Esztergom és Vidéke, 1896

1896-08-23 / 68.szám

a százakra menőt meg elszalasztja. Érjünk el annyit, hogy a millennium dicsőséges esztendejében nyereményszámlánk legalább egy érdemes tételt mutathasson fel. De nem szabad haboznunk, mert amint már emiitettük, úgyis elég későn indítjuk meg a mozgalmat. Meg kell mozditani minél előbb minden követ, nem szabad a megfelelő áldozatoktól sem visszarettennünk s meg kell a közbenjárásra nyernünk minden olyan fórumot és faktort, amely lendíthet valamit ügyünkön. Ezen az ügyön, amely jelenleg kedvözően áll s amelyet csak magunk ronthatunk el. Bontsuk szét évtizedek óta kényelmesen összefont karjainkat, tegyük meg, ami kötelességünk, s ha elszalasztottuk ismételten a kövér túzokokat, fogjuk el legalább a kínálkozó verebet! *) Ez állításban kis tévedés van, mert tekintette az ügy fontosságára, szívesen megtettük azt, hogy ez ügyről értesíttettük a polgármestert, aki, mint haljluk. már fölirt a földmivelésügyi miniszterhez. A szerkesztő. Aucun. A Bazilika kórusa. Esztergom, augusztus 22. Városunknak mindenha kiváló büszkesége volt szép jelzőcime : a >Magyar Sión* s e büszkeség méltán hatványozódott akkor, mikor a Bazilika, az ország ez első székesegyháza felépült. Ha idegen tévedt hozzánk, mindég első dolgunk volt a regényes várhegyre felvezetni őt, megmutatni a Bazilika sok-sok szépségét s ha vasárnapi napon voltunk ilyen Ciceronék, bizony soha el nem engedtük a vendéget, hogy országszerte hires, mintaszerű főszékesegyházi zenekarunkat meg ne hallgassa. A > Magyar Sion« ma is büszke még e nevére, főszékesegyházunk ma is áhítatos meglepődést kelt a sajnálkozás szava . . . Hazudozók! Féltek, hogy ma-holnap rátok is kerül a sor és örültök, hogy már ma nem vitt el a halál. Jól teszitek ! Különben, ha jól emlékszem, az angol Beaconsíild mondta, hogy az ember nyelve csak arra való, hogy vele gondolatait eltakarja. Kár volt kimondani: előtte és utána minden csaló-ember tudta . . . * — Félre emberek, félre ! — Jönnek a mentők ! A fekete, nagy kocsi vörös lámpás bakjáról leugrik a fiatal medikns, a kocsi belsejéből pedig előbuvik az intézeti orvos, kinek sárga arca és körölkarikázott szeme elárulja, hogy a mult éjjel bursikóz állandósággal kerülte Morpheus Isten karjait. Fontoskodó arccal lép oda a hullához, letérdel melléje , egyet igazit cvikkerjén, aztán ráteriti kezét á holtnak mellére. — Meghalt, mondja súgva, — csatolják le a felső hordágyat, hogy elszálithassuk. — János! a felső hordágyat adja le. Rá is teszik, be is tolják a kocsiba és a következő pillanatban elrobognak vele. A nép csak lassan oszlik; megbeszéli mindenféleképen az eseményt, s a nagy beszélgetésből kihallatszik a szó : — Szegény! minden idegen szemlélő lelkében, örvendve mutogatjuk nekik a főpapjaink bőkezűségét — aranyban, márványban hirdető monumentális épületet, de arra ma már ugyancsak ügyelünk, nehogy valahogy a vasárnapi misét, illetőleg a mise alatt működő kórust is meghallgassák. E zenekar virágzása tetőpontján mindenesetre a zsenialis és buzgó Seyler Károly karmestersége idején állott s bár az ő halála nagy veszteség volt egyházi zenénkre, utódja: Takács Imre még mindég a kellő nívón tudta tartani azt. Mióta azonban súlyos betegsége kiütötte kezéből a karmesteri pálcát, odafenn a máryányoszlopos kóruson a trombitáló angyalkák megett napról-napra növekszik a fejetlenség s a legutóbbi ünnepek alatt megdöbbenve észleltük, mily rohamos a dekadencia. A hiba ott történt, amikor az intéző körök Takács helyettesítése alkalmával azt az elvet vallották, hogy a karmesternek mindég a kar régi tagjaiból kell kikerülni. Akadt is volna talán a kar tagjai között alkalmas ember a nehéz állásra, de egyik sem volt orgonista. Már pedig a főszékesegyházi kar szervezetében meg van az az absurdum, hogy a karmester egyszersmind az orgonista is s igy két urat szolgál egyszerre. Erre pedig csak oly kiváló erő volt képes, mint a boldogult Seyler Károly, ámbár őt is mindenesetre megbénította e kettős, összeférhetetlen feladat. A karban egyeden orgonista találkozott, az sem kiváló orgonista, aki azelőtt másodhegedűs volt, s akinek sem tehetségével, sem temperamentumával, sem energiájával nincs legkisebb összhangzásban sem az ország első templomi zenekarának vezetése. Az intéző körök mégis a kar élére állították őt, megfeledkezve arról, hogy a >pick auf> emelkedésnek semmi téren nincs oly kevéssé helye, mint a művészetben. Azóta azután megszűnt a harmónia a Bazilika kórusán; a tagok köA hulla elkerült hozzánk, Wahríngerstrasse 13, az anatómiai intézetbe. Ott találtuk három nappal később a boncteremnek ablakja melletti márványasztalon. Hatan kaptuk ki boncolás végett. Készülődés kézben kérdi az egyik koll ga. — Ugyan ki lehetett, és vájjon mi kergette a halálba? — Ismertem, — szól a másik kolléga — tudom is miért lett öngyilkossá. — Halljuk, halljuk! — hangzott egyszerre öt torokból. — Vajda Ferencnek hivtak ; öt éve, hogy valami magyar vidéki városból felkerült ide Bécsbe. írnoka volt a gazdag Weisz dr. ügyvédnek és beleszeretett annak bájos leányába. Persze, soh'se is álmodta, hogy az előkelő leány valamikor az ő felesége lehetne. Nem is árulta el érzelmeit; most pedig, hogy a leány máshoz ment férjhez, nem tudott erőt venni fájdalmán. Fölment az esküvő napján az ügyvéd házának harmadik emeletére és levetette magát. Igy került mihozzánk . . . Megilletődéssel fogtunk a munkába. Csaknem egyszerre vágott bele hat apró fekete nyelű kés a hideg objektumba, a nap pedig szemtelen tolakodással sütött be az üres koponyába, melyből már előbb vettük ki az agyat. zött is, a zenében is. Az előkelőbb kartagokat lehangolta, elkedvetlenítette az a körülmény, hogy oly vezetőt kaptak, akinél méltán tartják többre magukat; a fegyelem megbomlott, mert a helyettes, gyengesége tudatában, nem is próbálkozik meg fegyelemtartással s a karnak a valóságban még nincs vezetője, mert a helyettest, mint bizonytalan játékost, az orgonálás annyira igénybe veszi, hogy karvezetésre nem is gondol. Folytonos a dissonancia a kartagok és a helyettes karmester között annyira, hogy a belső villongás már a helyi lapok nyílttéri közleményeiben is megnyilatkozott. Ezenkívül a helyettesnek az is nagy hibája, hogy minden áron babérokat akarván aratni, olyan zeneszámokat adat elő, amelyek bemutatására még Seyler sem mert vállalkozni. Igy adta elő pl. a király születése napján Mozart hires koronázási miséjét, azt a misét, amelyhez legalább is háromszorta több zenész, bravúros orgonista és első sorban eminens karmester szükséges. Es igy napirenden vannak a fiaskók, amíg ha könnyebb miséket venne elő, amelyek között nagyon sok a hálás és tetszetős, bizony mégis csak szerezhetne magának egy-két babérlevelet. A legutóbbi ünnepek egyszóval meggyőzték arról a zeneértő közön séget, hogy az állapotok a kóruson tarthatatlanok s égető szükség van a sürgős reformra. E reform pedig nem állana egyébből, mint alkalmas regenschori megszerzéséből. Ha nincs kebelbéli, idegenből kell hozni ilyet. A dotáció elég nagy; nem lesz nehéz találni jelentkezőket. Mindenesetre előny volna az is, ha most — a kínálkozó alkalmat felhasználva — az orgonista és a dirigens állását különválasztanák. Az uj, alkalmas regenschori hamar rendet tudna csinálni s visszaszerezné a zenekar régi jó renoméját. Mert a kar ugyanaz, amely azelőtt volt, csak elkedvetlenedett s a vezető kéz hiánya látszik meg rajta. Az alkalmas dirigenst valamennyien vágyva-várják s szívesen alárendelik neki magukat. Bizunk benne, hogy azok, akiket illet, meghallják igénytelen felszólalásunkat, nem engedik a chaoszt odafenn még sűrűbbé válni, hanem erélyes, gyors intézkedéssel visszaadják mindenkori büszkeségünket: a régi székesegyházi minta-chorust. Egy muzsikus. Drd. med. Müller. 1 Megye és a város. Szaltzkammergut és Kovácsi-patak. Esztergom, augusztus 22. Styriának egyik legremekebb részét, a hires Szaltzkammergutot végigjárva, mint a természet legőszintébb bámulója, igaz élvezettel néztem földünknek Istentől szépségekkel ez ugy megáldott részét. Csak mikor azt az óriási forgalmat láttam, mely ott a legjelentéktelenebb helyen is megvan, csak akkor zavarta meg örömömet egy kis hazafiúi irigység. Önkénytelenül gondoltam arra, hogy Istenem, hirzen nálunk is volna elég szép, kies hely, miért vannak azok előbbiekhez ké^pest ugy elhagyatva ? Figyelni kezdtem az ottani életet s rájöttem, amit már régen tudtam, hogy ennek nagyrészt mi vagyunk az okai. Amint Bécsből elindultam, már az ottani várótermekben egy igen szép fénykép-csoport kötötte le figyelmemet. S megvallom, ezek a képek nagyobb hatással voltak rám, mint a leglelkesebb dicshymnus, melyet utazásom céljából elég sokszor hallottam ; fokozott türelmetlenséggel indultam el s kerestem fel sok helyet, melyeket külömben aligha néztem volna meg. Az állomásról elindulva, nem csekély csodálkozásomra vettem észre, hogy igen sok hivatalnok ember utazott velünk az Esztergom-Budapestnél jóval nagyobb távolságra is, hol mint kiránduló, hol mint családjuk meglátogatására. Beszédbe elegyedve velük, mondották, hogy Bécs környéke tul lévén zsúfolva, bizony igen szívesen mennek kissé távolabbra is, annál is inkább, mert tour-retour jegyekkel mehetnek. i Esztergomnak itt van közelében mindnyájunknak büszkesége, hazánknak oly rohamosan fejlődő fő- és székvárosa: Budapest, melyek közterei, illetőleg kertjei úgyszólván nincsenek, mely a kiállítással az egyetlen közelebbi üdülőhelyétől meglett fosztva. A budai hegyek tul vannak zsúfolva s oda ma-holnap csak revolverrel lehet ki, haza pedig egyáltalán nem is lehet jutni. A környéken csak Visegrád jöhet tekintetbe, mely már szintén meglehetős tele van s szebb helyei az állomástól bizony kissé távol vannak. Ily körülmények között a Kovácsi-patak mintha csak a pesti közönségnek volna teremtve! S mégis alig látni ott pestit! Honnét van ez ? Elsősorban, mert nem ismeri, ha csak nem hallásból, ami bizony már ilyen kissé nagyobb kirándulásra (már a mi fogalmunk szerint nagyobb) nem igen elég hathatós. Nekünk is a szebb helyek képeit ki kellene állítanunk, első sorban a kovácspataki állomáson, továbbá a budapesti nyugati pályaudvar várótermében ; ha a budai vonatunk át lesz vezetve : a központi pályaudvaron, épp igy a hajó-állomáson, esetleg magán a helyi hajón is, egyszóval mindenütt, ahol a vidékünkön járó közönség figyelmét felhívhatná. S ez annyival is könnyebben volna megtehető mert minap városunk egyik fényképészénél járva, ott a legnagyobb meglepetésemre a kovácsi-patakról oly művészi érzékkel felvett s kivitt képeket láttam, hogy bár egy ideig magam is foglalkoztam tájképfestéssel s most, miután elfoglaltságom nem engedi, még mindig élénk figyelemmel kisérem, de ugy a felvételre méltó helyek művészibb megválasztása, mint az annak kivitele minden várakozásomat felülmulta. Ausseeba Meránból, sőt egy izben Drezdából hozattak egy fényképészt, hogy a környék kiválóbb helyeit lelvegye. Nekünk ime ! ezt se kell. Igen jó volna ezekből egy kis emlékkönyvecskét összeállítani, mely lent a kovácsi-pataknál elárusítva, s a vidéki látogatóktól hazavíve, szintén csak terjesztené a szép hely hirét. Mint mindenben, agy itt főleg sokat lendíthetne a helybeli hírlapirodalom, mely pesti Összeköttetéseivel kivihetné, hogy azok a képes folyóiratokban magyarázó szöveggel megjelenjenek. Egyszóval, ismeretessé kell tenni! A mai világban, ahol a létért való küzdelem a javában folyik, ott, aki nem ád életjelt magáról, bizony nem igen veszik észre s nem is lehet rossz néven venni. — A lelkiismeretlen reklámnak, mely olyat is ígér, amit meg se adhat* magam is a legnagyobb ellensége vagyok, de amit nyújthatunk, azt kínálni is kell s amilyen elitélendő az előbbi, oly szükséges a tisztességes reklám. Ha már most az érdeklődést sikerült felkölteni, akkor még csak a könnyebb hozzáférhetést kell előmozdítani, Erre