Esztergom és Vidéke, 1895
1895-09-08 / 72.szám
Eszt ergom, XVII. évfolyam. 72. szám. Vasárnap, 1895. szeptember 8. ESZTERGOM és VIDÉKE r r r «• ^vvvxN^^^^ \/ÁRQ3! ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE, f** 0 *^^ Megjelenik hetenkint kétszer: | —— | Hirdet k csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, —*- | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI Ár\: | magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | — | Egész évre 6 frt — kr. | küldendők : | ^ Fél évre 3 » — » x ~ , , . , Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári | Negyedévre 1 » 50 » § Szechenyi-ter 35. szam. | > X Egy hónapra _ » S o » | | belyegilletek fizetendő. ^ Egyes szám ára — » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Szíklay Nándorpapirkereskedésében, ^ Ík>.\xxvx\\\v\\\^^^^ a Walltiscll- és Hailgll-féle dohánytozsdékben. !WXV.V^\V.XX%NV^^^ Antiszocializmus. E cim alatt egy érdekes kis füzetke jelent meg, melynek szerzője már majdnem két évtized óta foglalkozik a szociális kérdés megoldásával. Maga a füzet is a szociális kérdés megoldásával foglalkozik és ennélfogva nem is bir tulajdonképen az antiszocializmus jellegével, mert nem hirdet harcot és háborút a szocializmus ellen, hanem arra törekszik, hogy a szocialistákat oly útra terelje, mely által bajaikat orvosolhatják. A füzet kiindulási pontja a szocialista tanok bírálata. <A szocialista tanok összesége röviden ezen logikának látszó rendszerbe foglalható össze. A társadalmi nyomornak oka a kapitalizmus, tehát meg kell szüntetni a kapitalizmust. De a kapitalizmus csak a tulajdon és öröklési jogok eltörlése által | szüntethető meg, — azon jogok eltörlése pedig csak forradalom utján eszközölhető.* Ezen tanrendszer ellen igen sok érv hozható fel, de előzetesen elég annyit megjegyezni, hogy ennek főhibája az, hogy a kiindulási pontja egészen téves, olyan, mintha az, aki Debrecenbe akar utazni, a Bécs felé vivő vasúton indulna el, minél tovább halad, annál messzebbre esik kitűzött céljától. Soha alaptalanabb vád nem volt, mint az, mely a kapitalizmus ellen az egész közvéleményben már egész rendszerré nőtte ki magát. Hisz csak a szemünket kell kinyitni, hogy meglássuk, miként a tőke és munka nemcsak hogy nem ellenségei egymásnak, hanem inkább a szülő és gyermek közti legszorosabb rokoni viszonyban vannak egymáshoz, ugy, hogy sem a tőkepénzes a munkás nélkül, sem a munkás az előbbi nélkül abszolúte még csak nem is létezhetnének. A szociális tanok alaptételét képező azon vádra nézve tehát, mintha a társadalmi nyomornak a kapitalizmus képezné okát, azt mondhatni, hogy hibás lévén az alaptétel, az erre helyezett összes felülépítménynek is össze kell dőlni ; nevezetesen annak a tételnek, hogy a tulajdon és öröklési jogok eltörlendők, valamint annak, hogy ez a forradalom utján eszközölhető. De tegyük fel, hogy mindez sikerülne ; az ilyen kommunizmus az állam mindenhatósága alatt csak oly irtóztató zsarnoki rendszer utján lenne foganatosítható, a milyen eddig még nem létezett, a melyhez hasonlítva az orosz zsarnokság még irigylésre méltó alkotmányos Eldorádónak lenne tekinthető. Ebben az embernek valóságos állati életmódra kellene lealacsonyittatni, vagy legjobb esetben a legnagyobb résznek a kaszárnyákban divó embertelen durva fegyelem alá helyeztetni. Egy szóval a szoczialisták tanainak megvalósítása csak arra lenne biztos út, hogy visszatérnénk a világ kezdetére, az állati barbarizmusra. A szocialista tanokkal már most állítsuk szembe az Antiszoczializmus tanait. A szocializmus, mint társadalmi betegségnek jellegét azon ősrégi baj, a szegény és gazdag közti ellentét, vagy egy szóval a szegénység képezi, mert ha nem volna szegény ember, mindjárt nem léteznék sem szocializmus, sem szociális kérdés, de még munkáskérdés sem. Ha ezen tétel helyes, ugy helyesnek kell lenni az ebből észszerüleg folyó azon következtetésnek is, hogy tehát a szociális kérdés csak a szegénység megszüntetése és a vagyonegyenlőség, a közvagyonosság terjesztése által oldható meg. A mi a szegénység okait illeti, az emberiség egész történetén azon jelenséget látjuk vörös fonalként keresztül húzódni, hogy az erős mindig elnyomta a gyengét. Az ókornak az állati barbárság, a középkornak pedig a szellemi barbárság képezte jellegét s ez által többek közt általános forrása volt a szegénységnek. Csak a keresztény vallás szelid tanai és a tanulmányok fejlődése folytán lett végre a 18. századnak a problémája, hogy a sok évezredes elnyomatást megszüntesse. Most a 19. századnak lett feladata, hogy a vagyonegyenlőség problémáját megoldja, vagyis hogy a legszegényebbül született ember is helyzetével aránylagos vagyonosságra tudjon szert tenni. E szerint habár nagyon sok és különféle okai vannak is a szegénységnek, de ezek mind egy forrásra vezethetők vissza, arra, hogy az emberek évezredeken át — sőt legnagyobb részük még ma is — nem ugy él, mint a hogy emberi hiva\\ „Esztergom és lile 1 tírczíji Az Anjouk kora. 3 ") Irta: PÓR ANTAL. Előszó. Nincs Magyarország ezer éves történetének korszaka, mely a magyar nemzet életrevalóságát, politikai érettségét anynyira képes volna bebizonyítani, mint a magyar Anjouk kora. Azon nyolc tized év alatt, mikor a Franciaországból Olaszországon át hozzánk származott Anjouk : I. Károly, és fia I. vagyis Nagy-Lajos viselték fölkent homlokukon Szent-István koronáját, Magyarország a tehetetlenség aléltságából erőteljes új életre ébredett föl; a szinte szétdarabolt honból Európa legelső, leghatalmasabb birodalma fejlődött ki; a nemzet az anyagi és szellemi sülyedés, a megsemmisülés örvénye széléről a jólét, a műveltség magas fokára emelkedett. Magyarországon e daliás korszakban, mint a XIV. századot nevezni szoktuk, a vallásosság, tudomány és művészet minden ága úgy fölvirágzott, mint soha azelőtt, és azután is vajmi ritkán. *) Mutatvány az esztergomi fökápta^n tudós tagjának az Athenaeum milleniumi Magyar Történetének legutóbbi füzeteiben megjelent müvéből. Hogy az ellentét feltűnjék, tekintsünk vissza a kihalóban levő Árpádház utolsó évtizedeire: Kún-László nyomorúságos korára ; az ország bajaival szemben immár tehetetlen III. Endre király, az utolsó Árpádfí uralkodására, az interregnumra : Cseh Vencel és Bajor Ottó idejére, midőn király elég volt ugyan, de királyi hatalom semmi, egyik kormányválság a másikat érte, és a királyi hatalomnál hatalmasabb oligarchák az egységes Magyarországot foszlányokra tépték, a királyi javakat elfoglalták, a nemességet leigázták, és majdnem független területeiken zsarnokoskodtak, egymással és külső fejedelmekkel hol szövetkeztek, hol háborút viseltek. És ha e kietlen, sivár évtizedekről az Anjouk uralkodására fordítjuk tekintetünket, a hosszas küzdelem után, mely uralkodásuk alapját nagy nehezen megvetette, egyszerre fényes képek tárulnak elénk. A visegrádi kongresszuson Magyar-, Cseh-, Lengyel- és Morvaország fejedelmei a német főhatalom ellen sikeresen szövetkeznek. A magyar király másodszülött fiát Nápoly trónjárJjHjelölik, az elsőszülött, LaJQS királyfi, áíyfa halála után hatod napra ellenkezés nélkül foglalja el a trónt. Az oláh vajda, a horvátok meghódolnak; a magyar lobogók az Adrián és Olaszországon végig vonulva, Nápoly királyi palotáján hirdetik Magyarország királyának hatalmát. Dalmácziát az 1358-iki zárai béke újra Magyarországhoz csatolja. A magyar király tudta nélkül semmi se történhetik Európában : ő védi meg a pápát, szövetkezik az olasz fejedelmekkel, lábra állítja Ausztriát, az aquilejai patriarchát, leveri a büszke Velenczét; Genova, Firenze, Padova, Aquileja intésére figyelnek. Lengyelországban Lajos, a magyar király uralkodik ; a bosnyákok, szerbek, bolgárok és oláhok hűbéresei s vannak, a kik őt óhajtanák német császárnak. Budavárba, Visegrádra, Diós-Győrre, a magyar udvar fényes székhelyeire elzarándokolnak az ismert világ fejedelmei a tatár kántól kezdve a franczia királyig, és a német lovagrend főnökeitől a konstantinápolyi császárig vagy személyesen vagy ünnepélyes követségeik által képviselve ; de fegyveres nép ellenséges szándékkal Magyarországhoz közeledni se merészel. Azok a lapok, a melyek e fényes multat örökitik meg az utódok emlékezetében, legszebb fejezetét képezik nemzetünk történelmének. Károly Róbert első párthívei. Vencel királysága. Mikor az utolsó Árpád meghalt, két nagy párt állott egymással harcban a megürült trón birtoka felett. Az ország függetlenségét és a szabad királyválasztó jogot irta zászlójára az egyik, mely minden külső befolyást kizárva, maga jószántából akart rendelkezni az Árpádház öröksége felett. Ezzel szemközt állott a nápolyi Anjouk pártja, mely már egy évtized óta lobogtatta zászlaját, vitássá téve a törvényes király, III Endre uralmát az országban. Endre uralkodásának történelmében az Anjou-házzal folytatott küzdelmek foglalják el a főhelyet. Eletének utolsó évében a gyermekkor dacára oly veszélyes vetélytárs, Károly Róbert — Caroberto, a mint az olaszok nevezték, — már Dalmácziában időzött s feltartóztatás nélkül haladt előre útjában a szlavóniai részekig. A király halálának hire már Zágrábban találta Carobertot, ki híveivel azonnal Esztergomba jött s itt magát BikLcsei Gergely érsek által, a szent korona hiányában valamely más, talán ez alkalomra készült koronával megkoronáztatta. Caroberto megkoronáztatása a bevégzett tény erejével akarta a trónüresedés kérdését megoldani. A szentszéknél a dolgok e váratlan fordulata nagy örömet idézett elő és gyors tevékenységre sarkalta VIII. Bonifác pápát, ki belátta, hogy sietni kell a helyzet kiaknázásával. Hogy az ifjú királynak tanácsadója és támasza legyen, 1301. május 13-án kelt bullájával elküldte Magyarországba Boccasino Miklóst,
