Esztergom és Vidéke, 1896
1896-07-19 / 58.szám
ben pihennek, hogy hangoztatott nézeteik, sőt Írásban és intézményekben ma is látható tetteik elegendő bizonyságomul szolgáljanak azokban, amiket alább mondandó vagyok, — mert hiszen közülük a legfiatalabb is régebben boldogitá ez árnyékvilágot, mint ezer esztendeje. Már pedig azt hiszem, ez a kor csak elegendő a tiszteletre ! Hát tisztelt olvasóm, ezek az ismert nevü és igen tisztelt uraságok még annak idején kifejezték abbeli szerény nézetüket, hogy a talajnak, melyen házunk épült, a víznek, amit megíszunk, a levegőnek, amit belélegzünk, s a tisztaságnak, a mi környezetünkben uralkodik, igen nagy befolyása van egészségünkre. Meg vagyok győződve azonban arról is, hogy mindezek jóval ismeretesebbek Esztergomban, mint Budapesten, — hanem már ezerszer bocsánatot kérek — azt szintén a magam tapasztalatai alapján merem állitani, hogy ezek az ismeretek Esztergomban olyanforma állapotban vannak, mint hazánkban a legjobb törvények általában lenni szoktak, t. i. papiroson, de alkalmazva annál kevésbbé. Önök kételkedve rázzák meg a fejüket. Azt mondják : nincs igazam. Azt mondják : »Nem piszkos a házam alatt levő talaj ! Kitűnő a kutam vize. Pompás az udvarom, lakásom levegője. Példásan tiszta a házam környéke!< Hát jól van ! Kezdjünk vitatkozni, de előbb szemlélődjünk csak egy kevéssé ! Ez nem nagy fáradságba kerül, mert csak egy kis sétát te szünk az Anna-templomtól a város közepéig, a Széchenyi-térig. A séta közben egy kicsit kíváncsiskodunk is és betekintünk egyik-másik házigazda udvarába. Kezdjük a szemlét, ha ugy tetszik, valamelyik tehetős földmives gazda házának udvarán, ahol, alig hogy belépünk, rögtön meg is becsüljük, hogy hány pár ökre vagy lova van, lévén ezek számához arányos terjedelmű és magasságú az a bizonyos, a szomszéd falához hányt domb, amelyen a példaszó szerint: a kakas is ur. Ha most bemerészkedünk az udvarba, annak egyik oldala mellett bizonyosan megtaláljuk azt a kis faházikót, amely egy jó mélyre ásott, de bizony már jócskán megtelt gödör fölé épült. >Hát persze, a trágyadomb, meg a pöcegödör minden hozzátartozóval egyetemben a gazda embernél igen szükséges valami, mert ezek tartalma adja vissza a termő földnek az őserőt.* Igy tanítgatsz engem a mezőgazdaság elemeire, kedves olvasóm. És elismerem, hogy gondolkodásod helyes és okos is, csakhogy egy hibát találok benne. Én ugyanis a jó trágya alatt nem a félig megrothadt szalmát és szemetet értem, hanem igenis mindazt, ami ezzel együtt valamikor hónapok előtt a dombra került, csakhogy már nincs ott, mert a hólé, meg az esőviz szép lassan kimosta, kilúgozta azt a szalma közül és ugyancsak szép lassúsággal beleszivárogtatta a sokat tűrő anyaföldbe, megtöltvén annak likacsait évek során át több száz métermázsa szerves anyaggal és ennek bomlástermékeivel, amiket ammóniák és salétromsóknak nevez a jó gazda s amely sókat a növények legfontosabb táplálékának, azaz a legjobb trágyának ismer. Ez annyit jelent más szóval, hogy gazdáink kitűnően trágyázzák azt a földet, melyen házuk épült, mig a silány, rothadt szalmával termékenyíteni vélik földjeiket, s igen csodálkoznak azon, mikor az megbicsakolja magát és nem akar jó termést adni. De a ház altalajának emez önkénytelen trágyázása meg is látszik ám a házon. A fal alul méternyire sot föllebb is folytonosan nedves és szép fehér salétrom kristálykák egész ujjnyi vastag rétegével van födve. Ennek aztán az a következménye, hogy a szobák levegője dohos, fülledt, poshadt, bűzös, szóval egészségtelen. Tavasszal — a folytonos téli bentartózkodás miatt — felnőttek, gyermekek halaványak, köhécselnek, nyakukon megdagadnak, sőt elgenynyednek a nyirok-mirigyek, szótál tőlem, amiért csak arcra vagyok a fiad, külömben egy csepp vérem sem Taby-vér. A Tabyak szépek, bátrak és egészségesek, én csúf vagyok, gyáva és hitványka beteg gyerek voltam mindig. A Tabyak hidegek, hóditóak, kedvesek és önzők ; én lágyszívű vagyok, érzelgő és gyengeségből mindenki jóltevője. A Tabyak lovagiasak és tisztességesek; én ravasz vagyok és jellemtelen. A Tabyak előkelő modorú szalon-emberek ; én társaságkerülő medve vagyok, aki husvágás közben megríkatja a tányért, a kalapjával ugy köszön, mintha koldulni akarna, ideges arcrángások közt rágja a körmét és morzsolja a bajuszát. Egyszóval nem voltam méltó fiad és szintén lesirtam az oldalad mellől. Es te sem voltál nekemvaló apa : elnyomtál és törpévé tettél jelenléteddel. Csak fokozta nyomorúságomat a te csodálatos szeretetreméltóságod, udvariasságod és figyelmed. Gyermekkoromban, mikor a zsebpénzemet ideadtad, mindig olyan érzéssel tettem el, mintha alamizsnát adtál volna. És elképzeltem ilyenkor, milyen más volna minden, ha én is más volnék, ha szép volnék, bátor és egészséges, hideg, hódító, kedves és önző, lovagias és tisztességes előkelő modorú szalon-ember. Akkor méltó fiad volnék, akkor kezet fognál velem, örülnél nekem, mulatnál velem és, nemcsak akkor gondolnál rám, ha pénzt kérek tőled . . .« Taby Pál egy percre letette az irást, révedezve nézett ki az ablakon, majd fölemelte és tovább olvasott: »Elvégre bele tudom magamnt a helyzetbe képzelni. Értem, hogy nem tudtál komoly számba venni és nem tudtál férfinak, különálló, különélő, különgondolkodó egyéniségnek tekinteni engem, akit kezdettől fogva ismersz és évek során át a megszokás nem is láttatta veled, hogy én ezalatt megnőttem, megemberesedtem és kinőttem a gyerekruhából. Képzelem, milyen furcsának és mulatságosnak találtad, mikor nyomára jutottál az én első szerelmi históriáimnak. A gyerek szerelmes ! A gyerek bizsergést érez a szivében, esküt mond, hazudik és hódítani akar, akárcsak én ! És képzelem, milyen mélységesen megvetetted azt a nőt, aki engem emberszámba vesz, aki nekem hisz és aki engem szeret . . .« Taby Pál itt lecsapta a levelet és elvörösödve fordult hozzám : — Érti ezt, öcsém ? Én nem értem. — Én értem bátyám. A szegény Pali, ugy látszik, féltékeny volt önre. — A saját apjára ? — Igen, uram. Taby Pál felugrott és nagy léptekkel kezdte végig mérni a szobáját. — Nem értem, nem értem. Hogy nem vettem emberszámba. Édes Istenem, hisz hozzám képest mégis csak kis gyerek volt ! Hány ember van, velem egykorú, val szaporodik közöttük a skrofulózis. Alig esznek egy kevéssel többet a rendesnél, meg van a hasmenés, sőt tífuszos beteggel való egyszeri érintkezés után a tífusz is. A torokfájás, difteritiszből alig jönnek ki egész télen át a számosabb tagu családok gyermekei. Es mindez csak azért van, mert ükapáik szokásaitól el nem térnének a világért sem. Bizony, bizony sokkal több gabona teremne azon külvárosi házak jól megtrágyázott talaján, mint az esztergomi silány szántóföldeken. No de menjünk belljebb a városba! A kaputos embernek házában bizonyára nem fognak e tekintetben kifogásolni valót találni. Itt már kövezett, vagy pláne téglával falazott pöcegödröket találunk, amit Esztergomban egészen helyesen emésztő-gödörnek szoktak nevezni azon jó tulajdonságuk után, hogy elemésztik a túlnyomó részét mindazoknak, amik beléjük kerülnek. Nem kell nagyon gondolkodni a »miképpen «-ről, mert hiszen világos, hogy megint az a jóságos anyaföld lesz az, amely az oldalt kikövezett, vagy téglázott, de alul teljesen burkolatlan gödrökből magába szívja a gödrök tartalmának kilenctized részét s adja tovább nedvesség, salétrom és bőr alakjában a ház falának, a szobák levegőjének. Végre a házigazda kezdi félteni a háza falát a folytonos nedvességtől (de csakis ettől), tanácskozik egy ügyesnek elismert szakférfiúval, — s ime, — pár nap múlva a régitől pár méternyire fel van épitve az uj illemhely. A réginek helyét azon módon szeméttel, törmelékkel betömik, s el van hárítva a baj. Persze igy volna a dolog, ha az uj gödröt is a régi mintára nem csinálták volna. De hát a cement meg a jó tégla drága, a hozzá értő kőműves még drágább. Marad tehát minden a régiben, s óriási a csodálkozás, hogy a fal nem akar száradni, a szobák pedig bűzösek maradnak. Igy készül azután az a vélemény, hogy ez már olyan baj, amelyen segíteni nem lehet. De talán már sokat is trécseltem a talajról. Útközben meg is szomjaztunk • térjünk be tehát valamelyik házba és kérjünk egy ital vizet. Bizony kevés házban fogunk csak egy pohárral is olyan italt kapni, amelyet azon frissen az udvaron levő kútból hoztak volna. Kérdezősködésünkre azt mondják, hogy próbálták a kutat már több izben tisztíttatni, de nem használt, mert a viz bizony rosz, ihatatlan maradt. Ezen azután csodálkozni szokás Esztergomban, pedig bizony nincsen reá ok. Avagy talán azt gondolják, hogy a pöee-gödör felemésztett tartalma teljesen eltűnt ? Dehogy is ! A föld is csak ugy emészt, mint a gyomrunk, t. i. a nyers anyagot feldolgozza s áthasonitva ismét tovább adja. Ez a processus pedig abban áll, hogy az elemésztett anyagot szénsav, kénhydrogén, salétrom és ammóniákra változtatja át, amelyek azután szépen feloldják a föld mész, magnezia és kénsavsóit, s a talajon általszivárgó vizzel kerülnek azon vizrétegig, melyből a kut táplálkozik. Vagyis mondjuk ki röviden, ami az emésztő-gödörbe belekerült, az kissé megváltozva az ivóvízzel ilyenformán szépen visszakerül a gyomrunkba. Már kérem alássan, orvos vagyok, sok furcsa és nem éppen étvágygerjesztő dologgal volt és van dolgom, de azt ne tessék kívánni tőlem, hogy hígított trágyalevet jó ivóvíznek minősítsek. És ha még egy-egy emésztő gödör csak azon egy háznak kútvizet rontaná, — még jó volna. Csakhogy az a vizréteg, amely kutunkat táplálja, nem áll ám, hanem mozog, még pedig a Duna felé ! Ennek pedig az a következménye, hogy a hegyektől lefelé folyton rosszabb és rosszabb lesz a kutak vize, mert hiszen az aláfelé esők mind megkapják a fölebb levő emésztőgödrök tartalmát. Csakis oly kutakban találunk tehát valamennyire iható vizet, melyek vagy kivül esnek e piszkos vízáramláson, vagy folytonosan és nagy mértékben használva lesznek, nagy állású, akivel sokkal rövidebben bánok el. Hát én volnék az oka annak, hogy megölte magát ?! — Az Istenért, nem. Hogy gondol ilyet bátyám ! Beteg volt és hóbortos, a naplóiból látom. Ha aznap véletlenül együtt van a kedvesével, vagy egy szép verset ir, vagy egy üveg jó sherrije van, esze ágában sincs ilyet tenni és elélt volna száz esztendeig. Taby Pál megint leült és elgondolkozott. — Nem értem, nem értem. Igazán szerettem és olyan jó voltam hozzá, olyan gyengéd. Es ez az utolsó levele is hozzám olyan rideg és olyan cinikus, mintha vétettem volna ellene. Mindig ilyen volt hozzám. Néha társaságban rajta kaptam, hogy pompásan mulatott, de amint a szobába léptem, elhallgatott. Önök azt mondják, hogy kitűnő társalgó volt, — én soha más szavát nem vettem, mint > igen apám, nem apám.« Ha tovább firtattam, ingerülten felelt, szinte gorombán. Azt hitte, hogy üldözöm. Ha uj ruhát csináltattam neki, csak azért is a régiekben járt. Ha rászóltam, nyírassa meg a haját, csak azért is egy hétig nem beretválkozott. Tán azt hitte, szégyenlem, hogy nem szép és nem elegáns. Pedig mindent megtettem érte. Gyerekkorában nem tanult, — nem bántottam. Egy Taby-gyerek, aki nem beszél franciául, nem tud vivni, lőni, lovagolni! Tűrtem, hogy meglett ember létére elhanyagolja a tanulmányait — tűrtem, hogy itthon marad — egy Taby, aki huszonötéves korában még nincs a vármegyénél í Elküldtem utazni: egy hét múlva hazajött, hogy megunta a veszekedést a málhásokkal és a korcsmárosokkal. Rá nem tudtam venni, hogy táncoljon, hogy társaságba járjon. Szerelmi históriákat emleget. Ej, öcsém, egyszer, igaz, hogy furcsállottam, de észrevettem, hogy egy célra törünk. Alighogy észrevettem, nyomban visszavonultam. Különben egy hét múlva azzal a dámával is szakított. Jobban mondva, az a dáma kidobta. Mindenkivel összekapott, mindig szomorú volt. Igaza lesz a szegénynek, nem volt Taby-vér . . . Isten nyugosztalja szegény anyját, attól örökölte ezt a plebejus lelket . . . Az öreg gentry ember fölkelt és összefont karral, némán álldogált előttem. Olyan hideg volt az arca és olyan halovány. Mukkanni sem mertem előtte. Egyszerre rám szólt: — Hát öcsémuramnak mit irt ? A levélben nem volt név, hát odaadtam neki. Taby Pál elolvasta és mikor a végére jutott, a szeme megtelt könynyel. Reszkető kézzel adta vissza és reszkető hangon szólt: — Az utolsó gondolata asszony, — mégis csak Taby-vér volt! Ignotus.