Esztergom és Vidéke, 1896

1896-01-09 / 3.szám

kor ránéztem s megláttam fakó arcát, melyet a reá eső gázíény még fakóbbá, még kopotabbá tett; kifejezéstelen, savószinű szemeit, melyekkel bambán, a korhely emberek nedves, semmitmondó tekintetével bámult reám — hát valóban gúnyosnak tűnhettek fel az én jelzőim. Hanem azért nem hagytam magam. — Hogy is ne — folytattam — azért, hogy az embernek valami kis baja van, hát persze mindjárt lemond mindenről és választja az öngyilkosság legostobább és legkínosabb útját : a lassú ellzüllést. — Kis bajom van? Nem, bajom nincs, még kicsi sem. Mindössze egy emlékezés teszi tönkre lassankint mindenemet testemet, lelkemet, szivemet, agyamat. Egy emlékezés, egy ostoba emlékezés, amelyet ha kitudnék dobni a szivemből, emelkedni tudnék újra, mint a terhétől megszabadult léghajó. Kidobni? milyen őrültségeket is beszélek össze? Kidobni az én drága kincsemet, az én egyetlen gyönyörűségemet ? Az én egyetlen átkomat, egyetlen áldásomat! A szeme tele jött könnyel, lehajtotta fejét az asztalra és ugy ült ott néhány perczig, némán, csöndesen. — No, a fiu alaposan be van rúgva, gondoltam magamban jó lesz hazavinni! Egyszer csak felüti fejét, s mintha az egész arca valami csodálatot átváltozáson ment volna keresztül. A vonásokra szellemes okos kifejezés ült, s a tekintntete lángoló tüzes volt. — El kell mondanom neked. Nem tudom megállni. És elmondta . . . . . . Egyszer szerettem az életemben. S abba az egy szerelembe beleszédültem! Vége van már, örökre vége, de csodálatos varázsa még mindig tart, még min- i dig kápráztat, mámorba ringat és nem engedi hogy közönséges, okos ember módjára gondolkozzam. Az ő fényes emléke áll mindig előttem s ragyogásával elvakit, képtelenné tesz mindenre. Ugy-e az életben csak annak érdemes élni és küzdeni, aki szeret, s akit szeretnek ! Nos hát én nem szerethetek többé soha ! O utánna nem fertőzhetem be a szivemet senki szerelmével. Szentséget állitani. Nem inkább össze kell törni az egész oltárt ! Fiatal, nagyon fiatal legény voltam még akkoriban. Azt hiszem negyedéves jogász. Akkor kezdtem először irni az újságokba. Teremtő istenem, mennyivel jobb lett volna, ha az első tárcámmal együtt engem is kidobtak volna abból a szerkesztőségből, ahová először betettem vele a lábam. Mennyivel jobb lett volna ! Szépen elvégeztem volna a jogot, azután lementem volna valahová a vidékre. Azóta járásbiró lennék. Egészséges, nyugodt életű uri ember s nem ilyen elzüllött semmi ? De hát nem dobtak ki, hanem ahelyett kiadták a dolgomat! Azután többet is kiadtak, még dicsértek is hozzá, elhivtak a maguk kompániájában vacsorázgatni — a tárcarovat vezetővel bruderok lettünk — kezdték a dolgaim fizetni — szóval beugrattak irónak. Verje meg az isten őket érte ! Vagy inkább áldja, de nagyon! Nem is tudom mit kivánjak nekik ? Mert nekik köszönhetek mindent. Egykori nagy boldogságomat, mostani nyomorúságomat ! Ha akkor nem maradok idefenn Pesten akkor nem találkozom vele sohasem, nem ismerem meg, nem szeretem meg s nem tesz engem a világ legboldogabb emberévé, hogy azután egyszere elveszítve őt, a világ legnyomorultabb teremtésének érzem magam, A mágnások valami élőképeket rendeztek akkor valamiféle jótékony célra, A laptól engem küldtek ki abba a palotában, ahol ezt csinálták. Ott láttam őt először. Dobozyné volt, akit férje átszúr, mielőtt az üldöző török csorda elérné őket. Gyönyörű szőke haja kibontva omlott végig fekete selyem ruháján s valami csodálatosan plasztikus poze-ban dölt a férfi karjába, aki még egyszer utoljára magához szorítja hitvesé, hogy egy örökéletre szóló csókban elbúcsúzzék tőle, mindkettőjök halála előtt. A bűbájos szépségű grófné, csodás szépsége egész varázsával hatott reám. Az egész jelenet alatt nem tudtam levenni róla a szememet. Szerelmemnek erről az idejéről nincs azután mit beszélnem ! Fiatal szivem lázas lelkesedésével imádtam a • szép aszszonyt abból az elérhetlen távolból, mely köztünk feküdt. A szerelem óriási erőt adott a tehetségemnek- Minden sort az ő kedveért irtam, minden dolgomat az ő kedvéért igyekeztem széppé, még szebbé tenni — hátha valamelyik mégis a kezéhez jut és elolvassa. A munka őrületes mámora vett rajtam erőt. Dolgoztam, egyre csak dolgoztam, hogy minél gyorsabban, minél lázasabb sietséggel jussak fel azok közé a fiatal írók közé, akiket ismernek mindenfelé, akikről beszélnek a társaságokban. És vártam nap-napután azt a mesebeli levelet, melyben, mint a mesékben és novellákban szokott történni — az előkelő urnő tudtára adja a szegény legénynek, hogy ismeri és hogy szereti. Jöjjön, várja ! . . . Hanem én hiába vártam. Az én szép grófnőmet, akit ekkor már az örülésig kezdtem szeretni, legfeljebb, ha néha az utcán láttam elkocsizni. Ilyenkor őrült gondolataim támadtak. Odavetni magamat a két tüzes ló elé. Agyontipornának, ő kiszálna, megtudná ki vagyok, lecsorduló véremet talán a saját zsebkendőjével törülné le, leültetne maga mellé, haza vitetne a palotájába . . . Őrültség volt! Az ilyen hüperromantikus pózeolások aligha is imponáltak volna neki, ennek az okos, bűbájosán szép egészséges szivü, egészséges lelkű asszonynak, aki végre is maga jött hozzám. Mégis ugy, mint a hogy a mesékben meg a novellákban szokott történni. Valami tárczám jelent meg az újságban. Egy asszony volt a hősnője, egy fiatal szép, okos asszony, akit mindenki boldognak tart, holott a legboldogtalanabb a földön, mert sohasem tudott szeretni, mert a szerelem teljesen ismeretlen fogalom előtte. Másnap vagy harmadnap egy levél érkezett a szerkesztőségbe nevemre címezve. Csak ennyi volt benne : — Egy ismeretlen, a ki önt becsüli, szeretne önnel levelezni, egy és más dologban a tanácsát kikérni, a véleményét meghallani, szóval az eszére és a szivére támaszkodni, mert azt hiszem, mindkettő megvan önnél . . . Aláírva : Egy asszony. A levelezés elkezdődött. A levelekből megismertem egy csodálatosan nemesen gondolkozó, szerencsétlen női lelket, a mely vágyik a szerelem, a barátság napsugara után. Vágyik, mert soha sem volt része benne. Kínzott a vágy, égetett a kíváncsiság, hogy ki lehet, de nem tudtam meg. Egészen addig az estéig, mikor meghívást kaptam az én imádott grófnőmhöz. Oh, hogy áldottam akkor az Ínséges tótokat, mert azoknak a javára rendezett a grófnő. Egy bazár rendezéséhez felkért egy pár irót s a többek közt engem is. Azt hittem, hogy megőrülök a boldogságtól, mikor először szemtöl-szemben áltam vele s ő fehér kezét oda nyújtva nekem igy szólt. — Ismerem régóta, olvasom a dolgait szorgalmasan és a leveleit is . . . O volt az ismeretlen levelező. A mi ezután történt, az már olyan chablonszerü egy harmadiknak. Csak annak kettőnek nem az, a kivel megtörtént. Beleszerettünk egymásba ! Nem hiszem, hogy a földön lett volna párja ennek a mi szerelmünknek ! A szerelem minden érzéki varázsa mellett meg volt benne a szerelem minden poézisa, hangulata, lelke. Szinte csodálkozom magamon, mikor eszembe jut, hogy én még élek, holott örökre vége van annak, hogy még egyszer benézhessek azokba a tündöklő lángú szemekbe, hogy még egyszer beszéljen hozzám az a parányi száj eszesen, okosan, szellemesen, szerelmesen.. Mindent nyújtott nekem ez a szerelem s hogy elveszett — mindenem elveszett vele . . . Mit csinálhatok most már én egyedül ő nélküle ? Ha utána meg tudnék más valakit: szeretni, olyan lennék mint az a keresztény, aki pogánynyá lesz s az Isten helyett holmi alaktalanul faragott szobrokat kezdene imádni! . . . Ezzel a szerelemmel együtt lett vége az én életemnek is. Egy lángoszlop után miért keressen az ember apró mécseket ? Egy rózsakert illatát sziva, ki vágyik utána más illatára ? Elhalgatott. Néztem a fiatal ember szomorú arcára. Könyben uszó szemére és elfeledtem azt, hogy a szegény fiu tulajdonképen ostoba és gyáva legény, aki egy elmúlt szerelem súlyát hordozza roskadozva, elmúlt szerelmét, mely a másik részről talán is volt egyébb, mint hiu játék ! Elfeledtem s igazán szivemből megsajnálva őt, egyszer csak ugy látom, mintha Gábor László eltűnt volna az asztal mellől s csak egy kis pókhálószárnyu pille maradt volna a helyén, olyan kis pille, aminő százával száll akácvírágilluttal terhes nyári estéken a lámpa lobogó lángjai fölé, hogy egy szempillantás allatt leperzselve szárnyát, fáradtan vonszolja csonka testét odább, pár pillanatig még, a meddig a haláltusa tart. Pár évig még, a meddig a lepkék sorsánál rosszabb sorsú emberek— elkinlódni kénytelenek . . . Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁN. Laptulajdonos-kiadókért: Dr. PROKOP GYULA. Az Esztegom és Vidéke szerkesztősége és kiadóhivatala a Bottyán János-utcában, a Spanraft-féle házban van. Köhögés, elnyálkásodás és rekedtség ellen Igen jő háziszer a RÉTHY-féle pemetefű-ezukorka, meiy a köhögést csillapítja és a nyálkát feloldja. Kellemes ize folytán a gyermekek is szívesen veszik. Egy doboz ára 30 kr. Kapható ESZTERGOMBAN: Barta Tivadar és tochbatiffimayer Károly urak gyógyszertárában. Oly helyekre, hol raktár nincs> I frt 50 krért 5 dobozt bérmentve küld Réthy Béla B.-Csabán. József föherczeg ö csász. és kir. fensége udvari szállítója. Fülöp szász Coburg-Gothai herczeg ó kir. fensége szállítója. Sürgönyczim Gottschlig Budapest. Telefon 57—86. tea-, rum- és cognacn agy kereskedő Központi iroda: IV., Váczi-utcza 4. szám. IV., Váczi-utcza 6. sz. „a Mandarinhoz" a Városház-tér mellett. Andrássy-ut 23. „Hong Cong városához" a kir. opera átellenében. IV., Egyetem-tér, Egyetem-utcza sarkán, a „Japán nőhöz." Kiviteli pinczék: X., Kőbánya, Füzér-iitcza 9. szám. Bizományi raktár ESZTERGOMBA: VÖRÖS JÓZSEF urnái. Közvetlen behozatalu valódi chinia és orosz karaván-teák, Jamaica-, Braziliai és Cuba-rumok, franczia cognacok, likörök a legfinomabb minőségben, eredeti csomagok és palaezokban, eredeti árak mellett. Árjegyzékek ingyen ós bérmentve. „Hunnia" könyvnyomda nyomása Esztergom.