Esztergom és Vidéke, 1894

1894-10-14 / 82.szám

ESZTERGOM es mm -_l__i-i^-Í^—^__ VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. 2 *, | Megjelenik hetenként kétszer: \ , | csütörtökön és Vasárnap. | Szerkesztőség es kiadóhivatal, | | hova a lap szellemi részét illető közlemények, hivatalos Előfizetési ár: | és magánhirdetések, nyiltterek, előfizetési pénzek és \ Egész évre 6 frt — kr. | reklamálások küldendők: \ Fél évre . * 3 „ — „ \ | Negyed évre i „ 50 „ ] Duna-utcza 52. szám (Tóth-ház). jj Egy hónapra — „ 50 „ £ \ Egyes szám ára — „ 7 „ | Egyes számok kaphatók a kiadóhivatalban, Tábor Adolf könyvkereskedéséjjg^ a vvallfisch- és Haugh-féle dohány tőzsdékben. | Hirdetések | a kiadóhivatalban vétetnek fel. \ Minden egyes hirdetés után 30 kr. kincstári \ bélyegilleték fizetendő. Stréberek. Esztergom, okt. 12. (Gy.) Már régen a nép nyelvén élő közmondás hogy : „minden ember annyit ér, a mennyit önmagából képes teremteni." Ezen mondás valódiságához kevés kétely fér, mindazonáltal külömbséget kell tenni a között, mily módon jut egyik ember vagyonhoz, jómódhoz és kényelemhez, és a között: mily okok hátráltatják egyik másik embernek boldogulását, holott e jólétet elérni egyikben sem kevesebb az igyekezet, csakhogy az egyik akár az orrával túrja a földet, semmi sem sikerül neki, ellenben a másik csak ugy könnyeden jut a jóhoz. Sokat hallunk napjainkban a stréberségről beszélni s azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb és legczégeresebb stréberek perhorreskálják másokban e jelenséget, holott ők annak a valódi képmásai. A stréberség napjainkban igen sok embernek ad kenyeret, nem is kenyeret, hanem kényelmes helyzetet, olyant, a miből meg is tollasodhatik. Számos példával lehetne előhozakodni, de mert az emberek gyöngéit is tisztelni kell, azért a nevek és körülirt vonatkozásokat kerüljük. A boldogulásnak a legideálisabb és legrokonszenvesebb utja a munka, még pedig a becsületes munka, Bárány Ella. — Az ^Esztergom és Vidéke* eredeti tárczája. — (Folytatás.) Akkor ö még nem tudta, hogy mi a halál. Felöltöztették szép fekete ruhába, bevitték a nagy, hideg czímerterembe. Ott feküdt atyja kiterítve a magas ravatalon. Szép, nemes volt még akkor is, de oly ijesztő és sápadt. Meg kellett még egyszer csókolnia annak kezét — utoljára. Oly furcsán esett az neki, mintha jéghideg márványhoz értette volna ajakát. Azután jöttek sokan, mind fekete ruhában, mind szomorú arczczal, könynyező szemekkel; nagyon szerették azok az ö édes atyját, őt megölelték, megcsókolták és czukros süteménynyel kínálták ; de neki nem kellett a sütemény. Megjött a pap. Az ősz lelkiatya is szomorú volt, legbuzgóbb hivét vesztette el a halottban. Az énekkar gyászdalra gyújtott, oly szívhez szóló volt az, hogy még most is fülében cseng, ha rá gongol. A pap oly meghatóan beszélt, hogy mindenki sírt, ő is. Hat legény vállára vette a koporsót, megindult a menet és elmentek oda, a hol ő még soha sem volt, egy nagy rimelyet feltalálunk igen számos szellemi és testi munkásnál. Azokat, a kiket gyöngyöző homlokkal a testi munkában fáradni látunk, azokat, a kiket előirt kötelezettségük teljesítésében kifogástalanoknak ismerünk, mindig megérdemlik, hogy tiszta önérzettel és jóleső tiszteletadással megsüvegeljük, mert ők az állam létfentartó oszlopai. Akik stréberek, azok csak a látszatos munkának emberei, a kik szóval hangosan kürtölik, hogy mily ügygyel-bajjal, arczuknak verejtékével keresik kenyeröket, holott a komoly munka sem természetükkel, sem egyéniségükkel össze nem fér, mert igazat szólva : komájuk a dolog. Ahhoz, hogy valaki stréber legyen, nemcsak furfang, nemcsak önzés, hanem szivtelenség, jellembeli gyengeség is kell, mert ezek nélkül azok sorába kerül, a kik orrukkal túrják a földet és mégis szegények és szűkölködők. Bátran lehet állítani, hogy ha az emberek félrevezetése és megtévesztése csodás véletlen fordulattal megszűnnék, rögtön vége szakadna a stréberségnek, mert a stréberség tápláléka ez által egyszerre elvonatván, életszikrája csakhamar kialudnék. A stréberek olyanok az emberek között, mint a bolygó csillagok, melyek a napok körül keringenek folyton, hogy azoktól világosságot és deg terembe; a kriptába, ősei örök pihenő helyéhez. A temetés után öt haza, vitték és szobájában magára hagyták. Ugy félt ott egyedül, mindig az a sápadt arcz lebegett szemei előtt. Nagyon hiányzott az, a ki öt vigasztalja; az édes anyját beteggé tette a haláleset; atyja pedig bárhogy hívta, nem akart többé jönni. Még most is a hányszor atyjára gondol, köny tolul szemébe, mindig tudna sírni, úgy — mint akkor . . . Hosszú fütty riasztotta fel ábrándozásából. Már az állomásnál voltak, a mikor felkeltette mosolygó, ifjú nejét, a ki kíváncsian nézett ki az ablakon. II. A kis állomáson csukott batár várt az ifjú párra. Ella fürgén ugrott le a vonatról és nem várta meg, hogy Viktor segítsen neki. Egy ősz szolga nyitotta ki előtte a kocsi ajtaját; férje nagyatyjának volt az még szolgája, s híven kitartott mind a három Galambos mellett. Könnyezve fogadta a fiatal férj üdvözletét: — No öreg visszajöttem, újra nálatok akarok élni. A megszólított öreg nagyon erősen dörzsölte szemét keszkenőjével; egy vén könnyet akart abból ki nem engedni, de bizony az nem sikerült neki. Csakúgy bajsza alatt dörmögte, hosszú sóhaj közben: meleget vegyenek; olyanok mint a gyertyabél, mely emészti a körülötte levő zsiradékot, s ugy látszik, mintha ő adná a világosságot, pedig magában véve egyszerű kóczdarab, a mit a gyufaláng egy perez alatt szétmályaszt. Olyanok, mint a méhköpű munkátlan lakói, melyek vigan döngicsélnek virágról-virágra a nélkül, hogy mézet gyüjtenének; csak hogy e hasonlatnál mégis tévedés van, mivel a méhköpű munkásai csak ideig óráig tűrik meg maguk körében a a strébereket, elűzik inkább maguktól, semhogy keresményük falatait velők megosszák és általuk esetleg elfogyasztassák. Más emberek nagylelkűbbek, mert néma megadással inkább ducolgatják, melengetik a strébereket, semhogy őket léhaságukban háborgatni és komoly feladatok elvégzésére kényszeríteni megkisérlenék. Annyira megy már a stréberség napjainkban, hogy az minden téren, még a legalsóbb néprétegeknél is erősen hódit és szemmel láthatólag mutatja annak eléggé hátrányos nyilvánulásait. Igy pl. a melyik katona, ha származására és foglalkozására nézve a napszámos földmívelőkhöz tartozik, mihelyt valami rangfokozatba jutott a csapatnál, már feledi eredeti foglalkozását s alig várja, hogy czivilruhát ölthessen és kasza-kapa elke— Hozta Isten, nagyságos uramat. Hej de máskép lehetett volna. Gyors vágtatásban haladt tova a batár. Galambos a vidéket nézte, Ella emlékeivel volt elfoglalva. . . . Valahol messze a hegyes vidéken van egy kis falú, alig van benne néhány ház. Két házra emlékszik tisztán. Az egyik magas, tágas, nagy kerttel körülvéve; a másik nagyon kicsi, de tiszta, udvara a másik ház kertjéhez ér. Az a nagy ház, az ö szülőháza, a másik, a kicsi az ő legjobb barátjáé Faragó Friczié. Akkor mindketten nagyon kicsinyek voltak, a mikor legelőször beszéltek egymással. Friczi labdázott, ő nevelőnöjével sétált a kertben. A labda véletlenül átrepült a kerítésen, Ella nevetve dobta vissza. A kis fiú szépen megköszönte és beszédbe elegyedett vele. De a nevelőnő eltiltotta: — Mit gondol az Istenért Ella l Maga, a gazdag bérlő-lány, hogy társaloghat piszkos handlé-fiúval. Azután sokáig nem látta. Friczi felment a fővárosba, a hol egy gazdag nagybátyja taníttatta. Csak hosszú évek után láthatta ismét. Akkor Friczinek a bajusza is kezdett már serkedni, szép nyúlánk fiú lett és jól tanult, nagyon jól. Mint első eminens végezte középiskoláit. Ismét a kertben volt, kezében egy verskötet. A mint meglátta őt Friczi, rülésével szolgálatot keres, sőt mint katona: azt mep-követeli és rendszerint meg is kapja. Ha semmi egyéb nem kerül, hát beáll fiakkerkocsisnak, de zsákolni, kapálni, kubikos munkát végezni világért se fog, mert itt izzadni kell, tehát könnyebb és kényelmesebb végét keresi a dolognak. Igy van számtalan iparos is, a kik megunva tanult mesterségüket, szolgálat után áhítoznak, vagy ha ez nem sikerül, szatócscsá, esetleg korcsmárossá avatja fel magát, de erőművi munkára még sem adja fejét. Még az emberiség legutolsó néposztálya a czigányság is a stréberség bizonyos fokán áll, mert ez is azt tartja, hogy ő nem paraszt, legyen paraszté a dolog, megél ő úgy a hogy tud, természetesen lopásból, csalásból, más munkás embereknek véres verejtékén szerzett — de czigányok által eltulajdonított keresményéből. Ilyen az emberi társadalom. Az ököljog korábban az erősebb nyomta el a gyöngébbet, ma pedig az okosabb az ostobábbat. Sajnos, hogy viszonyaink közt a stréberek elnyomják a legokosabbakat is. szívélyesen köszöntötte; ő pedig megszólította. A fiatal ember örömmel felelt. Dicsérte a fővárost, magasztalta pályáját, az orvosi pályát, oly szépen beszélt, hogy örömmel hallgatta volna el sokáig. De hogy fel ne tűnjön, el kellett távoznia; azonban megkérte, hogy ha ráér, jöjjön el délután a patak mellé az árnyas füzesbe, a hol a kis padon zavartalanul beszélhetnek. Nem tudhatta, hogy mi fejlődhetik ebből, aranyos naivságában mindenét rá merte volna bízni az ifjúra; hiszen az egy handlénak a fia, a kinek szerencsésnek kell magát éreznie, ha ő, a gazdag bérlő lánya, valamijét rábízza. Sok szép napot töltöttek ott együtt. Beszéltek mindenről, és ö oly szívesen hallgatta Friczit. Nem tudja magának megmagyarázni még ma sem, hogy hogyan történhetett az, a mikor Friczi egyszer a jövőről beszélt neki, megragadta kezét és könyörgő, édes hangon szólt hozzá: — Tégy akkor engem is boldoggá, végy majd el feleségül; jó, engedelmes hitvesed leszek. Friczi rá nézett szép, nagy szemeivel, a melyek a felhevüléstől fénylettek: — ígérd meg, hogy nem mész el máshoz, hogy az én hű kis feleségem leszesz; esküdjél. Megesküdött, és az eskü végszavait egy hosszú édes csók zárta be. Kedves emlékei ezek, csak kár, Az Esztergom és Vidéke tárczája.