Esztergom és Vidéke, 1895

1895-04-14 / 30.szám

fátyol fedi. Oh csak akadna valamire vagy valakire, valami jobbra mindezeknél, a mi eloszlatná a kínos bizonytalanságot. Igy vivódott a pogány úrnő, midőn apja véletlen halálának hirét vette, míg a rabnő, ki nap-nap után százával látta haldokolni a hitvallókat, vajmi más gondolatokon merengett szemben a halállal. Mert egyvalaki, ki nagyobb és jobb volt a költőnél, bölcsebb a bölcsnél vagy szócsiszárnál, megtette a kisérletet : leszállott először a halálnak sötét nyugvóhelyére, megáldotta azt, a mint megáldotta volt a bölcsőt és megszentelte a gyermekkort, igy tévén szentté a halált is és a holtak nyugvóhelyét szentélylyé. A legsötétebb estén szállott a sirba s a legverőfényesebb reggelen kelt ki belőle ; illatszerekbe takarva fektették oda s a maga romlatlanságába öltözve támadt föl. S e naptól fogva a sír megszűnt a keresztény lélek előtt rettegés tárgya lenni, mert az maradt, a mivé ő tette — azon barázda, a melyben a halhatatlanság magvának kell vettetnie ... Igy már értem az Úr feltámadása jelentőségét. Lelkem imádatos hódolattal tekint föl hitünk szerzőjére és végrehajtójára és a szent meggyőződés szivmelegével fogad örök dicsőséget az Urnák, a világ megmegváltójának. Feltámadott! Halleluja ! CSARNOK. Levél Laurához. Fehér virág van ott kinn. Hull a hő Csillagpihékböl sűrű csipkefátyol Szövődik az ég és a föld közé, Befödve mintegy a való göröngyét S tükrét az álmok mélységes tavának, Hogy a gondolkozás szemét behunyja S csupán sejtések szárnyán lengjen az Andalgó lélek öntudatlanul. üveg bor, a mit az inas csupa szokásból vitt be hozzá. Szegény Jean ! Nem szárad ma ki a vitában senki torka se. S eszébe jutott az ünnepélyes fogadalom, a melyet tegnap ilyen idő tájban tettek. S megborzadt. Félt tőle ? Miért félt volna ? Hiszen mig élt, csak jót akart neki. Hát miért iszonyodik ? A test iszonya az, nem a léleké. Mind a mellett némi érdeklődéssel várta az öreg úr a jövendőt. Mert ha van az emberben lélek, akkor a ragaszkodás, az eskütudat átmegy a másvilágra is. És ezenfelül dr. Wald a tudományért is annyira élt, hogy a más világ kapujától is kész lesz visszafordulni, csakhogy a lélek fennmaradását tudtuladhassa barátjának. Mihelyt a világ kézzelfogható bizonyítványt kap a túlvilág létezéséről, azonnal megváltozik minden. Az emberiség, a társadalom egyszerre elvet minden törvénykönyvet, csak a bibliát tartja meg: egyszerre bezár minden ajtót, csak a templomot hagyja nyitva s a föld egy nagyobbszerű vasúti állomássá válik, a hol hosszabb- rövidebb ideig várakoznak a szent Mihály lovára. Szivembe bűvös hangulat suhan, Úgy érzem, mintha szállnom kellene A szürke élet e mindennapi köréből Almok tündér szigetére, Hol rózsa nyilik, kék derű nevet rám Örök tavasz verőfényében és Dalok zenéje ringat illatos Erdő fuvalmán, mig hűs lomb alatt Szellő legyezget és a végtelen menny Fejemre harmatáldást permetez Pedig te itt vagy, édes, a közelben Hallom szavadnak zengő dallamát Es szinte rám süt a szomszédszobából Két büszke napja izzó szemeidnek, Boldogságomból semmi sem hiányzik, Az élet minden vágyamat betölté : A kis szobában két angyal piheg, Bölcsőben s pelyhes ágyon két virág Szépséged s jóságod jelképezői, Kiket szerelmünk üdve ültetett, E földi létbe égi ékességül ; Jobbról te jársz ihletve föl s alá, Lelked kohóján olvasod remek Formába költők eszményképeit S csodálatos csengésű tiszta hangod Dalával ábrándokba andalítod Még a kifáradt életuntat is ; Mig én középen, diadalaid Győzelmi emlékkincstárában álló Nagy iró asztalom fölé hajolva Tűnődöm, tépelődöm, lángolok, És lelkemet, mely véle összefort Lelked sugallásátől megfogant, Eszmék s érzelmek millió finom Es láthatatlan szálával kötöm Az alkotásnak percnyi mámorában Az örökkévalóság gyönyöréhez, Minden betölt hát a mit álmodám: Imádlak édes, mint bálványomat, Te is szeretsz, forróbban és hívebben Mint földi nő szerethet, földi embert, Én rabszolgád és zsarnokod vagyok Erős urad és térdelő rajongód ; Viszont testvérem, nentőm és királyném, Múzsám, szeretöm, gyermekeim anyja; Szentháromságom, mindenem te vagy. S szerelmi üdvöm Illés-Szekerén Te általad, s te véled égbe jutva Belőled ömlik át belém az ihlet, Midőn a pillanat kőszikla keblét Érintem csókjaidtól ittasult Képzeletemnek varázsvesszejével S a mulandóság meddő méhiből Az örökélet forrását fakasztom. Nincs mit kívánnom, a mióta Szivemmel szerelemben egyesült S lelkem lelked trónjának zsámolyán Mint hegedős epedve zengheti A te dicsőséged himnuszát! Mégis szivemnek egyre millió Meg millió uj vágya kel s e vágynak Mint szárnyaikra vesznek és elrepülnek A boldogság kis fészkéből velem Alomvilágok tündérmezejére, A végtelenség törzsrózsáibői Zengő dalok bokrétáit kötözni, Mert a legédesebb valóban is Dr. Wald csak akkor nem jön el, ha semmivé vált. Az öreg úr izgatottan járt föl és alá szobájában. Izzadt homlokáról félre simította olykor a fehér hajfürtöket, aztán ismét leült és halvány arccal tekintett az ajtó felé. E közben az óra nagymutatója sietve közeledett a tizenkettes számhoz s dr. Scherz idegeit valami névtelen félelem lepte meg. Csengetni akart az inasának, hogy jöjjön be, de valami névtelen borzalom némította meg a kezét. Az óragép megberrent s a kakukk gyors hajlongással kiáltotta az éjfélt. Mikor az utolsó hanggal visszaugrott odújába, a gyertyaláng magasan lobogott fel, az ajtó fölcsappant és beomlott rajta egy irtózatos bozontos medve. Fényes, ragyogó szemekkel nézett dr. Scherzre s erős, velőt rendítő hangon szólalt meg: — A túlvilág se nem olyan mint írják, se nem olyan mint beszélik ! Ezeket mondva, odanyúlt az asztalon fekvő eskü irathoz, rátartotta a gyertyalángra és egy pillanat alatt azzal együtt lángot vetett, — eltűnt. Gárdonyi Géza. Nem a fájdalom, a boldogság az, ami imára megtanít. * é A véletlenség jó barátja a céltalanságnak. Legszebb ez, amit hozzá álmodunk ; S az üdvöt teljessé épp az teszi, Hogy képzelmünket megtermékenyiti Az élvezett gyönyör s új vágyakat szül. Oh, meg ne ijedj hát s ne vedd zokon Ha néha lelkem elkalandozik Ki tudja merre és ki tudja miért. Nem mint a kis méh mézet gyűjteni, De mint az alkonyfényben reszkető felleg Ha szélcsend van, bizonytalan Távolba úszni csak szeszély szerint. Nem hűtlenség ez ; sőt inkább szerelmed Hatalmának legbiztosabb jele ! Hisz' aki nem sovárg elérhetetlen Csodáért, annak az elért való Nem olyan édes, mint az álmodozónak, Kiben mindég megújul a gyönyör, Akár hányszor elszáll sóhajok nyomán Es visszatér az áldott meglevőhöz. Emlékszel a bájos gyermek mesére ? A gyöngyvirágról szól a szép rege. Kis árva lány bolygott a rengetegben S a merre ment, szeméből egyre hult A köny. S miden lehűlt a puszta földre, Minden csöpp gyöngyvirággá változott. S a gyöngyvirág nyomán később a lány Visszafelé az útját megtalálta. A mi szerelmünk sorsa ép ilyen : Csókolj, ölelj, csókollak, ölellek; A merre járunk, szórjuk el vigan Nevetve, pajzánkodva száz apró jelét, A szerelemnek drágagyöngyeit Hogy egykor a szép emlékek nyomán Majd visszaálmodhassuk mind az átélt Gyönyört, mely ép úgy tisztább, ragyogóbb a Távol ködén át, mint a csillagok. A boldogságban a megfogható Elvész nyom nélkül; mig a felhevült Sziv álma mint szép emlék megmarad S fölékesíti a kopár valót A képzelet dús virágaival. Hagyj álmodozni hát behunyt szemekkel Hadd élem át veled még egyszer újra Az édes tegnapot, kéjét a múltnak; Varázs tavában lelkünk megfürödvén, Megifjodik ! Repülhet az idő, Nem vesszünk észre, mig emlékeink Hulláma ringat, mindég június Hajnali álma lesz mohó szerelmünk, Szivünk ábrándos, fiatal marad S mi elfelejtve kort, embert, világot, Csőkok tüzében együtt suhanunk Mint örökéletű szerelmesek A halhatatlan istenek közé. Rudnyánszky Gyula. A n o. »A nő világa a vallás, az erény, a család boldogítása s a gyermek nevelése legyen.« Kempelen Riza, — A »Magyar Szalon«-ból. — Igen, ilyennek kellene lenni a nőnek, hogy megvalósítva láthatnánk azt az eszményt, amit a nőről alkotunk magunknak. Ha mégsem ilyen minden nő, hol keressük a hibát ? Bizonnyal a nevelésben. Egy bölcs mondta, hogy a gyermeknevelést már a bölcsőben kell kezdenünk. Igen, azt a piciny teremtést már a bölcsőjében hozzá kell szoktatnunk az engedelmességhez. Mert ne higyjük, hogy a piciny teremtéseknek ne volna már akaratjuk, amelyet ha reájuk hagyunk, kis zsarnokokká válnak. Tanítsuk már zsenge korában a gyermeket szelídségre, mert csak egy szelíd gyermekből válhat jó nő. Később, ha már értelmesebb lett a gyermek, könnyen ápolhatjuk a jót a szelíd gyermek szívében: Nemes példákkal, szeretetteljes bánásmóddal nevelhetünk csak jó leányokat. Ha aztán az iskolákban, nevelőintézetekben folytatják az általunk megkezdett nevelést s többet fordítanak a leánygyermek lelki művelésére, mint a mai korban elharapódzott divatos nevelésre, amely sok esetben sorsával elégedettlenné, szegényebb társnői iránt gőgössé, a szenvedő emberiség iránt szívtelenné teszi a gyermeket, később a nőt; egy lelkileg tökéletesen művelt, a sors minden viszontagságaiban helyesen gondolkodó nőt adhatunk a hazának. Mert a valódi nő csak úgy felel meg nemes hivatásának, ha sorsával elégedett, ha szívében a szenvedők iránt könyörületes, s azokat, kik segélyre szorulnak, gyöngéd odaadással gyámolítja, tehetségéhez mérten segíti. Nem mondom én, hogy ne tanuljon a nő. Tanuljon, ha kell tudományos dolgokat is, hogy ha szüksége lesz reá, megtudja magának keresni a kefiyerét. De ne legyen a tudományos nevelés a főcél a leánynevelésnél, mint az most általában divatban van. Önállóságra vágyódik most minden nő. Maga óhajtja megkeresni kenyerét, még akkor is, ha nincs rászorulva. Nem hű élettársa akar manapság lenni a nő a férfiúnak, hanem pajtása, kollégája . . . Megakarja tagadni önmagát, hogy ő a gyönge nem s azt hiszi, hogy támaszra, erős karokra nincs szüksége, amelyekre az élet küzdelmei között támaszkodhatik. Csak későn jön annak tudatára, hogy a nőnek mily nagy szüksége van támaszra. Első sorban a hazának neveljünk nőt, de nem csupán tudományos leányt, hanem egyszersmind feleséget is, a ki hű társa legyen a férjének küzdelmes pályáján, a ki hű szerelmével édesítse meg a férj fáradságos életét; aki béketűrően viselje, ha kell, az élet csapásait, annak az oldalán, a kinek örök hűséget esküdött. Legyen a nő a férj őrző angyala, szelíd kezekkel tartsa vissza az örvénytől, amelybe oly sokan buknak. Mennyivel csökkenne az öngyilkosok száma, ha ilyen lenne a nő ! . . . A ferde nevelés szüli a legtöbb esetben az élettel való meghasonlást, mindenki sorsával ellenkezően akar élni, a fölötte magasan állókat akarja utánozni, öltözködésben, háztartásában. Elégedetlen kicsiny hajlékában, fényes sorsához nem illő palotába vágyik, szégyenli a becsületes munkát, mert olyan puha, fehér kezeket óhajt, mint a minővel egy olyan nő bir, akit születése és vagyona föléje helyezett. De nemcsak a nők nevelésén kellene változtatni, hanem a fiúgyermekekén is. Azokat is kicsiny korukban kellene már tanítani a nők iránti tiszteletre, becsülésre, hogy a tisztelet, ami a nőt megilleti, vele nőjön, s ha férfiúvá lesz s elérkezik az a kor, a melyben élettársat kell választania, ne csak a csengő aranyat keresse a nőnél, hanem az arany szivet, nemesen gondolkodó lelket. Becsülje többre a nőnél a lelki kincset minden földi kincsnél, mert csak lelkileg művelt nő tudja igazán boldoggá tenni a férjét. Ha így neveljük gyermekeinket, biztosak lehetünk, hogy a jövőben kevesebb lesz az önmagával meghasonlott, boldogtalan ember s kevesebb lesz az Önállóság után vágyódó nő, mert be fogják látni, hogy a nő valódi hivatása a családi tűzhelynél van, hogy lelke melegével betöltse azt az édes piciny fészket, a melynek őrző angyala lett. Bártfayné Róza. Ne dobj követ annak az asszonynak a kertjébe, akit el akarsz hagyni, legfeljebb drágakövet. * A nagy hajók bátran himbálódzhatnak künn a nyilt tengeren, de a kicsiny hajóknak jó lesz a part mellett maradniok. * A modern kor nagyrabecsüli az ideális tetteket, de nem szereti az idealizmus nyegle emlegetését. * A törvények inditó oka nem a jog, hanem a szükség. * A babona a hittel él vissza, a vallási türelmetlenség az erkölcscsel. * A cini néha csak aranytető a szegénység felett. * Felebarátaink hibái közül az a legnagyobb, a miből nem húzunk hasznot.