Esztergom és Vidéke, 1895

1895-12-12 / 99.szám

A békemozgalomhoz. Budapest, 1895. decz. 9. Suttner Berta báróné, a békemozga­lom Európa-szerte ismert buzgó apos­tola, a következő nyilt levelet intézte a «Pester Correspondenz»-hez és kéri a t. szerkesztőségeket, hogy azt a jó ügy érdekében átvenni szívesked­jenek : «Egy magyarországi barátom, aki nem régen a budapesti lapokban azt a hirt olvasta, hogy Budapesten deczember közepén lesz a magyar békebarátok egyesületének alakuló közgyűlése s hogy én ez alkalom­mal előadást tartok, — egyik leve­lében több kérdéssel fordult hoz­zám. Mivel sokan vannak, kiket ugyanazon kételyek bántanak s ugyanazon tudásvágy hat át, jobb­nak gondolom a nyilvános vá­laszt. Tehát igen, tisztelt uram, magasz­tos és áldásos ügyről van szó. A békemozgalom történetében Magyar­ország csatlakozása majdan egyike lesz a legfontosabb fejezeteknek. Mily fényt árasztott az interparla­mentáris értekezletre az ön honfi­társainak szereplése; Jókai Mór gyújtó beszéde, Apponyi Albert gróf remek fejtegetései! Köztudomású az is, hogy az interparlamentáris unió leg­ifjabb csoportja, a magyar ország­gyűlés 131 tagja, a legköielebbi konferencziát — a milléniumi ünne­pélyek alkalmából, — Budapestre meghívta, amely megtisztelő meg­hívást a Brüsszelben jelen volt cso­portok hálás örömmel el is fo­gadták. »Minek kell,» — kérdezi Ön, — * Budapesten még egy privát béke­egyesület, ha már úgyis van oly előkelő parlamentáris csoportunk ? az eszme, mely nemesiti az emberiséget. Berek László tolla megáll és Ő fölhe­vülten, izgatottan futja át sorait. Meg­csóválja a fejét, hiába, hiába. Megsimogatja lázas homlokát, fölkel az asztaltól és csendes egyhangú lépteit, gondolatai követik. Hattyúdal ? ! Nagyobb legyen mint a többi! Gyöngy legyen ! Ha ha ! Berek László keserűen felkaczagott. Hisz alakjai olyan rettenetes emberek, hatalmasak, milyeneket még nem raj­zoltak — igen de a nő, a himpór! Igy csak egy otromba férfi chaosz lesz az egész. Berek László, visszagondolt «Margitra> ly rajára. Ah ! ostobaság, az ember elébb-utóbb levedli azt a hamis szint, hisz hazudni annélkül is lehet, hogy 18 éves tacskóval holdsugározzon az ember. Leül asztalához és veti sorait, kár­örvendő, boszuló mosoly játszadozik ajakán. Tele ír egy oldalt, két oldalt és Berek László fáradtan teszi le a tollat. Valami átfogja egész lelkét egy bána­tos, nyomasztó hangulat. — Hát igazán megöregszik a költő? Kihal az érzés, kivesz a lelkesültség ? Berek László ráhajlott Írásaira. Félre most bölcs mondások, tanulsá­gos elmélkedések, oh jöjj vissza boldog ifjúkor virágos mezőiddel, árnyas erdőid­del, sápadt holdvilágoddal, oh jöjj vissza mégegyszer csak, még egyszer. Arcza mélyen a kezébe volt temetve Minek ? Hát nem kell a mozga­lomnak a nép minden rétegében gyökeret verni, hogy a nép képvi­selői c tekintetben is áldásosán mű­ködjenek ? Csakis a magán béke­egyesületekből indult ki az interpar­lamentáris konferencziák gondolata és oly országban, melynek lakossága, melynek választói nem csatlakoznak e mozgalomhoz, hatástalan és min­den kilátás nélkül való lenne az eszme pártolása a parlamentben. A parlamentáris békecsoportok tagjai minden európai országban egyszer­smind tagjai az odavaló magán békeegyesületek elnökségének. Ang­lia és Francziaorsz4g tárgyalásokat indított az Egyesült Államokkal, ál­landó választott bíróságok felállítása iránt. Az ügyet az illető békeegye­sületek tagjai, akik véletlenül képvi­selők is, vitték keresztül a parla­mentben, amiben támogatta őket a nép is, tömegesen beterjesztett kér­vények által, melyeket több száz­ezer aláírással láttak el­Feszült figyelemmel tekintenek most Magyarország felé Európa és Amerika Összes békeegyesületei, melyeknek Bernben van a több svájezi kormány által szubvenczionált központi hivatala. Mert a legifjabb társasegyesülettől várják majd a meghívást, hogy a VII. békekongresz­szust Budapesten tartsák meg, va­lamint a legifjabb parlamenti béke­csoport volt az, amely hasonló meg­hívást intézett a többi parlamenti csoporthoz. Olyan alkalom, mint a milléniuní amikor minden, ami nagy és elő­kelő csak van Európában, mind Budapestre jön, amely alkalom pom­pás visszhangot adna a békekong­resszusnak, nem fog újra kínálkozni. és a veszteglő toll ott nyugodott a papiron. . . . Ajtó nyilik, valaki belebben, Be­rek László, mélyről ujjai közt átnézve egy darab, hófehér ingfodrot vesz észre ; csak egy pillanatra lát két kicsattanó rózsával biró arezot, azután megrázkódik és ír. Valaki föléje hajol, illatos selyemhaj éri arczát és forró, tüzes gyors lehelet árasztja el a nyakát. Berek László ír. Itt vagy régi boldog kor, hogy folynak a sorok egymásután, hogy égnek a gondolatok, az érzések belsejében, csak ki Önteni őket, csak ki. Mint változik át a marezona alak gyen­géd hőssé, mily bűbájosán szól a harcz dörgő zajából a szerelem szava. Berek László befejezte jelenetét és hirtelen megfordult. Valaki éppen most teszi le a frissen érkezett leveleket. — Ki vagy te kis lányom, kérdezte Berek László • reszkető hangon. — Tavasszal jött ide atyám bojtárnak, én meg pedig Székely Juliska vagyok parancsolatjára, felel egy piros pozsgás arczu leányzó. — Ülj le nálam kis lányom. — Nem lehet bácsi kérem, fel kell váltani az Imre öcsémet, megyek ki a mezőre nyájat őrizni. Berek László még fel sem eszmélhetett teljesen, már a leány nem volt a szo­bában. Berek Lászlónak vészesen dobogott a szive. XIII. Leó pápa, kire az idei inte­parlamentáris békekonferenczia tár­gyalásai oly mély benyomást tettek, szeptember 27-én igy nyilatkozott: »Jelenleg nincsen békénk, mindenki a szuronyokra támaszkodik, miért is minden állam olyan, mint egy-egy fegyveres tábor. Eszmék, művészet, tudomány, mesterség nem fejlődhet­nek. Mily nagyszerű jelenség lenne, ha elkövetkeznék a valódi béke kora, amikor ágyút és fegyvert félre le­hetne dobni és a nemzetközi kér­déseket szabad tanácskozás utján intéznék el!« A kulturális haladás »nagyszerű jelenségei* azonban máskép, mint az eszme hatalma által, nem lépnek életbe. Csakhogy mindenkinek, akit ily eszme hat át, kifejezést is kell az eszmének adni és kell egy oly közegnek lennie, amely összegyűjti és tovább adja az egyes hangokat. Ezért kérek minden hasonló gondol­kodású embert, aki e sorokat olvassa, küldje el czimét Kende Lajos úrhoz, Budapest VI. O-utcza, 3. sz. a., (aki az ügyre vonatkozó nyomtatványok­kal is szolgál,) a magyar békeegye­sület tagjai sorába leendő felvétele végett. A jövő évi kongressusra szóló meghívót egy nagytekintélyű, számra és súlyra egyaránt imponáló csoport­nak kellene a békeegyesülethez in­tézni. Ezek után tisztelt barátom, a vi­szontlátásra Budapesten ! Suttner Berta báróné. CSARNOK. Oornay Boriska. — Elbeszélés — . Dornay Boiiska tizenöt éves volt, mi­dőn atyja egy véletlen eset következté­in. Egy-két napi heves küzdelem után Berek Lászlóban a hideg megfontolás uralomra jutott. O már vén ember, a lányka fiatal. O már eljátszotta azt, ami erre a kis csacska lányra vár. Illetlenség tőle még csak arra gondolni is, hogy a leány szép lány. Igaz, hogy neki köszönheti műve leg­szebb részét, de háládatos lehet az 'em­ber, anélkül, hogy követelő legyen. Meg aztán az is különös, hogy a toll olyan szépen már régtől, de nagyon ré­gen nem fogott. Ahogy csak belenéz a széles fehér papirba, már jönnek a sorok és amint veti sorait, egyszerre csak félbeszakad a mondat és szinte láz veri ki Berek Lászlót. Biztos, hogy az ihletés ereje támadja meg őt olyan heves erővel. Berek László tisztázta gondolatait, szerelemről itt szó sincs, az ő nála ihle­tés és a leány az ő szemében szép csak annyiban lehet, hogy érdekesnek találja. Ezen tisztán leszűrt elmélkedések után Berek László nyugodtan elővette szalma­kalapját és ment az'ő napi sétájára. A nap forróan tűzött le, hajtva az em­bert, árnyékot találni. Az ég fényes, aczélkék, a szellő lan­gyos levegőt csap az ember arczába. Berek László parkjában sétál és elme­rülve néz belé, az alföld messzeségébe. Az végtelenül összeolvad az ég köré­vel és ott, ahol az ember már nem tudja megkülünböztetni az eget a földtől, sze­ben meghalt. S ő ott állt élete kezdetén gyámol nélkül. Senkije sem volt, kihez erősebb kötelék fűzné. Csak Margit né­nire, atyja testvérére emlékezett, ki egy alkalommal megfordult kastélyukban, de ezóta senki sem emiitette nevét. (Boriska még akkor nem tudta, hogy szegény rokonokról ebben a világban, hol ő szü­letett, nem szokás megemlékezni.) Akkor, tudja, hogy valamit kérni ment atyjához. Azt is hallotta, hogy egyszerű, szegény hivatalnok felesége, kihez a tiszta szeretet szent és elválhatatlan köteléke füzi. De / azóta megszűnt atyja és Margit néni közt az összeköttetés : — valószínűleg atyja nem teljesítette kérését és többé még nevét sem hallotta. Azokhoz, kik atyja életében gyakran fölkeresték a fényes Dornay-kastélyt, semmi melegebb érzés nem vonzotta. Az a hideg szertartásos kapocs, az az átgon­dolt beszédmód, az az érzéktelen áttekin­tése az életnek, a fiatal leány lelkét hi­degen hagyta. Köztük élt, mert igy kel­lett lenni, hallgatta hideg, gúnyos meg­jegyzésüket, mert ki nem kerülhette ; de lelke távol volt e társaságtól, meleg szive, gyermekded, tiszta lelke nem tu­dott meggyökeresedni ebben a rideg ta­lajban. Egyetlen lény volt környezetében, ki­hez melegen ragaszkodott s kinek társa­sága kárpótolta: Ameline kisasszony, egy dél-francziaországi nő, ki, mint ne­velőnő, már több év óta volt a háznál. Ennek a melegszívű nőnek köszönhette Boriska, hogy szive megmaradt érintet- ^ len tisztaságában a folyton álarezot vi­selő társaság közepette; és hogy lelke fogékonyságot nyert minden szép és ma­gasztos iránt. Ezek az érzelmek adtak neki erőt később is a nagy megpróbál­tatások között. Mosí, hogy atyja meghalt és ő mint > gazdag örökösnő állt a világ előtt, egyre kapta a meghívásokat előkelő ismerősei­től, hogy mily boldoggá tenné őket, ha az ő házukat tekintené otthonának. Egy fiatal leány nem maradhat egyedül, mert ezt tiltja a társadalmi törvény. Mindenik levélben csak rideg, szertar­tásos szólásmód, mely dermesztőleg ha­tott a fiatal leány meleg szivére. szélyesen — hogy az embert még na- 1 gyobb tévedésbe ejti — hánytorgatja csalóka képeit a délibáb. Berek László nekiindult a mezőnek, megnézni az aratást. Hosszú fasor, még mindig nem tudott annyi árnyat juttatni neki, hogy melege szűnt volna. Berek László ugy érezte, hogy az ő öreges, sápadt arczán két piros folt van és ha szempilláit becsukja, ugy égnek a szemei. Levette kalapját és a szellőnek szegzé fejét. Az pedig langyos levegőjével, még élesztette arcza forróságát. Bosszankodni kezdett, hisz máskor is volt már hőség. Megfogta kezét, mint az orvosok szokták és megtapogatta üt­erét. Kivette óráját, egy-két perczig ösz­szeméregette az óra ketyegését üterének ütéseivel és azok felváltva egymást előz­ték meg. Mintha azt konstatálta volna, hogy láza van, A nyomasztó levegő annak az oka. . . . »Megyek ki a mezőre, nyájat őrizni.« Mi ez megint, milyen ismerős szavak csengenek a fülébe, már megint az a bohó leány jut az eszébe. Hogy az ilyen öreg ember olyan ne­hezen tud a fejéből valamit kiverni. Kijutott a mezőre, megállt. A kaszák felvillanása látszott a távol­ból és az aratók dala, egész idáig elhal­latszott, . . . »Hát aztán mi volna azon, ha ^ egy keveset elbeszélnél azzal a leánynyal,

Next

/
Thumbnails
Contents