Esztergom és Vidéke, 1894

1894-03-25 / 24.szám

s Egy hatalmas félretévedése ez a korszellemnek, egy csodálatos ab­errácziója a haladásnak, de mért ne állhatnánk ellent, hogy romboló ha­tását enyhítsük ? A positiv okosko­dás, oknyomozás, szóval a tekintélyt biztosító felvilágosodás nevében nevelési rendszerünk gyárilag készíti a szenzitív, idegi-rokkant, at­heista-, bacillusokkal kikezelt jövő nemzedéket; de ti imádkozó, hivő édes anyák a szeretet nevében nem álltok-e ellene, hogy a materialis kép­zés, a gyakorlati életnek való nevelés ki ne ölje a kedélyt, a hitet, reményt és szeretetet. És lenne-e olyan apa, ki ma, a húsvéti ünnep hangulatában aggódó szeretetével ne gondolna a jövőre, melyben egy általános „felvi­lágosodás" bombákkal csinálja az egyenlőséget és az anarchiának ré­meivel irtja a világot. Szelídségnek jele: húsvéti bá­rány, a te ártatlan szimbólumod győz­zön ma az ünneplő családi fészkek­ben. Hints ünnepi hangulatot, legyen csakugyan békesség ma a földön a jóakaratú embereknek. A lelki békességnek kiváló szép ünnepe van ma. A humánus gondolkozásnak egy százados hite ma szimbolizáltatok: az, hogy az ember­bői még sem lesz földi pályájának vé­geztével por és hamu : hanem föl­támadunk! Tegyünk szkepszisre hajló lel­künknek engedményeket: az anyag­változás és keverődés meg nem szűn­hető tana között higyjünk a mai nap igéjében, a feltámadásban. Ne szaporítsuk a lelkükben sivár embereket, a kiknek ünnepük nincs, a kiknek a templom merő anachro­nizmus. Ebben az időben, midőn az igazi humán eszme, az emberek vallásbeli egyenlősége a politikai esetben ná­lunk kiküzdetik, most, mikor a szabad­• 0 • Hl mm Erre irta azon tréfás és mégis ko­moly tartalmú költeményt, mely később összes müvei közt is, hozzám czimezve megjelent, s melynek II. része igy kez­dődik. »Nem kapsz tőlem több levelet Klárikám Levontál egész a prózába. Szellemi csók helyett küldöttéi nekem Öt pengS forintot hiába ! Az újépületben küldött költeményei­nek általános czime volt: „Klárikádok." És több nevezetes ujépületi tapasztalás volt némelyikben leirva, de melyeket, fájdalom, nem volt szabad megtartani. Sárosy határozottan kérte azoknak elége­tését. Erősen állitá, hogy ő minden köl­teményét melyet már egyszer leirt, könyv nélkül tudja. Ezen versekből csakugyan jelent is meg néhány, a Sárosy Gyula kiszabadultával, szépirodalmi lapokban, de ugy mint Balassa Bálint versei. Rajok ösmertem. A Sárosy Gyula összes költeményei­ben, melyek utoljára megjelentek, követ­kezők írattak a fönnebb említetten kivül az Újépületben: „Bevezetés. Verhör. Iszonyú puffanás. Éjjel. Börtöndal." A „Babilon imája" is az Újé­pületre vonatkozik, mert az V. p a v i 1­1 o n^van értve alatta. Ezt a Sárosy „Arany Trombita" czimü újságában olvastam először. elvű haladás ellenségei azt vetik ellen, hogy a hitnélküliség kultusza még bőszebben fogja szedni áldozatait: most kétszeres kötelesség demonst­rálni, hogy a korszellem de facto nem ellensége a hithez való hűségnek és a hitélet fel fog virágozni még jó emberek ünnepi hangulatai folytán. Vigaszt, enyhet ad, halálban és halál előtt hitünk, hogy az, a mit amaz egy­házak hirdetnek, bekövetkezik: fel­támadunk! Esztergom város rendkívüli köz­gyűlése. „Sötét gyász felhője borult a magyar nemzet egére." — Igy szőr a gyászkere­tes meghívás, melylyel dr. Helc Antal polgármester a pénteki rendkívüli köz­gyűlést összehívta. — „Leghűbb, legna­gyobb fia, örök disze és büszkesége Kossuth Lajos márczius hó 20-án éj­jeli II órakor a földi lét porát lerázva, belépett a történelmi halhatatlanság csar­nokába. Esztergom szabad királyi város közönsége, hogy a nemzeti gyászban való részvételét méltó módon kifejezésre juttathassa, folyó márczius hó 23-án nagy­pénteken délelőtt 11 órakor rendkívüli képviselői közgyűlést tart, melyre ennek tagjait mély tisztelettel meghívja Esz­tergomban, 1894. évi márczius hó 21-én, a polgármester." Gyászba öltözve szomorú arcczal gyűl­tek Esztergom város képviselőtestületé­nek tagjai nagypénteken d. e. 11 órakor a városház tanácstermébe. Mindenkiről lerítt az igazi hazafias bánat, sok szem könnyekkel telt meg. Kevéssel 11 óra után a város tanácsa tiszta fekete ruhában, élén Dr. Helc An­tal polgármesterrel a terembe vonult. Dr. Helc polgármester meghatott­ságtól remegő hangon költői lendülettel mondta el a következő beszédet, melyet, valamint a későbbi határozati javaslatot az összes jelenlevők állva hallgattak végig: „Tekintetes Közgyűlés! Nem fényes gyászpompával hival­kodó gyászünnepet ülni, nem szónoki díszben ékeskedő emlékbeszédet tartani, és meghallgatni gyűltünk össze e rendkí­vüli időben, hanem összegyültünk azért, Sárosy Gyulát az Újépületből vár­fogságba vitték, előbb mint engemet. S igy szakadt meg a mi nehéz uton való levelezésünk. 1859-ben Stuttgartban létemkor meg­küldték nekem akkor megjelent költe­ményeit Sárosy Gyulának, s ezen versek között találtam egy költeményt, melyet bizonyosan fogságon kivül irt, mert azt nekem nem küldte meg az Újépületben. A versszak eleje igy van: „Egy csókot kértem s te meg­tagadtad." Ez ama fönnebb emiitett szellemi csókra vonatkozik s ezen költői jóslattal végződik. „Te még sem adsz hát csókot éle­temben ? Majd azt itt fenn az angyalok. Te meg csókold meg egykor a keresztfát. — Ha majd hazám­hoz híven meghalok." •i rí * r •* -j- * ' I Sárosy Gyulával néhány levelet vál­tottam kiszabadulásunk után. Megküldé nekem arczképét. De soha személyesen nem találkozhattam vele. Még eddig a keresztfáj át se láthatám, melynek meglátogatása honleányi köte­lességem. Leövey Klára. hogy e közgyűlési teremben is, melyet ifjúságunktól fogva megszoktunk köz­ügyeink intézésének és hazafiúi érzel­meink megnyilatkozásának legilletékesebb helyéül tekinteni, elsírjuk hazafiúi szi­vünk mély fájdalmát azon bár nem vá­ratlanul bekövetkezett, mégis lelkünk legmélyéig ható megrendítő csapás és súlyos veszteség fölött, mely a magyar hazát és nemzetet leghűbb és legnagyobb fiának, örökjdisze- és büszkeségének Kos­suth Lajosnak márczius 20-án bekövet­kezett halálával érte. Esztergom város közönsége előtt, mely város a nemzet életével össze­forrott viszontagságos történetének ez­redéves folyamában mindenkor hiven osztozott a nemzet Örömében és bána­tában; melynek bőven kijutott része a hazát ért ezernyi vész és csapás minden neméből; melynek fiai és polgárai min­denkor feltalálhatók voltak ott, hova őket erőt, fáradságot, vért, életet áldozni a honfiúi kötelesség szózata hivta; kik lángoló lelkesedéssel tömegesen sorakoz­tak a nemzet dicsőséges önvédelmi har­czának Kossuth Lajos által kitűzött s oly fennen lobogtatott zászlaja körül is ; kiknek elméjébe kitörülhetlen betűkkel vésve él ma is azon jelenet emléke, mi­dőn Kossuth 1848. ohtoberében a nem­zeti önvédelem szervezése körüli fárado­zásai közben itt Esztergomban is meg­jelent, s az elemek zengő csatája, villám és mennydörgés vészriadója kíséretében a gőzhajóról partra szállott; mely város akkor, midőn a hosszú elnyomatás után először jutott szóhoz, az 1861. évi rövid alkotmányos ébredés idejében Kossuth Lajost tiszteletbeli örökös bizottsági tag­jává választotta, s ezen önmagát meg­tisztelő határozatát az uraimon volt ha­talmi tényezők ellenkező akarata és tiltó meghagyása daczára is érvényben fenn­tartani tudta; mert mélyen átérezte már akkor a honfiúi kegyelet azon kötelessé­gét, mellyel — mint jegyzökönyvünk ki­fejezi — „a szabadság törhetlen bajnoka" irányában tartozott ; mely kegyeletét az azóta lefolyt hosszú idő eseményei, ha­zánk közjogi és politikai helyzetére mé­lyen kiható változásai is nemhogy csök­kenteni, söt az évek haladásával arány­ban csak fokozni, szilárdítani voltak ké­pesek : ezen város közönsége előtt nem szükséges terjedelmes beszédben fejte­getni, magyarázni, ki volt, mi volt ha^ zajának és nemzetének Kossuth Lajos?! Érzi ezt, tudja ezt minden igaz magyar és ha volna, a ki nem tudná, nem érezné, annak megmagyarázni akarni hiú kísér­let lenne az, fóliánsok felolvasása után sem értené meg, mert nem lakozik benne ma­gyar lélek, nem dobog keblében ma­gyar sziv. Mert ki nem tudná közülünk, hogy Kossuth Lajos volt a nemzet alkotmá­nyos fejlődése és átalakulása nacjy kor­szakának legkiválóbb örök érdemű mun­kása és vezér szelleme ; hogy ő volt a tragi­kus vége daczára minden magyar keblet fölemelő önérzettel eltöltő, hazánk és nemzetünk létjogát és életerejét oly fé­nyesen manifestált, Magyarország törté­netében mindenha a legragyogóbb lapo* kat betöltendő önvédelmi és szabadság­harcz csodás erélyű szervezője és éltető lelke; — ö volt a magyar nemzet jó hírének s elévülhetlen szent jogainak két világrészben diadalmas ékesszóló védője és apostola, s Magyarországnak az euró­pai politika küzdterén számot tevő ön­czélu tényező gyanánt való elismerteté­sét kivívott államférfiú; a haza önzetlen nagy fia volt ö, kinek minden törekvése csak a hon javára irányult; mely törek­vések még akkor is, midőn közvetlen czéljukat el nem érték, további kihatá­sukban hazánk és nemzetünk javára és dicsőségére szolgáltak, mert félreismer­hetlenül állították a felőlünk már-már megfeledkező világ szemei elé létezésünk jogát, s elismerésére kényszeritették még ellenségeinket is annak, hogy: „él magyar, áll Buda még!" . Nemzeti életünk minden ágazata, ha­zánk önállósága, parlamentáris alkotmá­nyunk, a független felelős minisztérium, a szólás és sajtó szabadsága, a szabad gyülekezési jog, a törvény előtti egyen­lőség, a bilincseiből fölszabadult föld, a szabad polgárrá fölemelt jobbágy­ság, a hazai ipar fejlesztése, vá-i rosí Önkormányzati jogaink valósága és. ereje , — mindezek és sok más elválhat­ianul vannak összeforrva az ő nagy ne­vével és a hazáért egy hosszú életen át szakadatlan munkássággal, fáradsággal, szenvedéssel, nélkülözéssel folytatott te-: vékenysége emlékeivel. És most, midőn a magyar nemzet mély gyászban állja körül Kossuth La-' jos ravatalát, mi is egybegyűltünk, hogy nyilt vallomást tegyünk magyarságunk­ról, szabadságszeretetünkröl, az enyész­hetlen tiszteletről, kegyeletről és háláról,; melyet iránta kebleinkbe n ápoltunk, mig élt, és ápolunk nyitott sírja felett, midőn a mulandó földi lét porát lerázva, a tör­ténelmi halhatatlanság csarnokába lép be; egybegyűltünk, hogy tehetségünkhöz képest és honfi kötelességünkhöz hiven hozzájáruljunk az elvesztése fölött érzett nemzeti gyász méltó kifejezéséhez, melyre vonatkozólag Esztergom város közön­sége már tizenegy év előtt, midőn az a gg Kossuthot életének nyolcvanadik éve. betöltése alkalmából hálás kegyelete lel­kesedésével üdvözölte, aggódó remegéssel mintegy jóslatszerüleg ekképen emléke­zett meg: „Es ha a sors könyvében megírva lenne is a kegyetlen végzet, hogy Kossuth Lajos a szülő haza földjét testi szemei­vel többé meg ne lássa : nincs, nem le­het elhatározva, hogy Magyarország földje leghívebb szülöttét soha többé keblére ne ölelhesse; — nem lehet, hogy azon sziv, melynek minden dobbanása e hazá­nak volt szentelve, hamvadó porában idegen, bár még oly vendégszerető fold porával vegyüljön el. Itt kell annak maj­dan végpihenésre térnie, hogy drága ereklye gyanánt szentelje meg e földet, s árassza ki nemzedékről nemzedékre a késő unokákat is varázslehével megihle­tendő hazaszeretet büverejét ... ." * Majd a polgármester igy folytatta szavait, „A város tanácsa, midőn a lesújtó gyászeset első hirét vette, nyomban rendkívüli ülésre gyűlt s elhatá­rozta, hogy a város közönsége gyászos kegyeletének kifejezésre juttatása czéljá­ból a mai napra és órára ezen rendkí­vüli közgyűlés hivassék össze; egyszer­smind addig is, mig a közgyűlés meg­tartatik, a dicső elköltözöttnek gyászoló családjához távirati úton részvétnyilatko­zat küldessék, melynek felolvastatását kérem: (Kollár főjegyző felolvassa a rész­vét táviratot.) A Tekintetes Közgyűlés elé pedig; elfogadás végett következő határozati javaslatot terjeszti a tanács: (Az elnöklő polgármester és vele az egész közgyűlés feláll.) 1. ) Esztergom szab. kir. város képviselő testülete s általa annak közönsége mély fájdalommal s a hazafiúi bánat lesújtó gyászával vesz tudomást azon elkerülhet­len csapás bekövetkezéséről, mely a ma­gyar nemzetet érte akkor, a midőn leg­hűbb, legnagyobb fia, a magyar szabad­ság ősz apostola: Kossuth Lajos Turin­ban, 1894. évi márczius hó 20-án éjjel 10 óra 55 perczkor örökre lehunyta szemeit. 2. ) Elhatározza a közgyűlés, hogy a nemzet nagy halottjának, immár a világ­történelem örök táblájára vésett elévül­hetlen és hasonlithatlan nagy érdemeit

Next

/
Thumbnails
Contents