Esztergom és Vidéke, 1895

1895-06-02 / 44.szám

A gazdaságtan és a népiskola. Esztergom, május 31. Aki Magyarország kulturmozgal­mait figyelemmel kíséri, lehetetlen nem látnia, hogy már évek óta so­kan fáradoznak azon probléma meg­fejtésén, miként lehetne a népisko­lát az élet gyakorlati iskolájává tenni ? Eötvös, a ma is érvényben levő népiskolai tantervek megteremtője, népiskolájától bizonyosan más ered­ményt remélt, mint aminőt a közel harmincz év munkája felmutatni bír. Neki, ki minden fellépésénél, minden irott sorában a munkát, az intenzív munkát hangoztatja, halála után pár évre vádul kell hallania, hogy nép­iskolái céltévesztett úton haladnak. A legnagyobb hibájául róják fel a népiskolának, hogy «nincs közvetlen benső kapcsolat az iskola és az élet között*, hogy «az iskola nagyobbára elavult hagyományok, szokások útján halad, melyek sokkal kevesebbet vál­toztak, mint az élet, melyet a gaz­dasági viszonyok átalakulása teljesen felforgatott.* Hogy «egy fontos er­kölcsi tényezőt, a gyakorlati munkát teljesen mellőzi a népiskola.* Ezen vádak, minthogy a népisko­lák napjainkig e tekintetben éppen nem változtak, teljes mértékükben ma is fennállanak. Igen, nincs meg a kapcsolat az iskola és az élet kö­zött ; mert tanítunk nagy mértékben oly dolgokat, melyekre a népnek az életben soha szüksége nem lesz, s nem tanítjuk azt, mi éppen élet­szükségét képezi. Ezen vád áll még a legutolsó falusi népiskoláinkra is. Talán nem csaló­dunk, midőn népünknek az iskoláz­tatás iránt való indolenciáját legalább részben ez okban keressük. Lássunk csak néhány példát. Hangjegyekről énekeltetünk a gyermekekkel már a harmadik elemi iskolában, természe­tesen modern repertoárt, de mennyi elpazarolt idő s munkakedv árán, midőn az apái által énekelt igazán imaszerű, s annyi nevelő hatású éne­kekre már nincs idő ! A fizika, vegy­tan legelvontabb tételeit erőszakol­juk rájuk, csak azért, hogy vizsgán­kon megmutathassuk iskoláink szín­vonalát ! Ázsia, Afrika növényvilágából re­citál szegény növendékünk, de arra, hogy miként csinálhatunk kertecs­kénkből, udvarunkból kis paradicso­mot, mely amellett, hogy igen szép haszonnal is jár, neveli a szépérzé­ii .Észten és Vidéke" tárna, ket, szelídíti, nemesíti az erkölcsö­ket, már nem jut idő ! Egyik neve­zetes publicistánk a jelen tanév ele­jén iskoláink állapotáról irva kérdezi: «Ha a magyar nép nem nevelné maga magát kün a mezei munkában, benn a családi tűzhelynél, ősi erejé­vel, szerencsés ösztönével, hova jutot­tunk volna ? De ha igazán nevelnék, hova juthatna!* Igaza van ! Mert vall­juk meg őszintén, népiskoláinknak nem kis részük van a mai modern világfelfogásban, mely a munkát még mindig bizonyos előítélettel veszi kö­rül, megfeledkezvén arról, hogy «az állam nemcsak nagy férfiakból áll, hanem mindenkiből s e mindenki munkája a legnagyobb alkotás.» Meg azután, hogy : «a kenyér, me­lyet az ember eszével vagy kezével keres, egyformán becsületes.* Igen, az államnak nemcsak tanult főkre, de értelmes, egészséges, ügyes mun­káskezekre is van szüksége. Ezeknek képzését, irányítását kell, hogy már a népiskola adja meg. Csakhogy ál­lításunk igazságát a felületesen gon­dolkozók azzal támadják, hogy a népiskola úgyis annyira meg van terhelve, ne akarjunk abból munka­s egyéb szakiskolát csinálni. De ezen Pünkösdre. Piros betűs nap, ritka vagy szivemnek, Fakó hétköznapokban élek én. Rózsák nekem nem nyílnak, nem teremnek, Csak egy-egy ábránd pünkösd ünnepén. Sivár országút lankasztó porába?i Verejtékezve a követ töröm, S míg végkép el nem bágyadok, korábban Nem permetez rám illatos öröm. De a mikor már roskadozva sínylem A Zaharának perzselő hevét: Egy perc kibontja frissen, üde színben ' Pünkösdi rózsám minden levelét. Fáradt kezemből a pörölyt kiejtem, Uj vágyban uj erővel hevülök; Meddő tusaim szomját elfelejtem S boldogság harmatában enyhülök. Ez a te perced, költészetnek álma, Ez a te álmod, lelkem ünnepe! Hozzám a cse?id tündére mig leszálla, Fehér virágesővel hifite be. Fekszem hanyatt, bűbájos béke ringat, Az égre nézek mozdulatlanul, Múzsám a Szárnya lengő vágyaimnak, Mind dallá lesz, mikorra visszahull. Pünkösdi rózsa, ünnep a nyilasod! Ihlet varázsa, pillanatnyi vagy ! felfogás éppen a dolog nemismeré­séből származik. Ezekben az igazán virágzó népiskolákban nem ugyan egyedül a mezőgazdasági, ami hely­zetüknél fogva egészen természetes, de az ipari s ott, hol a körülmények kívánják, a mezőgazdaságra kiváló súly van fektetve. Hányszor olvassuk Belgiumról, Dá­niáról, mint oly államokról, melyek­nek népiskolái a kézimunka oktatás­ban mintaképül szolgálhatnak. Ujab­ban Franciaországban a mezőgazda­sági oktatás már a népiskolák ne­gyedik osztályában kötelezővé téte­tett. De ott a gyermek, midőn az iskolából kikerült, ha nem is teljes szakismeretet, de' legalább munka­kedvet, készséget visz az életbe. Nagyon megszívlelendő egy fran­cia tanférfiúnak ama megjegyzése, hogy abban a nagy munkában, me­lyet Franciaország újabban a szőllő­telepítés s a gyümölcsészet terén végbevitt, népiskolái nem kis mér­tékben támogatták. De ott az oltó­kés, fűrész ma már nem paraszteszkö­zök, hanem eszközök a kultúra, a nemzeti jólét emelésére. Tegyük fel, hogy a mezőgazdaság nálunk teljesen virágzanék, a gaz­Keresem élet kincsed, ha elásod! Gyötörj valóddal, csak álmodni hagyj! Verejték a boldogság öntözője, Az ünnepnek piros betűje vér; A zaj minél tovább tart, messze tőle Az ünnep üdve annál többet ér! Rudnyánszky Gyula. Parlagi rózsa. — Virágrege. — Itt a tavasz, nyilnak a virágok, ara­nyos, piros, tarkaszárnyú lepkék, karcsú, ragyogó szitakötők szállnak egyikről a másikra, napsugár csókjától pirulnak a feslő bimbók, lanyha szellő enyeleg velők, lengeti kelyhüket, mintha harangok len­nének a természet magasztos templomá­ban. De emberi fül nem hallja, szólnak-e ezen harangok; — pedig szólnak édes, bűbájos csodahangon, de azt csak a lep­kék, a szellő és virágtestvéreik hallják és értik. A hullámzó, illatozó virágcsoportok közt van egy nagy körönd, az teli van ültetve szebbnél-szebb rózsafával, ezek is dúsan nyitnak, sötétpiros, sárga, rózsa­szín, fehér, halványpiros viráguk szinte szemkápráztató szinpompája odacsalja a lepkék seregét s megittasulva az édes illattól libegnek-lebegnek körülöttük, fö­löttük, mintha büvös-táncot járnának. És a büszke, magasra emelkedő virág­királynők közé tévedt egy parlagi rózsa is; szerényen a földhöz lapulva húzta meg magát lábaiknál s forró vágygyal tekintett fel rájuk piros virágszemével. Nézte, mint jönnek-mennek az emberek s viszik a nyiló rózsákat, hol csokorba kötve, hol csak egy-két szálat, csak ő érte nem hajolt le senki — és ez na­gyon, nagyon bántotta kis virágszivét. — Hát ő nem kell senkinek ? Oh, miért nem nőhetett meg ő is olyan magasra, olyan nagyra, mint szép testvérei! Csak tudná, hova viszik rózsatársait, — mit csinálnak velők? — Kérdezte a szellőt: »Hová viszik« a csalogánytól »Miért vi­szik« — Kérdezte a tarka lepkét, a csillogó szitakötőt: »Minek viszik, mit csinálnak az emberek a rózsákkal ?« — Es a szellő azt mondta: »Nászcsokrot kötnek belőle«. A szitakötő azt felelte: »Halotti koszorút — a lepke meg azt súgta neki: szép leányok keblére tűzik a rózsát s ott hallgatja a szerelmes szivek dobogását. A kicsi piros rózsának legjobban tet­szett, a mit a lepke mondott. — Bár ő is oda juthatna, mennyire szeretné hal­lani, hogy dobog a leány szive, ha sze­relemről ábrándozik! A szellő suttog: maradj itt! — A szitakötő zeng: ne menj el! — A lepke mondja : ne hagyj el minket, lásd, mi sze­etünk téged, miért akarsz tőlünk elváln i ? És egy fényes napsugár keresztül ha­tolt a magas rózsák sürü lombján s ép­pen a parlagi rózsa azon ágát érte, me­lyen hármas bimbó fejlődött s oly édes­büvos meleg fénnyel ölelte, csókolta, sú­gott neki, irult-pirult verőfényes csókjától — de a vágy most még jobban gyötörte — oh, csak ő hallaná, mint dobog a szerelmes sziv ! és végre — vágya teljesült! . . . Egy este éles metszés választotta el a három-bimbós ágat törzsétől. Olyan szépek voltak azok fényes zöld leveleik közt, mint a csókra vágyó piros ajk. De az a seb, melyet az éles kés rajta ejtett, oly nagyon fájt s a gyöngéd piczi virág­lélek elveszte eszméletét; csak akkor ébredt fel kábultságából, midőn egyszerre soha nem hallott hangok zöngése rezeg­tette a levegőt s vakitó fény hullámzott körülötte — tánczzene — báli terem — és ő ? egy szép hajadon keblén pihent, leheletszerű finom csipkedisz hajolt föléje — de nem csak a táncra hivó, csalogató zenét, hanem más hangokat is hallott majd a kis rózsa, hiszen szép leány keb­lén, éppen a szive táján pihent. Olyan sajátságos dübörgést, dobogást. •— Es ezt a hangot meg is tudta érteni — sze­rető szivek a természet nyelvén szólnak, a szerelem nyelvét megérti minden élő teremtés s visszhangot kelt az minden izében, minden szálában! — A szerelem az alkotó erő, mely örökkévaló — de Lapunk mai száma 6 oldalra terjed. Esztergom, XVII. évfolyam. 44. szám. Vasárnap, 1895. június 2. ESZTERGOM és VIDÉKE r r r SE « "SS VÁROSI ES MEGYEI ERDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenkint kétszer: | : | Hirdetések csütörtökön és vasárnap. | Szerkesztőség és kiadóhivatal, | -* | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos és | a kiadóhivatalban vétetnek fel. ELŐFIZETÉSI ÁR: I magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és reklamálások | —£HÍ< | Egész évre 6frt_kr. | küldendők: | ... _ > '• 1 Fél évre 3 » - » 1 S^rhenvi tér 1K szám 1 * gY ^ etGS Uta ° 3 ° kr " kincstári I | Negyed évre i - so » | bzecnenyi-ter 35. szam. | beívelhetek fizetendő I Egy hónapra - » 50 » $ . • . • _ | DeryegiueteK nzetendo. S Egye színi ára » 7 » ^ Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tabui' Adolí könyvkereskedésében, ^ L^xxxx— a WallfJSCll- és Hangh-féle dohánytözsdékben. U^XXNVM,***^^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents