Esztergom és Vidéke, 1895

1895-11-14 / 91.szám

kormánybiztos és Káldy igazgató egyénisége és az általuk inaugurált czéltudatos vezetés, amelynek kö­szönhetjük majd, hogy a «magyart királyi operaház nemcsak magyar lesz, hanem első és egyetlen mííin­tézet is, amivé eddig csak a vélet­len tette, mert t. i nincs más. Nopcsa báró finom müizlése, fen­költ, a hazai művészetért rajongó lelkülete, párosulva az uj igazgató odadó működésével, szakértelmével, valóban oly tényezők az operaház vezetésében, amelyekkel nagyon sokat lehet elérni. Az összműködés magvának csirája már kiütötte fe­jecskéjét, s bár egyelőre csak sze­rény zsengék láthatók, de ezek olya­nok, hogy biztosan nagy, terebélyes, viharral daczoló életerős fa fejlődik belőlük. A jó gazda és ügyes ker­tésze elvetette az egyik magot, a magyarság magvát és ime, amiben sokan kételkedtek, megfogamzott. A magyar müzene művelői előtt meg­nyílott a fényes hajlék. Van már otthonuk az eddig árva, mostoha gyermekeknek. Müveik egymásután látnak napvilágot s oly pártfogásban, oly gyengéd istápolásban részesül­nek, hogy a szerető kezek segítsé­gével veszélytelenül tehetik meg az első utat. E mellett azonban a ré­gibb müvek bemutatásánál is oly körültekintéssel, annyi értelemmel járnak el, hogy ma már megkedvel­tették a közönséggel azt a müinté­zetet, amelyet sokan még csak nem is oly régen, legalább gondo­latban, már magtárnak szántak. De még más örvendetes jelensé­get is észlelhetünk virágzásnak in­duló operánknál. Valami hiányzik, a mi pedig eddig meglehetősen buján sarjadzott: a protekczió rút dudvája. Megadják mindenkinek azt, ami megilleti. Pedig eddig az volt a szo­kásban, hogy elvették attól, akit megilletett s odaadták az érdemet­Midőn a lovas közelebb ért, Holdvilág azt mondta : — Nem Demjén, hanem Gyula. Piroska nem szólt semmit, a vállát vonogatta. — Pista nem jött el ? kérdezte a fia­tal ember. — Nem, felelt durván Piroska. Külön­ben miért kérded azt tőlem, mi közöm nekem hozzá ? A fiatal ember nevetett. — Bizonyosan megint összevesztetek. Most is, tudom, te vagy az oka. Na, ne félj semmit, holnap elhozom és kibé­külhettek. — Vidd, ahová akarod, szólt Piroska, mit bánom én ! De hát te is jobban ten­néd, ha a dolgod után látnál s nem go­rombáskodnál velem. A bátyja kaczagva csóválta meg tol­las kalapját s elvágtatott. Ok is vissza­felé indultak. Rettentő hőség volt. Hazaérve, Piroska ismét ledült a divánra s ott feküdt ebédig. A szobaleány hivta őket ebédelni. Piroska nem mozdult. — No gyere, unszolta Holdvilág. — Eredj csak, nem ebédelek. — Miért? — Fáj a fejem. — Már megint ? Följött az édes anyja is. lennek. Ez a módszer már csak bo­rús idők lidércznyomásának emléke­ként él. Meg is látszik a személy­zeten. Odaadó buzgalom, rendszeres lelkiismeretes működés, szigorú kö­telességérzet költözött be oda, ahol eddig ennek ellenkezője lakott. De nincs mit csodálni rajta, ha oly pél­dák után indulhat a személyzet, mint a kormánybiztos és az igazgató és derék vezérkaruk : Erkel, Grossman, Mader és a többiek. Olyan most az alap, amelyre a jubiláris kiállítás idejére tervezett működést s azután a folytatást lete­szik. Tagadhatatlan, hogy a személy­zet összeségében vannak még egyes hiányok, de az intézetet vezető szak­értelem bizonnyal rövid idő múlva meg fogja találni a kellő kiegészí­tést. Hanem azért a meglevővel is bátran kiállhatnak. Oly tervezetet állítottak össze a kiállítás idejére, — és ezt a jövőre nézve csak elő­legül, hogy bátran a sorompóba állhatunk vele s nem kell szégyen­keznünk az idegenek előtt. A ma­gyar müvek egész sorozata fog ak­kor már tanúskodni a magyar mű­zene létezéséről és fejlődéséről oly­annyira, hogy hála érte a vezető­ségnek, a németek mintájára czik­lusos előadást rendezhetünk magyar művekből. Összeállítják a legelső magyar dalműtől kezdve a sorozatot, kisze­melik belőlük a legjobbakat, — rö­vid idővel ezelőtt ki hitte volna, hogy már ennyire vihetjük — s idő­rendi sorban elő fogják adni a ma­gyar müveket. Képe lesz ez a ma­gyar müzene múltjának és jelenének, fejlődésének, haladásának. Természetes, hogy eme programm az előadandó müvek illő kiállítása következtében, pénzáldozatokba fog kerülni, de reméljük, hogy a kor­mány, mely minden jót és szépet oly bőkezüleg istápol, ezúttal sem fogja megtagadni azt, amire a mű­intézet a mostani kezekben mindin­kább érdemessé válik. S ha meg­adja, oly meglepetés éri a szinház látogatóit, a minőre eddig nem igen merhettek még csak gondolni sem. Eme meglepetésekből izlelitőül már megkaptuk a legelső magyar zene­szerző, Erkel Ferencz egyik operá­ját, a »Bánk-Bánt. < Ily korhű kiállí­tásban, igy előadva látni e müvet, remélhetni ama szerető gondosságot, melyet most szenteltek eme zenei remeknek : méltó büszkeséggel tölt el mindenkit s jóleső reménynyel az intézet jövőjére nézve. A -hazai művészet minden oldal­ról való istápolását említettük s csak kiegészítésképpen hozzuk fel azon tényt, hogy Nopcsa báró és Káldy elvül állították fel, hogy a személy­zet létszámában történő változások­nál kiváló figyelemmel lesznek hazai erőkre, a mennyiben ezek rendel­kezésre állanak. Es ez helyes is igy. De nemcsak a jelenről, hanem a jövőről is hasonlóképpen gondoskod­nak az által, hogy az intézethez kötik és istápolják a tehetséges kez­dőket s ezzel megvetették alapját ama reménynek, hogy nem sok idő múlva teljesen magyar ensemble tol­mácsolhatja a magyar dalt. Addig is azonban, a mig eme örömnap elérkezik, minden lehetőt megtesz­nek hogy az előadásokon kikerül­tessék a többnyelvűség. Azon tagok­nak, kiket eddig édes hazai nyel­vünkön csak nagy ritkán hallottunk kötelességükké tétetett, hogy szere­peiket fokozatosan áttanulják ma­gyarra. Nagy lépés ez már a ma­gyar ensemble felé. Ezen kivül az előadások kerekededségén a most uralgó katonás fegyelem is segit, a mely szigorúan megjelöli mindenki­nek helyét és kérlelhetetlenül meg is követeli, hogy azt mindenkor pon­tosan, lelkiismeretesen be is töltse. A jelen vezetőség megadja minden­kinek a mit megérdemel, de meg is követeli, a mikor joga van. S ez a szigorú fegyelem, amely azonban sohasem fajul zsarnoksággá, hanem csak a gyermekeit gondosan őrző atya lelkiismeretességének kifolyása, megnyilatkozik nemcsak a falak kö­zött, hanem kihozza gyümölcsét a a közönség elé, a mely mindjobban méltányolva a vezetőség és személy­zet odaadó buzgalmát és lelkesedé­sét, melegebb pártolásban kezdi ré­szesíteni ama műintézetet, a mely eme pártolást megérdemli a mos­tani vezetés keze alatt ezzel fogja megszolgálni, hogy európai színvo­nalon álló magyar előadásokat fog nyújtani. Ez biztos reményünk s vi­gaszunk a mult keserűségéért! CSARNOK. A Zeta-leányok. — Nem jösz ebédelni ? — Nem. — Akkor gyere le, Jcttike, hagyjuk magára. Jetiké igen különösnek találta Piroska viselkedését. — Szeszély, csupa szeszély, mondta magában és elrémülve tapasztalta, hogy mindent, de mindent megeszik, ami a tányérára kerül. Ebéd után ismét elálmosodott. Az ebédlő divánjára dőlt egy pillanatra s csak akkor ébredt föl, mikor nénje ozsonnára költögette. — Piroska nem jön ? kérdezte. — Nem akar. — Még fáj a feje ? A néni szokottjóságos mosolygással szólt: — Nem kell bántani. S újra telerakta Jettike tányérját, maga is jóétvágygyal látván hozzá. — Most meg velem jösz a kertbe s fölolvasol nekem ebből a könyvből. Igy telt az idő vacsoráig. A vacsorára lejött Piroska is, szótla­nul leült a székére. Midőn Holdvvilág kérdezte : — fáj még a fejed ? — zavart mosolygással borult a nyakába és meg­csókolta. Aztán megint olyan volt, mint máskor, sokat fecsegett s még többet kaczagott. A pusztán hamar szakad le az éjszaka. Most még világos nappal volt s egyszer­re csak csillagos lett az ég, s a szem­határon felbukkant a hold. Hűvös, hideg re váló szellő kerekedett, mely megbor­zongatta a könnyüruhás leányokat. Meg­csókolták a kövér mamát, jó éjszakát kivántak a fiatal embernek, aki a közel faluba készült egy kis duhajkodásra s fölmentek a szobájukba. — Ne gyújtsunk gyertyát, szólt Piros­ka. Kihajoltak az ablakon, ugy bámultak a fekete messzeségbe. A kert, a puszta, a tanyák mind egy fekete árnyékba vesz­tek, mely fölött a csillagos ég terjesz­kedett. Tücsökczirpelés és távoli kocsi­zörgés hallatszott s ahogy a két lány egymást átkarolva belebámult a sötét­ségbe, szivüket egyszerre járta át szo­rongató fájdalom. Holdvilág könyei csön­desen peregtek végig az arczán, amikor halkan, föl sem tekintve súgta : — Én tudom, hogy miért sirsz. Piroska erre görcsös zokogással a nyakába vetette magát s fuldokolva szólt: — Jó volna meghalni, meghalni szeret­nék. Mint gondos mindeneketértő anya simogatta meg Holdvilág a zokogó gyer­mekfőt. — Nem kell meghalni, suttogta, levegő változás, csak levegőváltozás ! K. T . . . s. — Monda. — Zetalakán túl nem messze, magas szikla tetején állott hajdanában : Zeta vára. A ki arra jár, még ma is láthatja en­nek a várnak a romiadékát. Nem sokkal azután, hogy a magyarok a keresztény hitre kezdettek térni, építtette ezt a vá­rat egy Zeta nevü büszke nagy ur. Pe­dig lent, a hegy tövében, a Cselo völ­gyében, gyönyörű palotája volt — olyan, hogy messze földön nem volt párja. De Zeta, hogy rá ne erőltethessék az új hitet, fényes palotáját földig romboltatta s a hegy tetejére épitett egy várat. — Oda menjen, kinek az élete nem kedves! Zetának két leánya s egy fia volt. A leányok vele laktak a várban, hanem a fiu ritkán ült otthon. Háború volt akkor a magyarnak az élete. Nem ült otthon, a ki kardot tudott forgatni. Esztendő-esztendő után mult cl, min­denféle hirek jöttek a fiatal Zetáról, — csak ő nem jött haza. Egyszer az a hire jött, hogy meghalt a csatában, — akkor az apja elsiratta. Másszor az a hir jött, hogy áttért az uj hitre, — akkor az apja megátkozta. — Inkább halt volna meg a hittagadó! — mondotta az öreg Zeta, s többet a fia nevét nem volt szabad kiejteni. Hanem a fiu egyszer mégis haza ment. Mikor nem is gondolt senki rá, fölvágta­tott a várba, fehér paripáján. — Vissza ! — kiáltott az apa, — őseid hitét elhagytad, nem vagy az én fiam ! Mondotta szeliden a fiu : — Ne üzd el fiadat, apám ! Inkább térj át az uj hitre te is. Aztán a testvéreihez fordult, a kik épen arany himet varottak. — Ugy-e, ti is követtek az uj hitre engem ? Feleltek a leányok : — Mi megmaradunk az apánk hitében. — Hallod ? — kiáltott az öreg Zeta. — Ki a házamból! S im halljatok a csudát, ebben a pilla­natban megdördült az ég, megingott a szikla, hogy összeomlott a büszke vár. maga alá temette Zetát s két leányát — csak a fiúval volt az Isten. Fehér tálto­sával leugratott a vár faláról s nem tör­tént semmml baja. Összeomlott Zeta vára s eltemetődött — nemcsak Zeta, de vele a tenger kincs is. Az omladékok között nehéz vas-ajtók alatt van Zeta kincse — s ezek a vas­ajtók megnyilnak minden Szent-György napjának az éjjelén. Azóta sok száz esztendő eltelt s Szent­György napján sok ember próbált sze-

Next

/
Thumbnails
Contents