Esztergom és Vidéke, 1895

1895-11-03 / 88.szám

ladás jelszavát hangoztatva egybehangzóan fogunk dolgozni, valósíthatjuk meg a városrészek egyesítésével czélzott nemes és a jövőre kiható törekvéseket, csak akkor mondhatjuk el magunk felől, hogy megtettük honfiúi kötelességünket. Fel tehát a küzdelemre ! Állják meg helyüket a legközelebbi közgyűlésen azok, akik Esztergom jövő nagyságát szivükön viselik. Adjanak oly szervezetet az egyesült Esztergomnak, hogy az ősi város, az anyaváros se szenvedjen; az uj részek jogos igényeit is kielégítsék. Reméljük, hogy a városatyák híven meg fognak felelni feladatuknak, lelkiismeretesen el fogják végezni a rájuk bízott munkát; nem fogják magukat káros elemektől befolyásoltatni, hanem nemes érzelmüket követve, az igazság ösvényén fognak haladni! Adja Isten, hogy ugy legyen ! Több világosságot! Esztergom, 1895. nov- 2- ' Ha sok fiatalabb várost megtekintünk és látjuk, hogy rövid idő alatt majdnem lehetetlennek látszó fejlődést, haladást mutatnak fel, bizony szomorúan és sajnálattal kell Esztergomra tekinteni, hogy az a történelmi nevezetességű régi város, az a nagy időket megélt Esztergom ugy hátra van maradva fejlődésében. Hisz ez természetes is! Mert egy házat sem lehet a tetejénél fogva elkezdeni építeni és igy menni lefelé az alapfalakig. Mert Esztergomot igy akarják széppé, nagygyá tenni. Csinálnak neki vashidat és azt hiszik, hogy ez elég. Pedig mi mindenféle kilátszó kis selyem kendőn ott volt az ösmerős ostor, név és korona. — Hát ez ő . . . ez Dodó, — gondolta magában s a felismerés örömének zavarában pirult el ugy. Dodónak, az az Cselméry Guidónak pedig nagyon hízelgett, hogy ilyen »elementáris* hatást tett s kaczérkodni kezdett a kis leánynyal. Mig nézte, nézte a piruló leánykát, kivette zsebkendőjét, — azt a bizonyos kendőt, mely még pár órával előbb Gizike kezében volt, — és tetszelgőn simította el ajkai felől kis bajuszát. Majd meg ajkaihoz szoritgatta a kendőcskét, a miért azután Gizikét még nagyobb zavar fogta el. A leányka bájos zavarától vonzatva, Cselméry Guidó hamarosan előkerítette az egyik rendezőt s főikérte, mutatná bc annak gyönyörű kis czukros babának, a kit ő most »fölfedezett.* Cseleméry meleg érdeklődése a rendezőben is rögtön meleg érdeklődést keltett Gizike iránt. Alig várta, hogy vége legyen a táncznak, melyre Guidó mindjárt a bemutatás után elvitte a leánykát, már elébe futott s ujabb tánczba ragadta őt. Cselméry pedig utanok ment és nézte őket. Aztán nagy elégtétellel látta, hogy a czukros baba uj tánczosával egy csöppet sem jön zavarba, mig a mikor ő vele tánczolt, már az első bóknál ugy irult-pirult, hogy csupa gyönyörűség volt nézni. Pedig csak «csipkerózsának* nevezte, akihez elébb alig mert közeledni, mert szerencsétlenségére nem királyfi. Gizike erre mosolyogva akart hozzá feltekinthetni, de szép szemeit csak a frakk zsebéig emelte, aztán elpirult a kell még! Mennyi fontos tényező szükséges még ahhoz, hogy Esztergom igazán város legyen. Nem akarjuk ócsárolni a vashidat. Isten ments! Hisz ez fontos egy oly elszigetelt városnak, mint Esztergom, fontos a város gazdagságának emelésére. De mit használ mindez ? A város maga épp oly piszkos, sáros, mint volt, épp oly sötétek az utczák, mint voltak és némely utczák meg éppenséggel nem járhatók. Az úgynevezett krinolin-hid odeurje még mindig egyforma, nem változott. A közönség pedig megszűnik örülni az egyesítésnek, megszűnik gyönyörködni a hatalmas ivezetü hídban és vissza fog térni ismét Esztergom város nem legkellemesebb állapotaira. De hisz annak a tanácsnak tisztelt tagjai, kik ez állapotokat hivatva volnának rendezni, ezekről a visszás állapotokról gondoskodni, miért nem teszik ezt ? Hisz ők maguk is csak megjárják egyszer-kétszer a várost és látniok kellene a hibákat...?! Vagy talán Esztergom város tanácsa szerelmes ezekbe az állapotokba?! Mi kevésbbé ! Csak egy kissé, egy nuanceal igyekeznének Esztergom város belső viszonyait rendezni, egy lépéssel kimozdítani helyükből e visszás állapotokat, örömmel látnók már ebben is az akaratot, — de soha semmi! Planumokat, olyan lehetetlen ideákat ki akarnak vinni, rendes, hasznos dolgot pedig néha hallatnak csak — az is eloszlik rögtön. Igy van ez a világítással is ?! Egy időben villamos világítást akartak bevezetni; miért, hogy ezen a szemefehéréig és csak ugy hebegett valamit, aminek az az értelme lehetett, hogy mig Cselméry hozzá nem jött, csakugyan ugy volt itt, mint a Csipkerózsa a rengetegben. Csakhogy zavarába annyira tördelve mondta, hogy a fiatalembernek kellett őt kisegíteni beszédben. De hogy is ne, Gizella éppen akkor pillantotta meg az aranysárga selyemmel, hímzett Dodó nevet, mikor Cselméry azt mondta, hogy abban a vadrózsás ruhában éppen olyan, mint a regebeli «Csipkerózsa*. Es egyszerre eszibejutott, hogy azok a csipkerózsák voltaképen ettől a fiatalembertől valók, annak a pénzén vannak vásárolva. Azon a pénzen, amit tőle a kendőhimezéséért kapott. Persze, hogy ez a gondolat aztán megzavarta és teljesen kihozta sodrából. Cselméry pedig el volt ragadtatva, amint látta, mennyire fel tudja a czukros baba szivét-lelkét zavarni egyetlen egy szavával. Pedig különben olyan okos, vidám ez a gyermek és másokkal olyan könnyed, zavartalan módon társalog. Természetes, hogy ez lekötötte a fiatalember eszét, szivét s mind a kettővel a Gizike körében maradt aztán az egész báléj alatt. Gizike ekkép éppen olyan jól mulatott, mint az arisztokrata hölgyek, a nagy parthiek, vagy a gigerli leányok. Mikor pedig eltávoztak a bálból, Gizikét Cselméry karján vezette le a lépcsőn, míg a mama az egyik rendező karján ment utánok. Guidó éppen meg akarta kérdezni: szabad lesz-e neki a kis csipkerózsa előtt a királyfi szerepében föllépni ? — de terven ugy átsikamlottak, miért, hogy nem törődve ilyen fontos dologgal, erélyesen nem láttak hozzá a villamos világítás létesítéséhez; úgyannyira, hogy ez üdvös plánum máiegészen -feledésbe ment. De bármennyire előnyös volna a villamos világítás aránylagos olcsóságánál, jóságánál fogva, hiába beszélünk erről. Addig, amig a tisztelt tanács bölcsen meg nem fogja gondolni, mily üdvös ez a világítás, mig a villamos világítás planumát, mely Esztergomra kedvező és emelésére hatalmas tényező volna, komolyan megfontolva nem fogják tárgyalni, addig legyen legalább tisztességes egyszerű világítás -— petróleum lámpákkal, — de ne semmi. Mert Esztergom város tanácsa Önkényüleg igy változtatta meg a világítási szerződés pontjait: Ha a naptárban hold van jelezve, — nincs lámpa; ha hold van jelezve és nem jön elő — nincs lámpa ; ha nics hold jelezve — akkor sincs lámpa. Tehát a resultatum — hogy soha sincs lámpa. Mert azt a tisztelt tanács sem tagadhatja, azt csak látni fogja, hogy egyetlen egy lámpa sem ég — mert hisz korom sötétség van. És ez nagy város akar lenni ? ! Csodáljuk ezeket a mostoha állapotokat. A meddig az üzletek nyitva vannak este, addig valahogy ellehetnek az emberek az utczán, addig valami szűrődik az ablakokon és bolt ajtókon kifelé az utczára, — de a mint az üzleteket becsukják, megszűnik minden fény, minden csepp világosság, a melybe a hazasiető közönség belekapaszkodhatna, hogy egy pár kövön körösztül bukva, egy pár embernek neki menve, néha-néha jól elvágva magát a lucskos talajon, haza találhasson. És mindez csak azért hogy Esztergom város tanácsa — megtakaríthasson egy pár forintot. — Vagy pedig azért — mert az intéző körök ugy gondolkodnak, hogy ha Esztergomnak végre tisztességes világosságot adnának, arról nem tudna más csak az esztergomi publieum. Mire való tehát ez, hisz a világ nem tudja meg. Fölösleges is tehát!! Ha pedig olyas valamit fedeznek föl a t. gondolkodó fők, a mi Esztergomra kevésbbé hasznos, de a külső szépséget emeli és gyönyörrel tekint nagyszerűségeié az egész világ — az rögtön készen van. Legyenek készen tehát először az alapok, legyen kész a belső erős szerkezet, aztán lehet a megfelelő keretet a külső diszt hozzá alkalmazni. Nem akarjuk a többi szükséges fontos dolgokat Esztergom belső szépségének, tisztaságának előmozdítására fölhozni, ezt majd máskor, csak a világításról szólunk. Legyen Esztergomnak, ha nem is gazdag, de tisztességes világítása, legyenek rajta a t. tanács tagjai, hogy ez a város belső emelésére fontos tényező minél hamarább készen legyen!! Ha már ez a külső keret meg is van, önkénytelenül is kérdezi az ember, hol van e szép kerethez a megfelelő kép . . . Nem lehetne ezen a kérdésen egy kissé gondolkodni az intéző köröknek, nem állapodhatnának meg ennél a pontnál egy kissé tovább ? ... Mi azt hiszszük, hogy igen ! M. M. atléta létére is zavarba jött és sehogy sem sikerült a vallomás. Csak annyit tudott kérdezni: ha szabad neki-e a kis csipkerózsát otthonában is fölkeresni ? Suttogva kérdezte, mintha már ez is szerelmi vallomás lenne s Gizike erre bájos fejbólintással adta meg az engedélyt. De Guidó lángragyult szive azt kévéseké. — Mondjon valami kedveset, — könyörgött halkan, sürgetőleg, — mondjon valami kedveset, mert máskép nem jöhetek. Ekkor már leértek a kocsihoz. Guidó a hideg szél ellen zsebkendőjét az álla alá szorította s ekkkor ismét Gizike szemei elé került a sárga selyemmel hímzett név, melynek hatása alatt a kis leány zavartan ezt súgta : — Jöjjön el . . . Dodó ! Igen, azt mondta: Dodó, — gondolta boldogan a fiatalember. Es milyen más hangzása volt most igy ennek a névnek, mint amikor a gigerli-leányok hangoztat ták ! Ahhoz ez csak értéktelen hetyke pajtáskodás volt, mig a Gizike ajkáról ugy hangzott, mint a legédesebb költészet. Hogy szerette volna azért a czukros babát szivére ölelni. De a helyett a kocsiba kellett segíteni Gesztőczinét és kikérni az engedelmet a mamától is, hogy másnap tiszteletét tehesse. Arra azonban mégis talált alkalmat, hogy Gizike kezét megszorítva, oda susogja : drága angyal! Másnap aztán Gizike és Dodó együtt 1 ültek a kis szalonban. A mamának az átvirrasztott báléj után migrainje volt' s csak az öreg kúriai biró volt velük, ki reájuk sem ügyelve, olvasta a «Nemzét>-et. Igy kettesben, mint két igazi gyermek, beszéltek és nevettek együtt. Csak olykor, ha szemeik találkoztak, mosolygott a fiatalember édes boldogan s pirult el a leánykának még homloka is az apró fürtöcskék alatt. Ilyenkor egyszerre eszükbe jutott az első búcsúzás. Az egyiknek az édesen kimondott név : Dodó, a másiknak pedig : a drága angyal. Később Guidó töbszöri látogatásainál már beszéltek is arról, s ha egyedül voltak, egymást ugy is nevezték, mint akkor az első búcsúzásnál. És most ? Most már Gizike nyíltan mindenki előtt Dodónak hivja Cselméryt, ki viszont drága angyalának nevezi Gizikét bárki előtt is. Ez persze azóta van igy, amióta jegyesek. Gizike most már meg is mondta Dodónak, hogy előbb szerette meg a nevét, mint .őt magát ismerte volna. Dodó pedig azt állítja, hogy az a kis kendő, melyet Gizike hímzett s melyet *& akkor szive felett viselt, varázsolta szivébe a szerelmet. — A tündérek tudják annak a módját, hogy a halandó boldogságát egy kendőre kivarrják, egy névbe belehimezzék ! Az öreg Gesztőczi pedig igen rendén valónak találja, hogy Gizike olyan jó parthiet csinál a saját emberségéből, azaz hozomány nélkül. B. Lr.