre fog találni, sokan ugy gondolkozván, hogy az ezen a forgalmas uton emelendő házak után való jövedelem busásan megfogja téríteni a belefektetett tőkét, meg annak kamatát is. Mi azonban azt tartjuk, hogy a város jelen pénzügyi viszonyai mellett rövid időn belül ujabb kölcsön felvételére nehezen fogja magát elhatározni, már pedig úgynevezett krinolinhidtól egész a primási palotáig terjedő útvonal kikövezését messzebb időre kitolni ezen útvonal rosszaságánál fogva lehetetlen, mi tehát a Lőrinc-utca kiépítésére felveendő kölcsönt a fentebb is jelzett útvonal kikövezésére kívánnánk forditsni, mert utca kövezésére vállalkozó, ki azt saját rezsijére eszközöltetné, az nem akad, de a Lőrinc-utca kiépítésére igen. A harmadik feladat volna tehát, a kispiactól a primási palotáig terjedő főútvonal kanalizálása és kikövezése. Ez a három munkálat a jövő évre tökéletesen elegendő, és pedig nemcsak azért, mert maga a hatóság a tanács és vele a képviselőtestület is az egyesítésből kifolyólag felmerülő egyébb szintén elintézést kívánó ügyekkel meglehetősen el lesz foglalva, hanem még annál az oknál fogva is, mert az építkezések, kövezések vezetésére és felügyeletére hivatott szaktisztviselőkre több terhet róni lehetetlen. Következik a vágóhíd kérdése. Ez a kérdés is már nagyon megérett. Valóban óhajtandó volna, hogy a vágóhíd is a kijelölt telken még ez évben felépíttessék, és a jelenlegi faalkotmány a mostani helyérűl eltávolíttassék. Ámde ennek egy kis bibéje fog akadni, és pedig nem más, mint az, hogy a reá előirányzott húszezer forintot legalább is meg kell kétszerezni, ennek az ujabbi húszezer forintnak szintén a Lőrincutca felépítésére szánt kölcsönöszszegből kell részben kikerülni, részban pedig a regálé kötvényekben kell fedezetet keresni. Ennek a kölcsön műveletnek végrehajtása bele fog esni a nyár végébe és az építkezés helyesen meg fog történhetni 1897-ben. Milleniumi pásztorlevél. Esztergom, január 81. Vaszary Kolos hercegprímás a millenáris év kezdete alkalmából pásztorlevelet bocsátott ki. Ez a pásztorlevél a papsághoz van intézve, de az egész nemzetnek szól s ugyanaz a megragadó, fenséges hang nyilatkozik meg benne, amely egyszerre a nemzet szivéhez fiizte első budai beszéde után a bíboros egyháznagyot. Gyönyörűséggel, áhítattal olvassa minden magyar ember s megtanul imádkozni belőle, aki nem tud imádkozni. Méltó ahhoz, a ki alkotta s méltó az ünnephez, amely sugalmazta. A klasszikus latinsággal irt pásztorlevél két részből áll. Az első rész magával az ezredéves ünneppel foglalkozik, a második rész az ünnep egyházi részének megünneplésére vonatkozik, íme az első rész bő kivonatban : Az ünnepséggel kezdődő ezredik évében annak, hogy atyáink elhagyták ázsiai otthonukat s ezen az áldott földön telepedtek meg, régi szokás szerint s mégis uj alakban üdvözlünk benneteket, kedves testvérek s egyúttal kérjük a legfőbb urat, hogy aki születése által mindnyájunknak örömet hozott, engendje meg az ezredik év méltó megünneplését. A mindeneket vizsgáló és előrelátó Isten, a ki „megváltoztatja az időket és Köszöntenek, jó napot mondnak, rázzák egymás kezét az emberek s örülnek a szerencsének. Itt! ! ! . . . — Gyermek nincs, ugy tudom ! —• Oh, áldatlan házasság. A család kihalt s szükségkép mindent a férj örököl. Minden ingót-bingót . . . Ez a Viczka Balázs hangja volt. Valami irnok a városnál. Valamikor kereskedősegéci s Tömő Sándor kortársa az inasságban. Éppen csak ez a régi ismeretség hozta őt e tudatlan népség közé. — Hja, kérem a törvény kérlelhetetlen. Belenyúl a viszonyokba ; belemarkol kérem. — Pedig hallom, szegény, nem valami jó dolga volt életében. — Jó dolga ! Nem ! De kérem, hogy is képzeli. Tömő Sándor nagykereskedő s jó dolog ! Egy művelt nőt csak mi bírunk boldogítani. Mi kérem : az intelligencia. Csak mi! ... S a válláig húzta kifordított tányéréit. — A megboldogult, nem ismerte praxisból a családi boldogságot. De kereste; tudom ; és át tudta érezni. S ekkor a Viczka Balázs intelligenciája oda vonta a szomszéd péknét s bájos leányát, egy nyurga, selypítő kisasszonyt. Ki voltak öltözve s Viczka ur igen örült a szerencsének. — Szegény Lujza ! — monda s aztán a szemöldeinek felhúzásával Viczka Balázst figyelmessé téve a mondandók rejtelmes mély értelmére hozzá tette : — Két szivet törött össze ez a haláleset. Borzasztó ! — Kettőt kérem . . . hogy-hogy ? Hisz nincs senkije férjén kivül! — Ej, ej, Viczka ur, hogy teteti magát . . . No, az már igaz : ön jó barát ; nem akarja elárulni Tömő Sándor szavait . . . De hiába mi tudjuk . . . Az igaz, szép ember . . . kedves, jó állása, jó neve s a piacon lakik . . . Eh, hát még se találja el? . . . Viczka ur! a Ballá ügyvéd ... a Ballá Gábor ! . . . — Oh, ez régi dolog! S Viczka elhúzta a száját . . . De én tudom . . . hanem hát baráti kötelesség volt . . . no ... s mi intelligentia . . . — Hanem én mégis szeretném tudni az igazat. Mert ha az ember az igazat tudja, egész más szívvel gondol a halottra, s rátette kezét a Viczka uram karjára s egész közel hajolt hozzá a pékné. — Elmondom kérem, — de szoros titok ! Az a bizonyos Ballá Gábor volt az asszony ideálja. Ideálja kérem a legfőbb mértékben. Mert ha belenyulunk a történt dolgok mélységébe, már ott látjuk az öreg Virág Mátyás vegyeskereskedésc mellett a Mindek-féle házat. S abban lakott eme bizonyos Ballá Gábornak SLI apja, Ballá Dénes, amolyan nyugalma' zott hivatalnokocska. Hja, persze, nerc tetszik emlékezni, csak fjegypár hétig laktak, mert az Öreg hirtelen elhalt és korszakokat, trónusokat emel és (Mmí le, nagy irgalmában, melynek nincs határa, végtelen jóságában! és böleseségében kivezetvén harcban és békében egyaránt kiváló őseinkéi keleti hazájukból,hosszú és viszontagságteljjes küzdelmek árán e haza uraivá tette őket, melyet a világ teremtésétől kezdve csodálatos és imádandó bőkezűséggel szánt magyar a nemzetnek. Valóban az irgalmas Isten jósága, gondoskodásának kegyessége, holcseségének végtelensége ez !"" De még más ok is parancsolja az ezredik év minél méltóbb megüneplését. Akiket Isten ugyanis Ázsia térségeiről kivezetett és elvezetett nevének ismeretére, a csodálatos világosságra, akik a szent keresztségben megujultak, azokat a kereszténység nagy családjainak tagjaivá tette, hogy termékeny vesszői legyenek az igazi szőlőtőkének, Jézsus Krisztusnak. Az Isten ezen irgalma a vad népet az emberi társadalom nemes tagjai közé sorozta, vad erkölcséről szelídségre vezérelte — és emberszeretetre, a mely egész Európának tiszteletét érdemelte ki', Ezt az a hit, az a szent vallás vette, a melynek az ogyház az öre, a melyyet szent István, első királyunk terjesztett és ápolt apostoli buzgalommal: ezt a hitet ápolták őseink, ezt védték a törökök ellen verőkkel, fegyverükkel ezt őrizték királyaink minden viszontagság között tisztán, sértetlenül. Ez a hit össze volt, forrva a hazaszeretettel s ezt védeni annyi volt, mint védelmezni a hazát, ezért vért osztani,, annyi mint a hazáért halni; az egyház hü fiának lenni, annyi mint jó hazafinak lenni. Dicső volt akkor hazánk, Mária országa — dicsőséges a trón, mert, a nagy „Urnő" védelme alatt harczolt ; mert a kath. vallás a harcost Mária katonájává avatta. Valóban emlékezetre méltó idők, melyekben az ország sérthetetlen polgárokat, szenteket nevelt. Boldog ország, boldog nép, amelyről Aeneas Silvius is ily magasztalólag ir: „Nem volt egyetlen nemzet a föld keregségén, amely akkoriban országotok ellen mert volna támadni — oly tiszteletben állott mindenütt a magyar neve." Mert hatalmasan megsegítette őseinket az az Isten, akinek tisztelete bennünk s aki iránt való hitünk soha meg nem ingott. Félelmes volt az a kard, amelyet a [drtitzgóság, a hazaszeretet emelt az ellenségre. A visszavonás pártos fegyvere nem egyszer majd végveszedelembe sodorta e hazát. Az átkos pártviszályok, s annyi ártatlanul kiontott vér döntötték sirba a dicső Árpád-házat, ezekből keletkeztek azok a veszélyek,, amelyek e hazát pusztulással fenyegették. Soha sem volt siralmasabb ez ország állapota, mint a Sajó' folyó partján a tatárokkal vivott vereség után. És IV. Béla nem a tatárokat okozza ezért anynyira, mint inkább a nép bűneit. „Isten —- mondja a király — nem akarván tovább büntetetleniil hagyni annyi sok bűnt, fölkeltetté a tatárok dühét, hogy általa mutassa meg istensége hatalmát és eltörölje a föld színéről azokat, akiknek gonoszsága miatt tőlünk is megvonta irgalmát" . . . Elég ismeretesek azok a pártküzdelmek, a melyek az Árpádok, az Anjouk kihalása, majd ECunyady János fia Corvin Mátyás után a hazát majd a végpusztulásig zaklatták. A megsemmisülés szélére ér a magyar név 1526-ban aug. 20-én, a kereszténység egyik legesküdtebb ellensége a török miatt Mohácsnál, a hol a király, a főpapság, a főnemesség s a köznemesség diszé a jövő reménységével együtt sirba szállt. A mai napokról, és pillanatokról, nincs szükség rá, hogy megemlékezzünk. Mert saját szemetekkel látjátok, az állapotok rosszra fordultát; látjátok, hogy ebben a szép honban menyire dúlnak a ellenségeskedések, harag, veszekedés és pártoskodás. Ezek bizonyára szomorúsággal töltik el sziveteket, de reméljetek: az Ur megsegít. Szeressétek egyházatokat, hazátokat. Aztán buzdítja a pástorlevél az ország összes fiait, hogy áldja az urat, akinek kegyelméből ez a hon fennáll; örvedjenek, vigadjanak valamenyien, öleljék meg egymást testvéri szeretettel. A pásztorlevél első része felajánló imádsággal végződik, mely kivonatosan ezeket mondja: Emlékezzél meg, Istennek dicsőséges anyja, a magyarok nagyasszonya, szentséges szűz Mária ! emlékezzél meg örökségedről, melyet hü szolgád, első királyunk és apostolunk Szent-István, neked felajánlott és végrendeletében neked hagyott. Tekints kegyes arccal országodra; és dicső érdemeid által légy közbenjáró és szószólónk szent fiadnál, Jézus Krisztusnál. Hozzád kiáltottak őseink és minden Ínségükből kiszabadultak, mert folyton folyvást vigyázott szemed örökségedre óh ! mindörökké áldott asszonyunk. Oltalmazzad és védjed nagyhatalmú pártfogásoddal minden testi, lelki gonosz ellen édes hazánkat, hogy mindénkor virágzó legyen Isten dicsősége- és népe vigasztalására. Legyen eszköz benne a te esedezésed, hogy az anyaszentegyházat, vagyis a katholikus hitet nálunk és mindenütt a föld kerekségén felmagasztalás érje, hazánk püspöki karának és az x egész papságnak nyerj isEgyetlen fia pedig ez a bizonyos Gábor itt maradt s járta tovább a gymnasiumot. — Hát itt kezdődik már a viszony ! — Igen, ez az a gócpont,, ahonnan kiindulnak a szálak. Már most, kérem, tessék a többi eseményeket figyelembe venni. Az öreg Virág meghal, — s a jobb mutató ujjával tolja a bal görcsös hüvelykét. — a leánya, ez a szegény Lujza maga marad anyjával, s kap egy mostoha apát a Wolf Kristóf személyében, aki az öregecske Virágnét elveszti. — Ez már a felmutató újra jutott. — Tényleg azonban a Lujzába volt bolond, no meg az üzletbe. Mert kérem, akkor kitűnően ment. Erre kis idő múlva meghal az asszony, az öreg, s a Lujza már most árván, egyedül marad a mostoha apjával. — És a Ballá pedig, minekutánna egymásnak — mint afféle gyerekek — hűséget esküdtek volna, elment Pestre az ügyvédséget tanulni. — A második haláleset már a kozépujjnál történt. — Nemsokára hire járt, hogy Wolf elveszi a saját mostoha leányát: a Virág Lujzát. Az igaz, hogy Wolf még a pápánál is volt, hogy az a dispenzációt megkapja, de a leány egész Ballá volt. Mindig csak Ball és Ballá. Hanem a Wolf elfogta a leveleiket és a Ballá mit sem tudott az itthoni dolgokról. •— E rettentő eseményeknél már kifogyott az uj s a sor a pékné kezeujjára jutott. — A Tömő Sándor pedig akkor az első segédje volt a Wolfnak s halálig szerelmes a Lujzába. Volt egy kis pénze s megkérte titokban a leány kezét.. Az pedig azt hitte,, hogy az: ő Baliája már elfeledte, mert a leveleire soha nem válaszolt, másrászt meg mostoha apja üldözéseitől szabadulni óhajtván, odaadja kezét Tömőnek, s elmennek Sághra s nyitottak egy boltot. Két év múlva Wólfot megtalálják a pinczéjében holtan s ugy kerültek ide Tömőék a boltba. — S a földre mutatott. — Istenem., milyen hamar pusztulnak az emberek, sóhajtott a pékné, álmélkodó szemekkel mustrálva egy előtte álló asszony kalapját. — S milyen titokba ment minden. Én pedig jól vigyáztam éjjel-nappal, de a Ballá soha,, még erre se járt. Hát hol találkozhattak azok r Erre még rá kell jönnöm? Azért is volt ennek olyan kevés hire. — Én tudom ! s Viczka Balázs igen fontos arcot vágott. — Hanem egy bizonyos érzés, amely csak a mi, csak az intelligencia sajátja, — csak a lovagiasság .. . — Utat! Helyet kérünk ! Jön a test! A papok már a kocsi elé kerültek s visszafordulva várták, mig fölteszik a testet. Mögöttük egy kis fiu, aki a keresztet vitte, küzködött a vállára vetett flórral, mely hosszú voltánál fogva akadályozta lábait a menésben. Nyilván nem ő reá volt szabva. Hátul a testet emelték hatan, fiatal ke-