Esztergom és Vidéke, 1896

1896-07-19 / 58.szám

Esztergom, XVIII. évfolyam. 58. szám. Csütörtök, 1896. július 19. ESZTERGOM és wm IM«»XXvvxV.VXXNVXVXVvVXXXVv>M^X>»N»^ Megjelenik hetenkint kétszer : csütörtököi; és vasárnap. I —&— 1 ELŐFIZETÉSI Ár\: I S í 8 Egész évre 6 frt — kr. ^ ^ Fél évre 3 » — » •! | Negyed évre l » 50 » § * Egy hónapra — » 50 » | Egyes szám ára — » 7 » ^ «XV\X>XX>?OVXXXN^X\XV>NXXVX>XVXVXXXVX>XV^X^ VÁROSI ES MEGYEI^ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Hivatalos órák : d. e. 9—H-ig, d. u. 3—S-ig. Kiadóhivatal: Bottyán János-utcza, Spanraft-féle ház. hová a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások is küldendők. —= TELEFON 59. SZÁM. ==— Egjes szamuk kaphatók a kiadóhivatalban, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papirkereskedésében, a Wallfiscll- és Hangh-féle dohánytözsdékben. Hirdetések a kiadóhivatalban és Tábor Adolf könyvkereskedésében vétetnek fel. >*< : Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári i bélyegilleték fizetendő. Nyilttér ára soronkint 20 kr, :vxxxxxxxXXXXXXX\V^XVV\X^»^XSV<>\V<VX\X\\^ Az alcsuthi kézfogó. Esztergom, július 18. Öröme van az országnak, az egész országnak, mert öröm van az alcsuthi kastélyban, a legmagyarabb főherceg házában. Fülöp, Orleans hercege arany-gyűrüt húzott a szépséges Habsburg Mária Dorottya magyar királyi hercegnő ujjára. A boldogság madara újra megjelent abban a kis paradicsomban, s újra elkezdte csattogtatni bűbájos énekét, miután egy évig hallgatott az álgyai fekete nap óta. A fekete fátyollal bevont cimerpajzsok eltűntek a kastélyból, hogy helyet adjanak a kék mezőben ragyogó arany liliomnak : az Orleansház dicsőséges címerének. S a sok keserű, fájó köny után szerdán végre örömkönyeket hullatott a főhercegi család. Menyasszony a ház legidősebb leánya. Az a főhercegnő, aki mindig velünk erezett s aki mindig minket szeretett legjobban. Az a főhercegnő, aki ha ecsetet vett a kezébe, ha zongorája mellé ült, csak magyar motivumokat talált mindig. Az a főhercegnő, aki tiz esztendős korában büszkén mondotta: — Szeret a jó Isten, mert magyar nak teremtett! Elviszi tőlünk Orleans ifjú hercege Mária Dorottya királyi hercegnőt! S mert annyira szeretjük őt, sokkal jobban örülünk boldogságának, mint fájlaljuk távozását. Es tudjuk, bármily messze is viszi őt az élet az alcsuthi füzestől, lelkének egy része, nagy része mindig itt marad a három zöld halom, a négy ezüstfolyó országában. A mi szeretetünk, áldásunk, hódolatunk pedig vele megy mindenhova. . . . Csattog a boldogság aranyszárnyu madara az alcsuthi park sűrűjében ; szerelemről, boldogságról csattog s aki hallja énekét, együtt mondja vele énekének refrainjét: — Légy boldog mindörökre szépséges menyasszony ! Mikor sirtál, veled sírtunk, mikor örömed van, részt kérünk belőle. Mert a te bánatod, a mi bánatunk, a te mosolygásod, a mi mosolygásunk is. És imádkozunk ma és imádkozni fogunk mindig, hogy mindig csak mosolyoghassunk, mert mindig csak mosolyogni látunk téged ! A magyarok védő asszonya, kinek képe előtt annyit térdeltél az alcsuthi kápolna homályában, áldásával kisérjen messze utadon ! M. Esztergom egészségügye. Irta: DR. RIGLER GUSZTÁV. I. Soha életemben ki nem állhattam a jövendölést és a jövendölőt. Mikor kis gyerek voltam, elbújtam az édes anyám szoknyája mögé, ha a jövendölés népies megtestesítőjét, — a cigányasszonyt megpillantottam. Iskolás fiu koromban a kedvenc kutyámat idomítottam nagy előszeretettel arra, hogy miképpen kevesbítse e modern Kasszandrák bájait takaró toilett-alkatrészeket. Kiváló örömömre szolgál és szolgált azonban az a sokszoros tapasztalat, hogy érzelmeim e tekintetben nem állanak egyedül, mert ugy vettem észre, hogy Esztergomban kevés kivétellel, szintén nem szeretik a jövendőmondást, sem a jövendölőket. Dicséretet érdemel tékát mindenesetre az a bátorságom, hogy természetemben fekvő ellenszenvem és az esztergomi közönség ellenszenve dacára az egyesitett Esztergomnak jövendőt mondani merészelek olyan valamiről, ami ha meg van, reá sem hederitenek, s amit ha elvesztettek, Budapestre, vagy Bécsbe járnak viszszaszerezni. Esztergom lakóinak egészségéről óhajtok pár szót jövendölni. Ha ezek után — mint mondani szokás — a tárgyra térni akarnék, ugy Koch, Pettenkofer, Pasteur és még sok más nagy, modern orvos véleményét kellene első sorban ismertetnem a városok lakói egészségének tényezőiről. De nem teszem ! Es pedig azért nem, mert sokszorosan tapasztaltam, hogy Esztergomban nagyon nagy becsben tartják e közmondást: >Tiszteld a kort!« — Már pedig Koch Róbert még nem is olyan öreg ember; Pettenkofer nyugalomba vonultugyan, de még nem szándékozik abba a bizonyos jobb hazába költözni; Pasteur pedig csak pár hóval ezelőtt zárta le a szemét, tehát még a magyar törvény szerint csak ezután szabadna akárcsak valamely utcát is róla elnevezni. Hanem hát ez az akadály sem legyőzhetetlen. Szabadjon remélnem, hogy Mózes, Aristoteles, Pythagoras, Lykurgus, Solon, Plató, — továbbá a rómaiak nagy császárjai és tudósai, Augusztus, Diocletián, Traján, Justinián elég régen Ábrahám kebeléb ^Esztergom és Iliié" tárcája, Emeleti szép kisasszony Kikönyököl az ablakon. Ő a kéklő eget nézi, (Kis darab jut innen néki,) En meg azt a két csillagot, Amely a szemében ragyog. Ó talán az égbe vágyik, Én csak az ő ablakáig. Ő, ha vágyát elérhetné, Megbánná és visszaszállna. Én, ha vágyam elérhetném, Ott maradnék mindig nála. GÁRDONYI GÉZA. Taby-rar. — Az sEsztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Mikor az ajtaján beléptem, idősebb Taby Pál felállott az íróasztala elől és hátravetett felsőtesttel, két kezét szorításra emelve jött elém. Nyugodt volt az arca és komoly, de valamivel halaványabb a szokottnál. A javakorában lévő szép gentry ember délceg termetén a fénytelen szövetű gyászruha egy ráncot sem vetett, őszbecsavarodó sürü haja, felsütött bajusza, beretvált álla mintha most került volna ki a borbély keze alól. — Hivatott urambátyám . . . — Hivattam öcsém, bocsásson meg, ha zavarom. Megszorította a kezemet, leültetett, leült, szivarral kinált meg, aztán igy folytatta : — A szegény Pali fiam zsebében találták ezt a levelet; most látom csak, hogy önnek szól. Tévedésből felbontottam, de nem olvastam el. Olvassa. A levél csakugyan nekem szólt; a szegény Pali apró bötüi ugráltak a papiron káprázó szemem előtt: »Kedves öregem, ne lepjen meg, hogy elemésztem magam és ne vedd zokon, hogy utoljára is nem búcsúzom, hanem szövetségre kérlek. Egy csomagom van nálad, amint halálom hirét veszed, égessed el felbontatlan, hogy hamva se maradjon. Aztán iktasd a Hirlap apró hirdetései közé »fett<-ből: »Fehérkezü Madonna. A levelei megsemmisültek, nincs mitől tartania. Halálomban sem kompromittálom. Nem maga miatt öltem meg magam, sem maga miatt, sem más miatt, a magam bolondsága miatt és a magam nyugodalma végett. Isten vele.« — Az az úrhölgy nem érdemli meg, hogy ilyen kedves legyek hozzá, de én már ilyen vagyok. Isten veled kedves öregem, ami titkomat tudod, legyen a tied is a síron tűi. Szervusz.* A levelet a tárcámba tettem és fölkeltem, hogy hazamenjek. A szegény Pali apja kikísért az ajtóig, de az ajtónál egyszerre csak megállított. — Maradjon, öcsém, beszédem volna önnel. Egyről-másról, amit nem értek, de meg akarnám érteni. Visszaültem a helyemre. Kényelmetlen, szorongó érzés fogott el. A szegény Pali járt az eszemben és a halálán érzett gyász tompa fájdalommal zakatolt az ereimben. És növelte ezt a kelletlen érzést az apja jelenléte is. Ez a szép ember nekem mindig mód nélkül imponált; ha csak tehettem, elkerültem és ha még oly udvarias volt is hozzám, mindig éreztem, hogy nem tart embernek, csak gyereknek, aki olyan messze esik tőle, mint a Gellérthegy a Csimborasszótól. Kicsinek, törpének és nyomorultnak éreztem magamat vele szemben és ha vele egy társaságban voltam, a számat se mertem kinyitni. — Nekem is irt a szegény Pali, sok szomorú és igazságtalan dolgot, amit nem érthetek meg. Ön bizalmas barátja volt; jobban ismerhette, mint én, talán meg tudja adni a titka kulcsát. Levelet vett elő és monokliját szemébe csíptetve halk hangon kezdte felolvasni : — Nekem ezt irja : >Bocsásd meg édes apám, hogy ezt a bajt szereztem neked. Az emberek majd kötelességüknek tartják majd sajnálkozva csapni össze a kezüket és mélységes részvéttel sopánkodni : szegény Taby Pál, az ezer bajához ilyen rettentő csapást mért rá az | Isten ; az a gonosz fiu ezt tette neki. Énnekem, Isten a tanúm, nincs okom kételkedni abban, hogy neked csakugyan fáj a halálom ; hálásan tudom, hogy szerettél. De mégis azt hiszem, hogy egy kis erővel, egy kis erős akarattal a gyász terhét hamar lerázod magadról és ha egy kissé számot vetsz magaddal, be j fogod látni, hogy semmit sem vesztettéi bennem, mert én nem voltam senkid. Nem mondom, hogy nem vagy apának való, de bizonyos, hogy én nem voltam való a te fiadnak. Kezdettől fogva mindvégig idegen voltam neked; arcom egy pár vonása vall csak rád, egyébként mintha nem is volnék Taby-vér. Ha érne az életem egy hajítófát, életben maradtam volna csak azért, hogy olykor láthassalak, veled lehessek és a szavadat hallhassam. Mert ugy-e azt elhiszed, hogy én téged igazán szerettelek. Ezt az utolsó tettemet is a te nyugodalmad kedvéért huztam-halogattam mindmáig. Nagy részed van benne, hogy kibírtam máig és hogy tovább nem birom, abban részed nincs. De bármennyire szerettelek, mindig volt közöttünk valami válasz, több annál, ami elválasztja a fiút az apjától. Jusson eszedbe, nem furcsállod-e magad is, hogy ez egyetlen fiadat kicsi korában soha meg nem csókoltad, felnőtt korában soha kezet nem fogtál vele ? Bocsáss meg, ha kimondom, de nekem ugy rémlik, hoerv te undorodtál tőlem. Undorod-