Esztergom és Vidéke, 1896

1896-10-22 / 85.szám

meglátszik belőle az is, hogy a jelölt ur ismeri a választókerület minden rétegét, minden baját, minden óhajtását s megvannak a legalkalmasabb, legreálisabb tervei felvirágoztatására annak a kerületnek, amelyről képviselői néhány cikluson át egészen megfeledkeztek. És az a sokáig elhagyatott, árva kerület bizonyára egy percig sem fog habozni, hogy áttörhetetlen, erős fallanxban csoportosuljon a körül a jelölt körül, aki annyira a magáévá tette haladása, szebb jövője ügyét s akiben nemcsak az akarat, de a tehetség és a kétségbevonhatatlan jó szándék is megvan áldásos és hasznos terveinek keresztülvitelére. íme a beszéd : Igen tisztelt Választó közönség! Amidőn a doroghi választó-kerület szabadelvű polgárai megtisztelő bizalmukkal felém fordulni s e kerület országgyűlési képviseletét csekélységemnek felajánlani kegyesek voltak, szerencsés vagyok önök előtt megjelenni a célból, hogy azon irányelveket és azon politikai nézeteket elősoroljam, amelyek a magyar szabadelvüség erős tábora felé tereltek. A mi szép Magyarországunk intéző elemei, talán azóta, hogy a hét vezér Árpád honalapitónkat teljes egyetértéssel vállaira emelte, nem voltak anynyi pártra szakadva, mint a mai napokban, ezredéves fennállásunk dicső megünneplése idejében. A széthúzás mindig veszedelmes jellemvonása volt a magyarnak, bárha sokszor tudta és sok vész idején érezte, hogy nagyon is kevesen vagyunk. Ez a széthúzás volt nagyrészben és leginkább oka annak, hogy az ezeréves létnek csak legutolsó ideje szült a megfeszitett munka árán olyan eredményeket, amelyekre büszkék lehetünk, Az ezer év többi része elveszett a küzdelemben, amelyet a számos külső ellenség, és — bizony gyakran — önmagunk ellen folytattunk, emésztve egymást, mint a tó hullámai, melyek a szélviharban egymásom törnek meg, de azért a viz árját tovább nem viszik. A küzdelem akkor csillapult meg, amikor a nemzet apostoli királyával kibeA rákövetkező esztendőben, ugyanazon a helyen, a remetekeresztut ledőlt keresztjéhez közel, a galyszedegetö öreg asszony és Vilmácska ismét találkoztak. Most nem ősz volt, mint a múltkor, hanem közvetlenül küszöbön volt a karácsony. A fagyos fü ropogott a láb alatt, zúzmara csillogott a fákon s nagy csomókban fehérlett a hó az utszéleken, a hová nem sütött a nap. Az öreg talán a hó miatt nem szedegetett ma rőzsét. Hosszú póznára erősitett nyeső késével nem minden fáradság nélkül egy nagy csomó frissen szedett fagyöngyöt hordott össze. Felismerte Vilmácskát és észrevette, hogy sír. — Ejh, leánykám, törüljük meg a szemünket! Kár volna tönkre tenni őket. — Hjh, jó öreg anyám, noha nem sokat használ, elmondom magának a bánatomat. A mult évben, ha emlékszik még rá, felfüggesztettem a fagyöngyöt az ajtónk fólé, hogy ha elhaladok alatta a szerelmesemmel, a szerelme megkétszereződjék s házasságra birja. Kezdetben minden sikerülni látszott, Alig tette a lábát a küszöbünkre, észrevette a fagyöngyöt és megcsókolt; aztán az éjféli mise után, mielőtt aszkülve megkötötte azt az egyezséget, amely kormáuyformánk alapját és alkotmányunk egyik erősségét képezi. Ha végigtekintünk és büszkén legeltetjük szemeinket azon a nagy eredményeken, azon a bámulatos haladás forró lázában megteremtett müveken, amelyek előtt csak napjainkban ámulva és kalap levéve állt meg egész Európa, az egész világ ; az a világ, amely Magyarországról legfeljebb annyit tudott, hogy létezik valami apró löldecske egy nagy folyó partjain, nyugodtan elmondhatjuk: tettünk valamit. E lázas munka, e haladás kezdete egybe esik az idővel, amikor eldobva a fegyvert, a béke nyugalmában dolgozhattunk s elérni, túlhaladni kezdtük összes szomszédainkat és ellenségeinket. Mert a magyarnak csak szomszédja és ellensége van, — jó barátja vajmi kevés. Csak most, fennállásának ezredik esztendejében kezdenek az ellenségek is tisztelettel emlékezni a magyar névről, mint hajdanában iooo év előtt rémülettel és ijedtséggel emiitették azt. Most nem szorulunk a más búzájára, s a magunk gőzmalmával őröljük azt lisztté, magunk készitjük az eke vasát, a kasza pengéjét, a gőzcséplőgépet, a magunk gyáraiban készült ruhában járunk, a magunk erejével szerzett pénzen vásárolunk és a fegyvert, amely a szent haza védelmére készül, itthon gyártjuk a saját fegyvergyárunkban. A mi vasutaink rohannak át a buzatermésü rónákon, magyar hajók szelik a dagadó folyamok hullámait, olyan hidak épülnek magyar kézzel és magyar pénzen, amelyeket irigyel német, francia, angol és minden nemzet. Igaz, hogy az a mi munkásságunk, a népnek, annak a magyar népnek, annak a magyar nemzetnek a munkájából, izzadságából veszi eredetét, amely magyar nemzet még négy évtized előtt a jobbágyság jármában nyögött és arra volt milliója kárhoztatva, hogy munkájának, gyakran vérres izzadságcseppjeinek eredményét egy pár ezer kiváltságos élvezze, s mely azért tanult meg fegyvert kovácsolni a haza védelmére, hogy azt bilincsnek hajtogatva a kezére fűzzék. Való, hogy ha a magyar nemzeti érzés lángtüzében acéllá nem izzanak a magyar nép izmai, az elpetyhüdt karokból kiesett volna a fegyver, a kasza, a kalapács, és a sokat dicsőitett magyar tálhoz ültünk volna, egy sarokba húzta apámat s megkérte kezemet . . . — Várjuk végét, Vilmácskám; — Már kiakartak bennünket hirdetni. Apám felfogadta a muzsikusokat a lakodalomra. De sok lett volna ennyi boldogság! Egy éjjel a folyó kiáradt, elboritott vetést, rétet, háromnegyed részét tönkre tette tanyai birtokunknak s kétségbeesést hozott ránk. — Aztán ? . . . — Ekkor, felelte Vilma, könynyel áztatván kötényét, ekkor a jegyesem látván, hogy szegény vagyok, elhagyott; és bár mindenütt keresték, nem hallottunk róla többé semmit. — Én előre figyelmeztettelek, Vilmácskám, hogy nem kell bizni az éretlen fagyöngyben ! . . . Es aztán a férfiak mind gonoszak! . . . Te mindazáltal még mindig szereted őt ? — Nem biz én! — Es mégis sírsz. — Sírok, hogy nem hallgattam a jó szóra. De ami a szerelmet illeti, én csak azt szeretem, aki engem szeret— Ez esetben — monda az öreg nevetve, vigyázzunk, szép leánykám ! En tudok egy fiatal embert . . . — Fiatal embert ? — Igen, valakit — akár milyen öregek vagyunk is, de jók a szemeink — szabadságból nem maradt volna egyéb, mint annak a műveletlen tarlók és üres, hangtalan műhelyek fölütt nyomasztó felhőként gomolygó emléke. S most mint a fénylő napsugár, lelket önt a csüggedőbe, felszabadítja az észt, az akaratot megedzi, helyet, teret ad a tehetségnek és erős kitartó munkának. Mindennap láthatjuk, érezhetjük annak termékenyítő hatását. Örül a szivünk, ha az általános jólétet, gyors haladást dicsérni halljuk. Ha azt halljuk, hogy munkánk és fáradozásunk árán kiemelkedtünk az ismeretlenség homályából. De arra, hogy ezt az emelkedést ki vezette, ezt a munkát ki irányította, ki osztotta fel, arra nem gondolunk. Azt nem gondoljuk meg, hogy ebben a nagy munkában, ebben a nagy emelkedésben micsoda része volt és van alkotmányos kormányunknak. Arra nem gondolunk, hogy rossz kormányzat tönkre tehet egy országot, de fel nem emelhet. Mert sokan ugy vannak azzal tisztelt választópolgárok, mint az egészséggel ; ha van, nem becsüljük, mert természetesnek tartjuk, de ha nincs és a betegség kinja gyötör, akkor visszasovárogjuk és esküszünk, hogy ezentúl megbecsüljük. S ha Pál gazda háztája rendben van, s a tágas kapun azt látjuk, hogy a szérű, a csűr telve, gömbölyű marhák vontatják a szekerét, fürge baromfiak serege lepi el az udvart, hogy az anyjuk selyem viganót hord, mikor ünnepen az Istent dicsérni jár, akkor azt mondja István szomszéd : »Pál gazdának több a szerencséje, mint az esze.« Hanem azt nem mondja István, hogy Pál nem teszi keresztbe a kezét, hanem a napot mindennap kineveti, hogy későn kel, hogy biz annak mindig kérges a keze és nem kér segítséget a szomszédból, ameddig ép keze, feje van. Arra könnyen hajlandó a magyar, hogy a szomszédját gáncsolja, hanem hogy azon gondolkozzék, mi a tulajdonképeni oka a szomszéd javulásának és meglássa, hogy a munka, szorgalom és takarékosság művelte a csodákat, arra a magyar embernél ritkán van eset. Igy van ez az ország alkotmányos kormányzatával is. Nap-nap mellett látjuk, hogy emelkedünk, hogy a civilizáció magaslata felé törünk és haladunk, hogy a kormány vezetése mellett ujabb és ujabb törvények gondoskodnak a közvalakit, aki régóta szeret tégedet, bár te sohasem tartottad érdemesnek ügyet vetni rá, és aki még ma is szeret, nem törődve vele, elvitte-e hozományodat az ár viz. A szomszéd fia — miérsz pirulsz el Vilmácska ? — nem lesz nálatok most karácsony este ? Kérdezd meg csak a szivecskéd, hogy mit szól hozzá, ha ő lenne az a gavallér, aki éjfélkor veled megy misére? — Es aztán — sóhajtott Vilma, arra az esetre, ha szivem igen mond, lenne-e olyan jó, hogy eladna nekem egy pár szálat a fagyöngyéből ? — Nesze, édes szépem: sárga mint az arany, a fehér gyöngynél is fehérebb és tisztább, érett magvakkal, Szép, tiszta fagyöngy, amely nem csal meg. Mert lásd ez a fagyöngy kiállotta a telet, kitartott hideget, fagyot és nem hullott le az első szélre . . , De tarsd meg a pénzedet ; az én mai fagyöngyöm nem eladó ; a szomszéd fia rendelte meg nálam tegnap este. Es enyelegve kiválasztván két galyat, a jó öreg motyogta : — Mondtam Vilmácskám, külömbség van fagyöngy és fagyöngy, épugy mint szerelem és szerelem között! Franciából. E. A. gazdaság emelésén és a polgárok jólétén, hogy az pénzügyi helyzetünket egyensúlyba hozta, hogy gondoskodik gyermekeink neveléséről, oktatásáról, testi épségünkről, vagyonunk biztosításáról. Nem ! nem ! ezt nem akarjuk látni, ezt nem akarjuk észrevenni. Nem vesszük tudomásul, hogy sz abaddá tette az ipart és kereskedést, és attól vehetünk, aki jobb árut ád ugyanazon pénzen. A valuta rendezésének előnyeit nem tapasztaljuk mi közvetlenül, akiknek a forint egy forint maradt akár papirosban, akár ezüst koronásban kapjuk. De már arra nem gondolunk, hogz a nemzetközi világkereskedelemben milyen, nekünk kis embereknek közvetlenül észrevehetetlen pénzbeli előny származott abból. Van jó ágyunk, szerető, gondoskodó ápolónk, feleségünk, anyánk, aki a betegség gyötrő perceit gyöngéd kézzel enyhíti, s nem jut eszünkbe, hogy az a szegény napszámos, iparos és gyármunkás ugyan mit csinál, ha megbetegszik, ott kell hagyni a munkáját és kinzó nyavalyájában nincs, ahova fejét lehajtsa, nincs senkije, aki egy csöpp vizzel enyhitse a láztól kifásult ajkait. Hogy a kormány kezdeményezésére meghozatott a munkás-betegsegélyzésről szóló törvény s hogy az az elhagyatott ember betegségében pénzt, ápolást, vigaszt kap, az nem jut eszünkbe, Legföllebb szidják a vállalkozók a kormányt, hogy a munkáslétszámot be kell jelenteni. A fdoxera elpusztította a szőleinket, és sirva vigadtunk a kutviz mellett esztendőkig. Most, hogy a kormány olcsó kamat mellett pénzt ad elpusztult szőleink helyreállítására, szidjuk őt az átkos kormányt, mert hegyközséget kell alakítani s mert a körmünkre akar nézni, vájjon igazán szőlő lesz-e abból az olcsó pénzből ? Az állategészségügyi törvény rossz, mert a sertésvészt behurcolták a törvény dacára is és az óriási erőfeszítés sem tudott a bajnak gátat vetni, mert a világon senki sem tudja azt gyógyítani. Ennek is az átkos kormány az oka, mert a tudós doktorok nem birtak orvosságot találni az Isten csapása ellen. Megalkottatott a mezőgazdasági törvény, amely hivatva van a gazdaközönség olyan érdekeit, amelyek eddig semmiféle tekintetben rendezve nem voltak, megvédelmezni. Az igazságszolgáltatás terén óriási lépést jelent a szóbeli eljárás behozatala, a forgalom, a kereskedelem, a hitel szempontjából. Mert amig eddig a jogszolgáltatás különféle rejtekeit, fortélyait csak az azzal foglalkozó birák és ügyvédek birták és ismerték, addig ma minden egyes polgár élőszóval kereshet orvoslást a bajára, élőszóval adhatja elő birájának a panaszát, és ami eddig éppenséggel lehetetlen volt, hogy még a törvényszék előtt is bármelyik polgárember ügyvédi segítség nélkül keresheti és megtalálhatja igazságait, az most lehetővé vált. Vagy ott van a telekkönyv, amely még az osztrák elnyomatás alatt készült, s amelyeken' a rég megváltozott helyzet miatt senki sem tudott eligazodni. Ma a telekkönyvi betétszerkesztési törvény alapján minden egyes községben, anélkül, hogy a tulajdonosnak a maga falujából még csak kimozdulni is kellene, nevére irták, még akkor is könnyű szerrel, minden Írásbeli eljárás nélkül a község elöljáróságának egyszerű bizonyítványára, ha még a tizedik vagy huszadik tulajdonos nevén áll. Megkönnyíti ezt az eljárást az, hogy minden költség és bélyeg nélkül, jóformán észrevétlenül történik ; és ha ma-holnap egyik másik megszoruló gazda egy pár forint kölcsönt akar a takarékpénztárban felszedni, nem kell neki mindenféle zavaros eljárásokkal vesződni s annyi költséget áldozni, hogy a felvett kölcsönből bizony csak krajca-