Esztergom és Vidéke, 1895

1895-11-14 / 91.szám

Esztergom, XVII. évfolyam. 91. szám. Csütörtök, 1895. november 14. ESZTERGOM és VIDÉKI r r V mm a a ^x\vxxxvvvxx\xxv\v\x^^ VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenkint kétszer : — | csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség Simor János-utcza 519. sz., Hirdetések | —Sí— hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. | '4 kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁR.: Hivatalos órák: d. e. 12—2-ig. | | Egész évre 6 frt — kr. | Kiadóhivatal Buda-utcza 346. sz., | I Ne é e V d%vreí » ^ l f hova a hivatalos és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési | Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | | Egy^hónap™ .......... ~ l 50 » | pénzek és reklamálások küldendők. § bélyegilleték fizetendő. | Egyes szám ára — » 7 » § Egyes számok kaphatók a kiadóhivataTfíSít, Sziklay Nándor, Tábor Adolf papír- | »NVC*NXS>^\>.\X\V\N\>.\NN^ kereskedésében, a Wallfiscll- és llaüglt-féle dohánytőzsdékben. \x\vvx\vxvxvxx\v\xvv^^^ ftz ezredéves kiállítás megnyitása. Budapest, 1895. nov- J 3­Még fél esztendő választ el az ez­redéves ünneptől és a kiállítás or­szágos bizottsága a legilletékesebb tényezők jóváhagyása után, már meg­állapította az ezredéves ünnep leg­méltóbb emlékére rendezett kiállí­tás megnyitásának programját. Minden esetre fényes ünnepe lesz ez a nemzetnek, amikor szere­tett uralkodónk, apostoli királyunk megfogja nyitni azt a kiállítást, mely egy nemzet ezredéves múltját van hivatva feltüntetni, egy ezredév zá­ródik le a magyarok történetében tele harczczal, bánattal is, de még több dicsőséggel, s egy ezredév nyí­lik meg előttünk tele a legszebb re­ményekkel. Igen e kiállítás, melyen hazánk kulturális fejlődésének hű ké­pét fogjuk bemutatni, íogja bebizo­nyítani a többi nemzetnek, hogy ha­zánk méltó helyet foglal el a művelt államok sorában, s hogy e rövid század év alatt mennyire behegedt Mohácsnál szerzett s másfél száza­don át sajgó sebe. E napon dicsfényben fog úszni az ország s felhangzik a Kárpátoktól le az Adriáig millliók ajkán az öröm szó­zata. fti „Esztergom és Viie" tárczája, f­Holdvilág és Piroska. (Vége.) Fölmentek az emeletre, barátságos két szobácskába nyitottak. — Ez az enyém, amaz meg a tied. De áthordatom az ágyamat a te szo­bádba s együtt alszunk. Jó ? — Jó, hagyta helybe Holdvilág és ne­vetett. Hogy az ember nevessen, ahhoz nem kell ok. Megmosakodott s átöltözködött. — Most aludj, mert nappal nem sza­bad aludni. Holdvilág ugy érezte, hogy ő egészen friss és nem tudna aludni. De Piroska kényszeritette, hogy feküdjék le a ke­revetre, majd ő is lefekszik. Engedett, bár tudta, hogy nem fogja behunyni a szemét és két perez múlva aludt, mint a tej. Kaczagásra ébredt, Piroska költögette. — Kelj föl már, vár az ozsonna. Elszégyelte magát hogy aludt, holott teljesen frisnek hitte magát. Hirtelen föl­kelt s ment ozonnálni. Az ő rejtett szivbaja egészen kiesett emlékéből. Homályosan, mikor egy egy pillanatra magára eszmélt, keresett magá­ban valamit, az okot, amelyért ő nem tu­Örömnapja lesz ez a nemzetnek, mert ezredéves évfordulóját üli an­nak, hogy őseink számunkra meg­rezték ezt a hazát, melyet mindnyá­jan szeretünk, melynek mindnyájan igaz fiai vagyunk. A nemzet e dicső napja 1896. évi május hó 2-ára van megállapítva. E napon délelőtt 10 órakor nyitja meg a király a kiállítást. Az ő felsége számára fentartott hely körül- és pe­dig szép időben a kiállítási korzón emelendő királyi sátor körül, ked­vezőtlen idő esetén az ünnepségek csarnokában gyülekeznek : az ural­kodóház fenséges tagjai, a kormány, a diplomácziai testület, az idegen hatalmak külön küldöttei és állandó képviselete, a törvényhozás, a közös hadsereg, a honvédség képviselői, a székes főváros, a kiállítási országos bizottság és igazgatóság, a kulturá­lis testületek és legfőbb közintéze­tek, a kiállítók képviselete és a nagy­közönség. Miután a király elfoglalta helyét, a kereskedelmi miniszter, mint a kiállítási országos bizottság elnöke, jelentést tesz, hogy a kiállítás elké­szült. A király erre megnyitottnak nyilvánítja a kiállítást, mire a Gel­lérthegyen megdördülnek az ágyuk. A hazai dalárdák előadják ez alka­dott enni, nem tudott aludni s melyért ide küldték. De mielőtt az emlék teljes tisztaságában megjelenhetett előtte, meg­csendült a Piroska kaczagása s a jó kö­vér néni szótlan mosolygással rakta teli tányérját s minden elmúlt, mint a futó felhő. Még asztalnál ültek, midőn a kutyák haragosan ugatni kezdtek, lódobogás hallatszott a kövecses uton, majd egy vidám férfihang hangos kiáltása : — Hé Büszke, hé Tisza, kuss, külön­ben közétek csörditek ! S benyitott egy fiatalember zöld va­dászkalappal, kamáslisan, sarkantyusan. — Jó napot, jó napot! — kiáltotta, de meglátva holdvilágot, hirtelen meg­hajolt s udvariasan elébe járult. — Demjén István. Aztán ismét vidáman, vidékies hanyag­sággal és bizalmassággal kopogtatta meg a Piroska keze fejét. — Mit csinálunk ma ? Piroska elkapta a kezét s elfordult tőle. — Ki-ki a maga dolgát, szólt durczá­san. Gyere Holdvilág, mi ketten kikocsi­zunk. Tudsz-e hajtani? Megtanítlak haj­tani. — Én majd lóháton kisérem önöket. — Köszönjük szépen, de éppen ellen­kező irányba megyünk, szólt Piroska csí­pősem lomra irandó ünnepi himnuszt. Ez­után megkondulnak a kiállítási ha­rangok és ő felsége kíséretével meg­kezdi körútját a kiállítás területén. A körút alatt a kiállítás területén felállított katonai zenekarok ünnepi darabokat adnak elő. A körmenet után ő felsége a számára fentartott helyiségekbe vonul vissza és cerclet tart. Igy van megállapítva az ünnep hi­vatalos része, azonban mi hisszük és reméljük, hogy a nemzet csupán az ezredéves ünnep hivatalos színezeté­vel nem fog megelégedni. Bár mind­nyájan, a nemzet minden egyes láncz­szeme nem vehet részt az ünnepé­lyes megnyitáson, de legyen rajta minden város, minden község, hogy tehetsége szerint ezt az ünnepet a saját szűkkörében jelentőségéhez mél­tóan s minél- inpezánsabban megün­nepelhesse. Harangok zúgása, taraczkok mo­raja és a magyar zene hangjai hir­dessék mindenütt e nap fényét, zász­lók és virágok disze emelje az ün­nep díszét mindenütt, az ünnepi han­gulat és lelkes részvételünk tegye azt magasztossá és emlékezetessé. Ugy legyen ! — De mi lelte magát ? — Nem találja kissé tulbizalmasnak ezt a hangot, tisztelt Demjén ur ? — Nem találja nagyon is gyerekesnek viselkedését, tisztelt kisasszony ? Piroska szeme itt már megnedvesedett. — Maga goromba, szólt s elkapva Holdvilág karját, magával vonta. — Fönt a szobájukban Piroska leült a kerevetre s a karjára fektette arczát. Jettike egy székre ült vele szemben s elfogultan nézegette. — Milyen szeszélyes, gondolta magá­ban, nagyon kényeztették. Majd meg­unta a várakozást és halkan szólt: — Nem kocsizunk ki ? Nagysokára kapott feleletet: — A fejem fáj. Megint hallgattak. Megint csak Hold­világ kezdte a beszédet: — Csináljak hideg borogatást ? — Nem. — Tán sokat ettél ? Tagadólag rázta a fejét. — S oly hirtelen szokott rád jönni ? — Igen. — Gyakran ? — Gyakran. — Vérszegénység, az orvos levegővál­tozást ajánlana. Piroska ekkor fölkapta a fejét s mo­solyraváló szájjal nézett rá. Majd hirte­len felugorva, átnyalábolta Holdvilágot. Operánk. Budapest, 1895. nov- I 3­Hazánk ezeréves fennállásának megünnepelésére készülünk. Az elő­készület munkájában tevékeny részt vesz a politika, sajtó, művészet, gaz­daság, szóval az egész nemzeti élet minden valamire való tényezője. Az ünnep nagyszerűségén fáradozó mun­kások sorából hangyaszorgalma és hazafias Önzetlensége által kiválik a vidéki sajtó, amely példátlan lelke­sedéssel karol föl minden szépet, minden jót. Meg vagyunk tehát győződve, hogy jó helyre czimeztük fölszólalásunkat, midőn a hazafias vi­déki sajtó utján hívjuk fel a nagy közönség figyelmét egy oly müinté­zetünkre, amely egyefJen és amelyre épp ezért a milleniumi ünnepélyek alatt elsőrendű feladat sikeres meg­oldása vár. E müintézetünk a magyar királyi opera. A feladat : hogy bemutassa, mennyire fejlődött nálunk a műzene. Nehéz próbatétel lesz ez, mert nem­csak a hazai műértő közönség, ha­nem az ideözönlő kultúrnépek vizs­gáló tekintete is az intézetre lesz szegezve. De, hogy a próba sikerrel fog végződni, arra garancia Nopcsa — Menjünk, befogatok. — De hiszen fejed fáj ! — Már elmúlt. — Ily gyorsan ? — Nem is fájt, csak tréfáltam. Gye­rünk. A nagy szobában nem volt senki, a tornáczon ült a kövér néni s paszulyt hámozott. Piroska nyugtalanul jártatta körül tekintetét, kiállt a tornácz elé, né­zett ki az útra, kémlelte a kert sötét lu­gasait. Mikor a kocsi előállt, oda sza­ladt édes anyjához, megcsókolta a kezét, az arczát s már menő félben vissza szólt neki: — Hát Pista hol bujkál? A kövér asszony rendes jóságos mo­solyával, egykedvűen felelt : — Haza ment. Pá mama, szólt Piroska s a könnyű Sandláuferre szökött. Holdvilág melléje ült, aztán a lovak közé cserdített, hogy azok riadtan vágtatni kezdtek. — Jaj ! — sikoltott Holdvilág. — Ne félj, te nem halsz meg, felelt Piroska keserűséggel. Bejárták a földeket, keresztül-kasul. Az egyik dűlőn egy lovas alakot láttak. — Pista ! -— szólt Piroska halkan. — Tudtam, hogy nem ment haza. A lovas alak megemelte kalapját a kocsi láttára, melyet Piroska hirtelen megállított.

Next

/
Thumbnails
Contents