Esztergom és Vidéke, 1894

1894-03-25 / 24.szám

ESZTERGOM es wett^o^á^i^ VÁROSI ÉS HEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelenik hetenként kétszer: \ ——••" csütörtökön és Vasárnap, j Szerkesztőség és kiadóhivatal, Előfizetési ár: \ hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos Egész évre 8 frt — kr. t és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és Félévre . . . . 8. „ — „ f reklamálások küldendők: Negyed évre ....... 1 „ 50 „ % _ * Egy hónapra — „ öo ,, f Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). Egyes szám ára — „ 7 „ i f&é$^4ww0MQtíifi#m^ss*s/^ ^fl^p 32. telefonszám ^í^d \ Hirdetések: f Hivatalos hirdetés 100 szóig 75 kr., 200-ig 1 frt 50 f \ kr., 800-ig 2 frt 25 kr. és igy tovább. | Bélyegdij 30 kr. ^ Magánhirdetések négyzet centimétere 1 kr. Ezenkívül 30 kr. bélyegdij. £ * Hirdetésminimum bélyegdijjaí együtt 1 frt ao kr. 5—10-szeri hirdetésnél £ í 10 0 | 0 , 11—ao-Korinál 15 0 | 0 , egy negyedévi (a6-szor) és egy félévnéli £ | (sa-s«er) ao 0 j 0 , egész évinél (104-sier) aj 0 | 0 engedmény. | *•-« Nyilttír sora 20 kr. [ Kossuth Lajos. Budapest, márczius. 24. Ez a nagyhete az 1894. eszten­dőnek vigasztalanul valóságos vezek­lés és szenvedések hete volt az egész magyar nemzetre, mely ki nem jött a szakadatlan félelmes aggodalomból, hanem kétségbeesett tekintettel füg­gőt egy nagy, a legközvetlenebb jelenbe nyúló múlton, mely halálra vált és egy sűrű, sötét fátyolba bur­kolt jövőn, melynek még gyenge körvonalait sem lehet felismerni. De minden gyászra van a földön vigasztaló remény, minden halálra feltámadás. Feltámadás! Mily drága kincse a boldogító érzésnek, mily éghez emelő tudatot rejt magában e szó. Feltámadás! Azt jelenti ez, hogy mindaz, amit elmúlni látunk, nem mult el, hanem tovább létezik és lé­tezni fog Örökké. A mit halni lát­tunk, nem volt más, mint változó hüvely, lényegtelen alak, muló kifeje­zés: a tartalom, a lényeg soha sem halt meg, nem halhat meg, örök és halhatatlan. Széchenyi soha sem halt meg: a nemzeti reform, műve­lődés, finomulás, tökéletesedés esz­méje, melynek ő volt a megtestesü­Az Esztergom és Vidéke tárczája. Meghalt. ^ klasszikus föld nyájas, kék egéről pillám csapott át a magyar Ha^áSa. 9Ki a^i olvastuk a villámirásSan • ^QossutH JCajosnak megtörtént Halála ! <£s a villámot menydörgis követte: Sgy Ország mitljb Hangú sóhaja, 9Kegrendüt tőle kárpát s^ikíaSércze, SFetHáSorgott reá a% ^dria. Szittyáknak népe dél jelt iekinis most, 9Kert ott Hali meg a ie uj 9föó\csed, $ji a J^ánaáni s%cr%é meg {éneked, & a ^JQinaánSa Se nem mehetett; J£i mig a nap dicső fényéért küldött, körötte Sánaks Homály vata: jfó istenadta emSers^aSadságnak 9föariirja volt Ö és apostola. ^OssufH l e s\ó egy emSeröttö óta Csak a magyar nagyságái Hirdeti, J£ossuiH, e s%ó, ka s^á^adak kihaltak 2Íj lelkesülést fog majd kelleni ^Qtssuth! e sióban Senne van foglalva Sgy 9$Tessiás fenséges élete : lése s a mely viszont az ő tartalma, színe, lelke s tulajdonképeni lényege volt, él ma is, és élni fog mindig. Deák soha sem halt meg: a magyar jogérzet és igazlelküség, a magyar politikai érzék és tapintat, a szigorú és mégis szelíd engesztelékeny magyar jellem, melynek típusa ő volt és a mely az ő tartalma, lelke, lénye volt, él ma is, és élni fog. És Kossuth sem hal meg: a lángoló érzék mind­nyájunk szabadsága és egyenlősége iránt, a magyar nemzeti lelkesedés és tetterő, a rendkívüli ékesszólás és rábeszélőképesség, a nem muló ösztön a nemzeti sajátosság legmaga­sabb kifejtésére és kidomboritására, melynek ő volt a legtündöklőbb kép­viselője s a mely az ő tartalma, lelke, tulajdonképeni lénye volt, él ma is, és élni fog mindig. Széchenyi: a magyar szellem. Deák: a magyar jellem. Kossuth: a magyar érzelem. A ki a magyar szel­lemet megzavarni, a magyar jellemet az egyenes útról leteríteni, a magyar érzelmet meghamisítani akarja, az a magyar nemzetet akarja megrontani, benne megölni azt, ami halhatatlan lenne. Széchenyi, Deák, Kos­suth végrendelete szent; annak Sjföinl Qfföessias, úgy Hirdeté a\ igéi! S miként a 98Tessiás, csak szemedé. S miként a 9^Tessiási, most értették meg, 9$Cidón ott fekszik a ravatalon, élőt kitagadta a kajája, Holtnak megnyílik a OPanthcOn.... 9dTagyar, Ha s%óts% a nagy ^ossuth jOajosról, 9@Ceg ne Hajolj, emeld fel a fejed! j£ meghajtás a szolgák mo^dutatja, SHogy nem vagy szolga, 0 monda neked,.. Erdőéi Dezső. sértetlenül és hamisítatlanul kell a magyar nemzet vérébe átmenni. Az összes reformokat törvénybe kell fog­lalni s tényleg gyakorlatilag keresz­tülvinni; Magyarországnak korszerű, művelt, egységesen és a szabadság szellemében szervezett, gazdag és erős államnak kell lennie. A ki szabad, gazdag és erős, az független is. Ma­gyarország már ma sem ad többet szövetségesének, mint amennyit attól magának adat: abban, a mi köztük közös, Magyarország akarata egy jottával sem ér kevesebbet, mint a baráté és a szövetségben a kisebb Magyarország ma már legalább annyit nyom, mint Ausztria. Hát ha még keresztülvitte reformátori újrateremté­sét, ha ujjáalkotta magát azon a magas piedesztálon, melyet Széchenyi, Deák, Kossuth épített fel neki?! Feltámadunk! Sejtelmesen ébredő kikeletünk­nek te legszebb ünnepe, húsvét, jö­vel a mi lelkünknek megvigasztalá­sára. A kenyérszerzés nehéz napszá­mának igájában, lelkünk eltompult a szelídebb hangulatok, elmélyedés és lelki harmónia iránt: jövel ünnepnek naptári alkalma, jövel egyházaknak vigaszságos normanapja, márcziusi meg­enyhült lég hajtsa szelíden fülünkbe az egyházak hangulatra késztő hivó szózatát, füstös gyártelepek vasajtói j záródjatok be, piaczí vásár ne ülje el az utakat, hol ünneplő sokaság hála­adó, lelkét megvigasztaló körmenetet jár zsolozsmák között. Ünnep van ma, a világnak egy olyan ünnepe, melyen mindenki, kinek lelkére a szkepszis gyógyíthatatlanul nem rakódott, visszatérhet a lelki megigazulás és béke forrásához. Mert nem utramontán, felekezeti sóhajtozás számba megy, — fájda­lom, egy kevéssé sem — hogy a lelki meghibbanásnak, ennek a szé­delgő* morális katzenjamrnernek, im­máron falukon is felfedezhető morál insanity-nak leginkább a századvégi atheizmus az oka. A humánus felvi­lágosodás századában az erkölcsök olyan elvadulása következett be, a mit könnyelműség lenne dekadenczi­ának minősíteni. Ne legyünk hypok­riták ezen a szép, ezen a nagy ün­nepen. Engedjük át lelkünket az áhítatnak és ne legyünk annyira századvégiek, hogy meg se kívánjunk térni, ha lehet. Emlékezés Sárosy Gyulára. Az 1852-ik évnek vége felé hozták (Sárosy Gyulát a Újépületbe. Én már ak­kor régi lakója voltam a foglyok által úgynevezett Babylonnak: olyan „Piros Pista" válék az V. paVillonban. Ismer­tem a rabság minden nehézségét, szigo­rát. Nagyon éreztem az anyagi és szel­lemi nélkülözéseket. De a hosszas fogság alatt megtanultam azt, hogy miként le­het némileg könnyitni a helyzeten, hogy a tökéletes szellemi nélkülözés folytán eltompulás vagy elmezavarodás ne szállja meg a lelket. Ennek tudása erkölcsi kö­telesség volt. Midőn annak hire terjedt el, hogy jSárosyt az Újépületbe hozták, egész rémletességében állott előttem a költő helyzete, hogy minő szörnyű lesz álla­pota azon tétlenségben, midőn ezer gon­dolat zsibong az agyában, s azt leírni nem szabad és nem teheti titokban sem, mert nincs semmi Írószere. Tapasztalás­ból tudám, hogy egy darabka rajzónnak se volt szabad lenni a fogolynál. Sárosyt én soha se láttam, csak költeményei voltak előttem ismeretesek, s ezeknél fogva tiszteltem a nevét. És mint politikai fogoly már testvér volt; mert az igazi testvériség: a közös szen­vedésben fejlődik. Első gondolatom volt, mielőtt meg­tudtam Sárosy Gyula ottlétét, hogy némi­leg segítsek a sorsán. Papirt s hozzá való írószereket küldtem neki. Igaz, hogy ez nagy merény volt, mert ha kisül, hogy nekem papirom van, a legnagyobb börtöni szigornak lettem volna kitéve, pedig már különben is nagy mérvben éreztetek azt velem ... De csak azon gondolat vezérelt, s ez felejteté el a tör­ténhető veszélyt, hogy fogolytársamon segítsek. Másnap azon az uton, melyen a pa­pirt, küldtem egy becses költeménnyel tisztelt meg Sárosy. És igy ment ez to­vább. Én is irtam neki olykor, sö gyak­ran küldött egy-egy költeményt, melyek­ben az Újépület titkait örökíti meg. Nevezetes volt ezen levelezés módja. Voltak az Újépületben alföldi földészek, mint politikai foglyok, kiknek némelyike már el volt ítélve, néhány hónap vagy félévre, s némelyik még várta az Ítéle­tét. Ezen foglyokat felhasználták fát hor­dani % szigorúan elzárt foglyok számára. A jó földész honfitársak a legnagyobb büntetéseknek lehettek kitéve. Két névre emlékszem ezen földész fogolytársak kö­zül. Egyik Győry István volt Orosházáról, a másik Mezei Sándor. Az első kiszabadult, áz utolsót szegényt: az Újépületben vé­gezték ki I Szerencsére darab ideig na­ponkét ugyanegy ember jött, s ez volt az én levélhordóm, s a Sárosy Gyuláé. Ha reggelbehozta a fát, bedugta az ágy alá, s ezzel együtt odatevé a pa­rányi tekercsbe göngyölt levelet, s hal­kan monda: „Van Gyulától,* Ha nem volt, akkor nem szóllott semmit. Egyik levelében leírta, milyennek képzel engem. Természetes, hogy a fo­goly ábrándos képzeletével, érdekesebb képet irt a valónál. Levelét azzal végzé, hogy egy szellemi csókot kér tőlem. Vé­letlenül levelének ezen pontjára nem feleltem. Megtudtam később, hogy Sárosy Gyula egy krajczárral sem rendelkezhe­tik, minden pénzt elvettek tőle elfogatá­sakor. Ekkor a mi hűséges levélhordónk­tól küldtem neki öt forintot. unl/ 1A nlrial

Next

/
Thumbnails
Contents