Esztergom és Vidéke, 1895

1895-06-02 / 44.szám

rosimk határának kihasználatlan területeiben s mily erkölcsi tényező az, melyet a munkának tantervünkbe való felvételével nyerhetnénk. Vannak ugyan sokan, kik népünknek az elpusztult szőlők által megcsappant keresetforrását a nagyobb építkezések, gyárak felállítása által vélik ellensúlyozhatónak. Azonban az építkezések nem állandók ; a gyárakban pedig a kenyérvesztett lakosságnak csak kis százaléka kap munkát. Azután a magyar földművelő nép, az «a nemzet gerince* csak az ő földjével, csak az ő ős munkakörében birja s fogja birni azokat az erényeket, melyek ezt a nemzetet egy évezreden át fentartották. Ezek ápolásában, fejlesztésében missiója van a népiskolának. Hivatása : okszerű tanítás s nevelés által őt oda emelni, hol a majdnem hasonló körülmények közt élő német s francia gazda áll, hogy ezekkel minden téren kiállja a versenyt. Már a népiskolában kell megtanulnia, hogy miként lehet és kell majdan földecskéjté, ezt a hajdan tejj el-m ezzel folyónak nevezett, de ma már a megélhetés nehézségei miatt annyi ezrek által itthagyott földet a főbb termelési ágak mellett a gyümölcstermelés, szelyemtenyésztés s méhészet által intensivebben gyümölcsöztetni : szóval a gyermeket az életnek nevelni. Ezek elérése céljából tegyék lehetővé népiskoláink intézői, hogy legalább a jövőben az e szakban való oktatás népiskoláinkban megindulhasson ; mert ha van város, melynek körülményei indokolják a gazdasági oktatásnak mind anyagi, mind erkölcsi szempontokból való életbe léptetését, úgy ilyen Esztergom. Litsaer Sándor. Milyen lesz a millenáris kiállítás ? ii. A történelmi kiállítás. A nemzet ezer esztendős históriáját mutatja majd ez a kiállítás belül, s ezért kitűnő idea volt, hogy már maga az épület is história legyen, amely a magyarországi építészeti formákat, azoknak feljődését, átalakulásait, történelmi nevezetességű emlékeit bemutassa. Igy történt, hogy maga az épületcsoport is egy beszélő, nagyszabású kiállítás lett, igazi kőbe épített történelem. * Három főcsoportra oszlik a históriai kiállítás, mint a hogy három nagy korszaka volt hazánkban az építési modornak. Ez a három főcsoport: a gothikus, a román és a renaissance. A Nádor-szigetről a Széchenyi-szigetre vezető hídon jutunk a főbejáróhoz. Egy nagy csúcsíves kapu visz a szigetre, s itt balfelől esik a román stílusú épület. A kapuja teljesen hű utánzata a híres jaáki templom kapujának. A jaáki főtemplom ugyanis a XIII. században épült, s egyik legremekebb emléke a román stílusnak egész Európában. Ez a kapu természetes nagyságban épült. A román csoportban lesz a király pavillonja is. Abban az épületben nyitja meg tehát ő felsége, a kiállítás legmagasabb védnöke a kiállítást, a mely legjobban emlékeztet honfoglaló Árpád vezér idejére. Fényes előcsarnok, mesés szép fogadóterem lesz itt a király számára, s a megfelelő mellékhelyiségek, pompával, kényelemmel, választékos Ízléssel beosztva és berendezve. Jobbra a hidtól épül a góthikus része a történelmi kiállításnak. Ez épület főrésze híven utánozza a vajdahunyadi várnak azt a részét, melyben a lovagterem van, s erkélyes pillérei belenyúlnak a tóba. A többi motívumai ez épületnek is históriai becsűek. A csütörtökhelyi kápolna klasszikusan szép bejárója, a renaissance-ba átmenő segesvári védett várkapu, a Bethlenek keresdi kastélya adták a motívumokat. Folytatása a csúcsíves stílű részeknek a renaissance-csoport, a mely már majdnem teljesen elkészült. Egy átmeneti részlet köti össze a két épületet, a melyek minden része história. Itt emelkedik a 47 méter magas segesvári torony is, míg odébb, a renaissance-csoportban 44 méter magas tornyot építettek. Az épületek terveit Alpár Ignácz készítette, aki valóban monumentumot emelt magának ezzel a hármas palotával. Az építést Neuschloss Ödön és Marczel vállalták el, körülbelül 230,000 forintos költségvetéssel. Az állandó hid. Pompás dísze a kiállításnak, a mely maradandó is marad : az állandó hid, a mely az Andrássy-úti főbejárótól a tón keresztül a kiállítás területére visz. Már telj esen elkészült a széles vasmű, a mely erős kőpilléreken nyugodva visz a történelmi kiállításhoz. Közvetlenül előtte épül majd a hatalmas főkapu, a mely magasabb lesz a főváros legmagasabb épületénél is. A híd költsége 169,000 forint volt. A kiállítás parkja. Sokan és sokfelől panaszolták már, hogy a Városliget pusztul a kiállítás miatt, a fái sorra kidőlnek s újakat senki se ültet a helyökbe. íme ezek eddig a kiállítás befásító és parkozó munkálatai: A Nádor-szigetre épített híd folytatásakép az egész kiállításon végig, egész a Stefánia-útig megépítették a kiállítási körutat. Ez az út, a mely csak kevéssel keskenyebb a Stefánia-útnál, s állandóan megmarad, 1430 méter hosszú, s 36,988 frt 21 krba került. Az úton végig még tavaly tavasszal két sorban, kis távolságokban platánokat ültettek. Ezek a/fák máris erősödnek, szélesednek, árnyékosak. Ezenkívül elültettek a kiállítás területén : 15,000 díszbokrot a csoportok alakításához, 1000 díszfát (árnyékfák), legalább 10—12 cm. törzskerülettel; 1000 fenyőfélét, 1—2 m. magasat; 100 fasor-fát, 2 méter magasat; 500 egyenesen álló díszbokrot (solitaire) ; 250 egyenesen álló díszfát; 200 fenyőféle díszfát; 700 puszpángot és 200 méter matonia quifoliümot szegélynek. Ennyi a pusztítás. Szervezési és egyéb előmunkálatok. A szervezési és előkészítő munkálatok serényen folynak úgy a történelmi, mint a jelenkori főcsoportokban. A jelenkori főcsoportban a bizottságok legnagyobb része számos ülésen már letárgyalta a bejelentéseket és most a térbedasági oktatást még ez eseteben is be kellett volna már hozni az abban rejlő erkölcsi haszon végett; de be kellett volna hozni magáért a mezőgazdaságért is, mert ez igazán gyámolitásra szorul. Nagyon jól jegyzi meg városunk egyik értelmes gazdája, hogy «a mezőgazdaság ma már nem pusztán gyakorlati dolog, hanem tudomány, mely körébe vonta a technika, mechanika és chemia vívmányait.» Ez különösen a szőlőés a gyömölcsgazdaságra nézve áll, melyeknél a régi parasztrendszer teljesen felmondta a szolgálatot. Hogy példát lásunk nem kell máshová mennünk ; nézzük csak Esztergomot. Ennek földművelő lakossága dolgozik úgy s annyit, mennyit talán kevés vidéke Magyarországnak. De csak a nyers erő küzd az elemekkel, erő, okszerűség és számítás nélkül. A mint nem birja népünk a szőlőgazdaság terén elért vívmányokat, ép úgy hiányával van a gyömölcstermelés terén a gyümölcsalanyok előállítása, a nemesítés, a kitartó piaci fajok megválasztásában. Pár év alatt e téren is óriási haladást értek el, de ez népünk előtt teljesen ismeretlen. Nálunk okszerű, gyümölcs, különösen szőlőojtás ma még egész mesterség számba megy, mikor a szomszédban, Nagy Maroson 10—12 éves mindkét nembeli gyermek versenyt ojt szüleivel. Vannak ugyan egyes kivételek, különösen városunk értelmisége-között, kik lépést tartanak a korral s kiknek a város igazi hálával tartozik; de itt a népről van szó, melynek fő keresetforrása a mezőgazdaság. — Ezeknek java kívánja a gazdasági oktatás lehető felkarolását s azt hisszük, nem látszunk fölötte túlzóknak, midőn állítjuk, hogy az erre áldozott csekély tőke meghozná kamatait. Gondoljuk csak el, mily holt tőke fekszik vá— tárgyai változnak ... A rózsa hoszszu, bájos regét hallgatott végig — két szerető sziv regéjét. S a gyöngéd viráglélek ezen csodarege hallgatása mellett lassan-lassan elszenderült s nem is ébredt fel édes álmából, csak midőn meleg lehelet szirmait érinté és — mi az? a hajnal üditő harmata hullott rá ? . . . nem harmatcsepp — a boldogság örömkönnye, piros leányajk meleg lehelete volt — egyik rózsa megcsókolta a másikat -— és ismét tovább fűzte tündérálmait édesen szenderegve . . . Mikor egyszer ismét felébredt— sötét volt és hideg — fázott — azt sem tudta hol van, hogy jutott ide. De most megmozdult valami szirmai alatt: ici-pici aranyos bogárka rejtőzött ott, mindig ott időzött a rózsánál, ő mindent látott s elbeszélte neki, hogy és mi történt vele: — Hát tudod, már nyugvóra hajlott a nap, akkor deli barna ifjú jelent meg a rózsacsoportoknál, soká nézett, válogatott, keresett, azok a büszke nagy rózsatársaid, melyek oly nagyon fennhordják a fejüket s téged megvetőleg lenéztek, szinte kínálkozva hajoltak feléje — s íme! egyszerre megpillantott téged gőgös testvéreid lábánál, hirtelen lehajolt s éppen ezt a legszebb ágat vágta le törzsödről selyempapírba göngyölgette és elsietett — aztán fényesen kivilágított teremben, hol sok alak sürgött-forgott — azt mondták, hogy táncolnak — egy szép leánynak nyújtotta át a hármas bimbót, ki édes mosollyal keblére tűzte. — Mit mondott neki, azt én nem értettem meg — de annál jobban értette meg az a szép liliomszál — arcza olyan piros lett, mint a te szirmaid. — Ok is táncoltak — s én elszédültem a sok forgástól — a zene elkábított s elaludtam. Mikor felébredtem, már virradni kezdett, az a szép fehérbe öltözött leány egyedül volt szobájában, levett téged kebléről, megcsókolt és gondosan elhelyezett imakönyvének aranyszélű lapjai közé. És most itt vagyunk együtt. . . — Oh hát te miért nem maradtál künn a verőfényes kertben ? — szólt közbe a rózsa. — Mert szeretlek ! — S ezért zárattad el magad a sötét börtönbe ? — rebegek a piros rózsaajkak. — Azért, hogy meghaljak veled ! — felelt a kis bogár s mélyebben rejtőzött szirmai közé. . . Az órák multak — a rózsa ismét elszenderült -<— a kis bogár pedig unatkozott — könyvnek súlya szorongatta — a sötétség, a néma csend bántotta. Barátnője hallgatta álmában azt a csodahangot, mely az imakönyv betűiből oly halkkal, oly bájolón szólt — végtelen, kimerithetlen, örök szeretetről zengtek ezek is — de az nem volt olyan mint a milyenről a leány hevesen dobogó szive regélt — és mig a rózsát e csodahangok mély álomba ringatták — a kis bogár óvatosan kibontakozott ölelő szirmaiból s addig kapargált, addig dolgozott, mig sikerült a könyv lapjai közül kiszabadulnia, a szekrényből már könnyen kijuthatott a szobába és — mily szerencse! az ablak nyitva volt, meleg verőfény, virágillat áradt be rajta. A kis bogár, mely azért záratta be magát a sötét börtönbe szerelmesével, hogy »vele meghalj ont, az ablak párkányán ült s mohón szitta be az üde levegőt, egy ideig csendesen ült — aztán emelgette, próbálgatta szárnyait, — egyszerre kiterjesztette s elszállt — élő virágok illatos kelyhében uj üdvöt keresni. . . A tavasz — a nyár elmúlt s jött a tél zord viharaival. — A rózsa pedig még mindig aludt az imakönyv lapjai közt, arról álmodott, mily szép az ő élete, künn a kertben a tél fagya megdermesztette a kis virágsziveket, hó alá temette, mig ő itt édes álomban szendereg. — Egyszer — hosszú idő múlva — kinyílt az imakönyv, gyöngéd kéz kivette a hervadt rózsát, meleg lehelet érte — harmat hullott rá — a boldog ara szép szemének édes könnyei — s ime ! a hervadt rózsabimbók feléledtek büvös-bájos illatot lehelve ki. Parlagi rózsa ébren volt, mig a többi virág hosszú téli álmát aludta. A tavaszra gondolt, mely uj gyönyört, uj Örömet hoz — és a tavasz megjött — de az öröm elmaradt. Senki sem törődött vele. — Az, a ki őt a könyvbe zárta, most nem nyitotta fel börtönét, szivének most olyan imákra volt szüksége, a milyeneket az a könyv nem tartalmazott. De mégis — egyszer ugyanaz a kéz ismét felnyitotta a könyvet s kivette — nem a rózsát — csak azt a keskeny piros szalagot, mely rá volt kötve és azt a szalagot myrtus koszorúba fűzték, a koszorút pedig szép hajadon fejére tették. A fonnyadt elhagyatott rózsáról egészen megfeledkeztek. Évek multán megtört, halvány nő állt ama szekrény előtt, melyben régi emlékek voltak elhelyezve. — Midőn ezek közt kotorászott, leánykori imakönyve akadt kezébe — hirtelen felnyitotta — s lapjai közül kiesett egy száraz rózsaág hármas-, félig nyilt bimbóval. A nő kezébe vette, nézte — soká nézte s lelki szemei előtt feléledtek az ifjúság tarka, bájos képei, édes emlékei. Visszagondolt arra a boldog múltra, mely most már el van temetve s vele együtt az a sziv is, mely az övével össze volt forrva elválaszthatatlanul, mint hitte. — És szeméből ismét harmat hullott a kis rózsára, — de bár forró volt és sűrűn hullott, nem élesztette föl a rég elfonynyadt, elszáradt, porladozó bimbókat, mert a fájdalom, a búbánat keserves könnyei nem birnak éltető erővel. K. Beniczkyjlrma.